Magányossága

Magányosságának bilincsei ez években forrtak széttörhetetlenül s végképp lelkére. Agglegény maradt s anyjával élt. A Józsefvárosban volt a lakásuk, s a belvárosi reáliskolában tanított élete végéig. Valódi közösséget azonban az iskola nem jelentett számára sohasem. Barátja akadt ugyan szép számmal. Köre a Budapesti Szemléhez való kapcsolódása idején s annak ifjabb munkatársai közül került ki. Riedl Frigyes, Angyal Dávid, a történész, Léderer Béla, a művelt műkedvelő irodalmár, Szilasi Mór, a nyelvész, Goldzieher Ignác, az orientalista s mások. Ezek a barátságok azonban a kilencvenes évek közepére, hogy úgy mondjuk, kiértek, kifutották magukat, megadták mindazt, amit egyáltalán adhattak. Anyja társaságnak már előbb elveszett szá-{976.}mára; s aztán hamarosan meg is halt, s mint mondta ekkor, árván maradt "családi érzéseit jéggel borogatta". Annál sürgetőbb lett számára most a klasszika értelmében vett, közösséghez kapcsoló, azt szolgáló alkotás. Barátai szerint az a rögeszme nyugtalanította, hogy csak töredékeket alkotott. Igyekeztek hát rávenni, szánja el magát végre a vágyott nagyobb munkára.

Dante-tanulmánya (1886), úgy látszik, egy ilyen elszánás pillanatában fogamzott. Igaz, volt alkalmi oka ennek is: Szász Károly fordításának megjelenése. Remekmű ez. Leginkább pozitivistának mondható műve, a szó magas, taine-i értelmében. Hallatlan ötletgazdagsággal, találékony szellemességgel s ugyanakkor lenyűgöző logikával s anyagismerettel mutatgatja: a képalkotás nyelvi, esztétikai lélektanába mint van belezárva egy hatalmas szellem s egy nagy történeti korforduló pszichológiája. A középkorinak hitt Dante-arc, és Dante-világ mögül csodálatos panoptikumként bomlik elénk a reneszánsz Dante világa, a kezdődő reneszánsz világa. S elénk rajzolódik az a híd, amely a népies olasz világot s a reneszánszot elválaszthatatlanul egybeköti.

Egy tanulmányában sem állt ily közel Taine-hez, mégpedig annak irodalomtörténetéhez. De azt szokták mondani: Taine angol irodalomtörténete a cáfolata tulajdon, elméleti pozitivizmusának. Egy neves német irodalomtörténész egyenesen regénynek, a legszebb francia regénynek nevezte, s a szellemtörténet első nagy művének. Péterfy tanulmányának hőse is a történelem változó szelleme, s dolgozata van annyira szellemtörténeti, mint pozitivista.

E két nagyon is problematikus irányzatnak mindenesetre, legjava elemeit találjuk dolgozatában. E tanulmánya nyomán választották a Kisfaludy Társaság tagjának (1887). Szemléletébe s vele szerepébe vetett hite azonban, e külső elismerés ellenére, egyre gyengült.

Jól mutatja válságát, bár más oldalról, híres tragikum-tanulmányának sorsa is. Beöthy Zsolt 1885-ben A tragikum címmel esztétikai munkát bocsátott közre. Az "erkölcsi világrend" sérelméből vezette le egész elméletét, a konfliktus minden fajtáját. Péterfy fölényes gúnnyal mutatta ki az abszolút Világrend fogalmának abszolút ürességét, történetietlenségét, alkalmazhatatlanságát. S választóvízként III. Richárd problémáját alkalmazva azt bizonygatta, hogy a tragikum létrejöttét mindenkor az adott lélektani, társadalmi helyzet ellentétes erőinek összeütközéséből, a helyzet összetevőinek ellentétes fejlődési mozgásából kell magyarázni. Egyszóval Beöthy "metafizikus" (még ha legalább az volna, filozófiai értelemben, mondta Péterfy) amalgámjával, amelynek kötőanyaga az egyházkerületi s a katedrai pátosz volt, a maga analitikus, realista eszményét, követelményét állította szembe. Igaz, a tragikum lényegét tevő, elbukó nagyság mibenlétének meghatározásakor individualista, voluntarisztikus áramlatok is befolyásolták, de központi eleme, legfontosabb mozzanata dolgozatának mégiscsak a "világrenden" nyugvó tragikum-fölfogással való leszámolás, s a magyar esztétikai gondolkodás kiszabadítása a keresztény-nemzeti-morális, metafizikai szemlélet egyeduralma alól.

