Irodalomtörténeti módszere

Az irodalomtörténetet illetőleg azonban megint inkább atyja útmutatását követte. "Az irodalomtörténetírás legérdekesebb feladata az eszmék áramlatát tanulmányozni, hisz minden kor külön-külön ízléssel, külön-külön eszmékkel bír, melyek kifejezője az irodalom. A költői műveket tekinthetjük azon okmányoknak, melyek alapján az elmúlt idők ízlését és eszmekörét tanulmányozhatjuk." Ennek megvalósításáért dicsérte egykor apja is Gervinust. Riedl irodalomtörténetírását nem Taine határozta meg, hanem az összehasonlító nyelvészettel testvér, de annál valamivel később kivirágzó kultúrtörténeti iskola. Taine-t éppen e kultúrtörténeti hangoltság révén fogadhatta be oly mélyen. Midőn Scherer és Taine követője, Brahm a pozitivizmusnak vindikálta a törekvést: "a mű jellemvonásait a szerző sajátságaira, ezeket pedig a kor főirányaira visszavinni", tiltakozott, s mint egykor apja, Herderre mutatott, akiben, szerinte, ez irányzatok ősét kell látnunk. Apja még csak Mommsent, Duncklert, Curtiust, Buckle-t emlegette, – nála már, Bihari Péter művelődéstörténetéről szóló kritikájában együtt az egész irány, Hellwaldtól Burckhardtig. Apja alapélménye még ez irány nagy nyelvész testvérfigurája, J. Grimm volt, – az övé Grimmel együtt már Burckhardt is, a "rekonstruálás" nagymestere. Ez az iskola azonban nagyon is kétarcú. A Herder-féle hagyományba belefonódott a Savigny-féle jogtörténeti iskoláé is. Már apja is, forradalom utáni s forradalomellenes polgár voltának megfelelően ez iskola elemeire befogadó érzékenységgel reagált, s Hegellel szemben azt bizonygatta, hogy "az állam sohasem származhatik mesterséges módon", hanem csak "hagyományokon épülve"; s mint apja, úgy ő is a jogtörténeti iskola szellemében győzte le ezt az aufklärista, hegeli "abstraetságot", mely "elméletekből kiindulva" akarja, {987.} "rationalis magyarázatokkal, az államot új alapokra fektetni ... a történeti fejlődés mellőzésével". S ha apját az eszme-áramlás hitében Schlosser nagy, fölvilágosodásért rajongó, de azt német polgári liberálissá áthangoló történeti műve erősítette, őt Hettner híres irodalomtörténete, melynek egyik alaptételét maga is leírja: "A múlt század minden nagy eszméje Angliában született és Franciaországban nyerte azt az alakot, melyben később világot hódított ... Franciaországból az eszmék Németországba veszik útjokat ..."

Gyulainak nem volt különösebb "történetfilozófiai" fölfogása. De ez ellen az organikusságot, hagyomány-fontosságot hangoztató szemlélet ellen éppoly kevéssé lehetett lényegi ellenvetése, mint a Greguss-féle (hegeliánust kantiánusba áthajlító) eklektikus esztétika ellen, s csupán a hatások fontosságának eltúlzásától óvta egy szerkesztői jegyzetében az ifjú Riedlt. Ez a felfogásuk különbségeit átívelő kettős híd, különös módon, a Riedlt most már mélyebben ért Taine-hatás következményeként záródott közös úttá. Kazinczy-tanulmányában az "absztrakt" aufklärista klasszikának szemére vetette: "nincs modern faj-jellege", az általános emberinek feláldozza a valódi realitást: a nemzetit, s belőle "a nemzetileg jellemző egészen kivész". Taine a szükségszerű nemzethez-kötődést, a nemzeti determinációt alapozta meg "tudományosan", sőt "természettudományosan". Környezet-elméletének alkalmazását első esszéportréjában, a Madáchról szólóban kísérelte meg Riedl (1880). A legtaine-ibb dolgozata, állapította meg már Horváth János. "Csakhogy kissé naivul, iskolásan érti mestere módszerét. Annak széleskörű, sokrétű történeti determinációját néhány egyszerű tényezőre szűkíti (táj, család, alapalkat, események), s a szemléleti helyett inkább csak érzelmi, hangulati meghatározottságot mutat fel eredményül: Madách pesszimizmusát. S bár, különös fordulattal, apja tételét is igyekszik "a tudós" Madách példáján igazolni: "Az utolsó századnegyedben a költők gazdag vegetációját ... a tudósoké kezdi fölváltani" – fontosabb benne a Gyulai-féle szemlélet vállalása: "a nagy költők mindig megtartják nemzeti sajátságaikat."