Realizmus-eszménye
A francia társadalmi drámáról s a naturalizmusról, a francia regényről szólva körvonalazza álláspontját (Dumas és a férj, 1878; Alphonse Daudet, 1878; {986.} Dumas Fils naturel-je, 1879; Egy realisztikus színmű, Zola L'assommoir-ja, 1879 stb.). Eszménye egy költői, humorban feloldódó, jellemet és cselekményt dialektikával egyesítő, részvétre indító realizmus: Daudet és Turgenyev együtt. Daudet-nál "rendesen erőszak és regényíró fogások nélkül foly minden a jellemekből és az alapjában világos szituációból", a "cselekmények láncolata természetes"; nem túloz, mint Flaubert "mesteri, de brutális elemzései", melyekből "világunk jelenségeinek egyik jellemző sajátja, a szépség elmaradt"; vagy mint Dickens, kinél a humor kegyetlen torz exaltációba csap át. A lélektanilag egzakt, tipikus jellemrajz, s a belőle folyó logikus cselekmény párosulhat, sőt párosulnia is kell hű társadalomrajzzal, de maga ez cél éppúgy nem lehet, mint a lélekrajz sem, hanem az örök emberit felmutató, a nemesítő szép, az isteniben részeltető költői élmény létrehozása. Zolát éppúgy elutasítja, mint Dumas tételét: "Hogy a művészetnek nem lehet a művészet célja maga, hanem csak valami hasznot hajtó morál." Ennél még Augier vagy éppen Scribe álláspontját is elfogadhatóbbnak véli, mert "az egyik csak költő akar lenni, a másik csak mulattatni akar, de művészettel". Az igazi azonban Turgenyev, ki "rendkívüli erővel adja ugyan vissza az élet keserű, sőt kínos benyomásait, de amellett mindig költő marad". Mindez érvek megtalálhatók Greguss Széptanában, melyet ez az ő egyetemi évei alatt adott elő. De közel áll Gyulai felfogásához is.