Némelyek szerint Péterfynek az irodalmi ellenzék táborában kellene helyet jelölnünk. Ha egyik vagy másik határozott ellenzéki csoportra gondolunk {977.} eközben, e felfogás kétségtelenül helytelen. Ha azonban azt tekintjük, hogy e dolgozatában nyíltan, lenézéstől sem ment fölénnyel szállt szembe az uralkodó esztétika egyik vezérgondolatával, nem tűnik föl alap nélkülinek ez a vélekedés. Éppen ez ad tanulmányának jóval nagyobb jelentőséget annál, mint amit a maga belső fejlődéstörténetében képvisel. Stádiumot jelölhetett volna a magyar széptani eszmélkedés történetében – s egy új irányt, ellenlábasát a Gyulai után uralomra jutó, Beöthy-félének.

Regényíró-esszéit, bár azokban sem állt sem Gyulaival, sem pedig a nemzeti közvéleménnyel azonos állásponton, még habozás nélkül közzétette; most azonban már engedte, hogy meggyőzzék barátai, akik szerint a közrebocsátás célszerűtlen, nem hasznos, nem üdvös. Most láthatta Péterfy, hogy mennyire egyedül van, s felfogásának legmélyebb tendenciáit mennyire nem értik barátai sem, vagy mennyire nem merik követni gondolkodását. Láthatta helyzetét. Egyre nyugtalanabb lett.

Most rendszeresedtek az ő híres utazásai. Vannak, akik ismeretszomjával, műélvezésvágyával magyarázzák ezeket az utazásokat. Volt, persze, indító okai között ismeretszomj is, műélvezésvágy is. De legfőképpen mégiscsak menekülés volt ez a mániákus utazás egy illúzióba, egy mítoszba, az olasz illúzióba, az olasz mítoszba.

Ez az olasz mítosz nem egészen sajátja. Burckhardttól, Gregoroviustól s attól a német akadémiai polgárságtól kapta örökül, amelynek halhatatlan érdeme, hogy mintegy újra fölfedezte az itáliai reneszánszot, s amelynek nagy hibája, hogy akarva-akaratlan el is torzította rögtön, sokat kimunkálva már az ekkori pozitivizmus, s a majdani szellemtörténet jellegzetes kategóriáiból és érveiből. Most lett kedvence C. F. Meyer, e német reneszánsz-kultusz legnagyobbszerű megnyilvánítója is.

S Németországban hasonlót keresett. A természetességet, a szervességet, a magától értetődő életet itt is. S a világbaolvadás ígéretét és illúzióját, a német természetlíra nagy panteisztikus álmának és vágyának beteljesültét.

Munkáiban, nagy eszményeihez s erkölcsi felelősségtudatához híven, utolsó percéig görcsösen harcolt a dekadencia és pesszimizmus ellen, lelkében azonban egyre inkább ifjúkorának ezek a hangulatai lettek úrrá újra. Nem csoda. Valódi társadalmias értelmű közösségbe, a sajátos magyar helyzet, s egyéni helyzete folytán, sohasem sikerült bekapcsolódnia. Ugyanakkor liberális szemlélete alól is egyre jobban kicsúszott a talaj. Dekadenciája, bármennyire hazai s egyéni eredete és jelleme volt is annak, az európai polgárság általános dekadenciájának része, korai s elszigetelt magyar változata. Legmélyebb átélője e dekadenciának kétségtelenül Nietzsche volt. Nietzsche láthatólag mélyen érdekelte is Péterfyt. Utolsó beszélgető sétáján is róla vitázott Lédererrel. A dekadencia "legyőzésének" nietzschei, szélsőségesen szubjektivista, egyént mitizáló útját objektív idealista humánus szemlélete alapján heves ellenérzéssel elutasította. Emerson-tanulmánya bevezetőjében például meglepő, apropos nélküli, ingerült támadást intézett ellene. "Az olyan könyvnek – mondotta –, melyből egy eredeti egyéniség szól, ki amellett az emberi művelődés legjobb forrásaiból ivott, megbecsülhetetlen az értéke ... természetesen minden azon fordul meg, milyen az egyéniség; Nietzschének hívják-e vagy Emersonnak? Olyan-e az egyén, ki tudását s szellemét arra a szomorú {978.} munkára használja, hogy magát óriássá fölfújja, a társadalmat, a fejlődést, e meglevő műveltséget pedig értéktelennek mutassa föl? Vagy olyan-e, ki eredetiségét megtartva, erejét arra fordítja, hogy fölmutassa a világ, a műveltség értékességét, objektív valóságát."

Magáramaradottsága egyre nyomottabb hangulatokba kergette, s már 1890 körül foglalkozott az öngyilkosság lehetőségével, de mint Grünwald Bélával Széchenyiről folytatott vitája (1870) tanúsítja, keményen küzdött a gondolat ellen. Az évtized végén még egyszer elszánta magát, hogy e hangulaton s az egyre szélesebben előretörő szubjektivista, irracionalista irányzatokon a maga klasszikus eszményei értelmében vett munkával, alkotással s a maga objektív, racionalista szemléletével erőt vegyen, úrrá legyen, s megírta görögtanulmányait (1897-99; bár a külső ok megbízatás volt most is: Heinrich Gusztáv kérte föl megírásukra). Közülük az elsőnek éppoly offenzív, eruptív jellege van, min regényíró-esszéinek, s mint azokban, ebben is rég fölhalmozott s visszanyomott indulat hajt és feszít.

Ez a szatíráig hevülő indulatosság, ez a türelmetlenség, ez a dac a többiben azonban már nincs meg. S ez rendkívül fontos mozzanat. E támadó vonások éle mindig ugyanegy pontra irányul: arra a magatartásra, amelyet Nietzsche neve jelképezett már ez időben. De többi tanulmányában nem folytatta polémiáját. A már általunk ismert késő "hegelianus" vagy "pre"-szellemtörténeti felfogása alapján dolgozta fel a tragikusokat, Arisztophanészt és a többi műfaj képviselőit. Filológiai forrásait német, francia és angol szerzők szolgáltatták, főképp a kitűnő Willamowitz-Moellendorf, – de maga a szemlélet teljesen az övé.

A görög, az athéni szellem egy-egy történeti, fejlődési fázisa megnyilvánulásaként fogta fel és tárgyalta az egyes műfajokat, és az egyes nagy szerzők által képviselt irányokat. Gazdag társadalmi, politikai, sőt gazdasági hátteret rajzolt, s bőven fejtegette e viszonyok s a szellemi fejlődés kölcsönhatásait. A görög szellemnek a mítosztól elinduló, az eposzon, a drámán átvezető s a filozófiához, a hellenista tudományossághoz meg regényességhez jutó útját vázolta.

Kitűnő tanulmány valamennyi: különösen a drámaírókról szólók, meg a néhány esztendővel előbb, szövegkiadvány bevezetőjéül készített Platón-tanulmányok (1893), melyekben, mai filozófiatörténetünkhöz hasonlóan, elsősorban a fogalmi, az elvont gondolkodás úttörőjét ünnepli Platónban, s a művészt, akit "a fogalom mámora" hallhatatlan költőiségű művek alkotására ösztönzött. Az egyes dolgozatokban az említett történeti fejlődésvonal vázolását, remek műelemzésekben valósította meg. Mestersége titkainak ismeretében most már valóban játszian otthonos. Csak két vonását említsük: előadásának zökkenőtlen könnyedségét és arányosságát, meg portrérajzoló művészetét. Az emberi személyiségre s annak dialektikájára figyelő szemléletet reprezentál most is valamennyi kisebb és nagyobb portréja s valamennyi tanulmánya.

A görög irodalomról kitűnő tanulmányokat nyújtott át az olvasónak, de a maga erőpróbáját elvesztette. Mert e tanulmányokban a korábbiakhoz képest nincs új, az Aiszkhülosz-tanulmányt leszámítva. De az új abban sem több, mint indulatos kitételek gyűjteménye egy cáfolni kívánt magatartás ellenében. Nem tudta megújítani, valóban modernizálni szemléletét. Azt a szemléle-{979.}tet viszont, amelyet valóban szembeállíthatott volna ezzel az eláradó szubjektivizmusai és individualizmussal, – azt a szemléletet, mely a filozófiában is járatos radikalizálódók és forradalmasodók világnézeti alapját adta: elzárta tőle liberális polgári neveltsége, a politikai, a társadalmi élet élő s újuló áramaitól való elszigeteltsége. Pedig ez a szemléleti alap s a feltörő politikai, társadalmi áramlatoktól való átjártság tette lehetővé, hogy a következő nemzedék jelentős képviselői ebből a szubjektivista-individualista, illetőleg szimbolisztikus szellemi-irodalmi "forradalomból", átértékelő tevékenységéből is kiemelhessék azokat az elemeket, amelyek segítették őket a realizmus egy már avult fogalmának, eszményének, bilincsének széttörésében, s egy valóban új, egy mélyebb, tágabb értelmű realizmus és világszemlélet kialakításában.

Péterfy nem volt megelégedve görög tanulmányaival. Hiába dicsérték barátai: éppen úgy nem tudták visszaadni életkedvét, önbizalmát, egyensúlyát, mint az a tény sem, hogy az Eötvös-kollegium tanára lett, ahol végre rátalálhatott arra a befogadó szellemi közösségre, amelynek hiánya és keresése annyiszor megalázta a középiskolában. Lehangolt, ideges, zavart volt állandóan. S közben, barátai tanúsága szerint, egyre jobban rettegett, hogy apjának akaratgyengesége lesz rajta úrrá. Úgy látszik, a kor lelketlen biológiai determinizmusával szemben, amelynek sohasem tett engedményt műveiben, a maga életében végül mégis alulmaradt.

1899 november elején szabadságot kért, hogy pár napra Olaszországba mehessen. Nehezen halt meg. Midőn ismerős útitársai elváltak tőle a tengerparton, még fölszállt a fiume-pesti gyorsra, hazafelé. Károlyvárosnál azonban – a vergődő életösztön egy pillanati elbágyadása lehetett – hirtelen szája elé emelte a pisztolyt ... 1899. november 5-én.

Péterfy Jenő a reformer liberális polgárság egy oly típusát, a forradalom utáni polgári fejlődés egy oly szakaszát testesítette meg, amely történelmünk alakulása következtében Péterfy koráig nálunk hiányzott. Irodalomban, művészetben e típusnak, e szakasznak megfelelően az analitikus lélektani realizmus követelményét képviselte. Oly követelményt tehát, mely e sajátos fejlődés következtében szükségszerűen idegen volt s maradt kortársaitól. Egyszerre volt korán-jött s késett. Mert amidőn már volt a század végén önálló, tettre kész, radikalizálódó, sőt forradalmasodó magyar polgárság, ez a heves forradalomellenességgel, sőt erős antiradikalizmussal ötvözött szemlélet már elavult. Bár Ady is rokonszenvvel említette, nem véletlenül Babits érezte magához igen közel, s ő írta róla az első igazán elvi, értékelő tanulmányt, magához formálva s módosítva is értékeit.