Politikai szemlélete

Az általános elviek után a Gyulaival, a Gyulai értelmében vett kiegyezéses szemlélettel, sőt politikával való közösségvállalásának tendenciái az Egy névtelen levelei a szerkesztőhöz című, közéletünket bíráló híres cikksorozatában (1883-1884) értek be teljesen. Taine hasonló célú leveleinek ihletését viselik magukon, s ha Taine Graindorge-a egy disznókereskedő, ő egy falusi gazda álcáját ölti magára. Végső konklúziója az: "Ha Széchenyi még köztünk élne ... bizonyára nem becsmérelné a jelent", annak ellenére, hogy "sok a fogyatkozása, mert az ipart még csak eztán fejleszteni, népünk kötelességérzetét nevelni, népoktatásunkat és egészségi állapotainkat még nagyban javítani kell". A mérce is: Széchenyi polgárosodási programja, s az eredmény is: hit a kiegyezés után megindult polgári fejlődésben, egybeesik Gyulaiéval. Riedl azonban megérezte, hogy a vezető rétegek letértek a polgárosodásnak arról az útjáról, melyet a kiegyezés megteremtői akartak követni. A magyar polgárosodás, a magyar liberalizmus lomha, reakciós provincializmusba, öntelt, gátló nemzetieskedésbe váltott át; azt viszont nem látta Riedl, hogy {988.} éppen ez volt a kiegyezés szükségszerű következménye. Ezért, ha pályaindulásakor az Akadémiával, Gyulaival, a Szemlével – most a vezető középrétegek közszellemével került "ellenzékbe" Gyulai valóságos vagy vélt polgári-liberális álláspontjáról. Ugyanakkor sürgette ez álláspont korszerűsítését is, nagyjából ismét apja követelményeit sorakoztatva föl.

De most ezeket már egy ideálisnak vélt polgári struktúrával kötötte össze: a liberális franciáéval, a III. Napóleon rendszerére épült harmadik köztársaságéval. A francia liberális ideológiát azonban a magyar kispolgár igényeihez szabta át, s így szerinte a modern állam előtt négy feladat áll: védelem "a külellenség ellen", "a belsejében széthúzó nemzetiségek" összetartó egyensúlyozása, a "socialismus leszerelése", s a deficit kiiktatása, azaz helyes kapitalista gazdaságpolitika. A magyar állam megbirkózik ezekkel: "éppen nincs okunk kétségbe esnünk". Bismarck szövetsége az elsőre, a magyarosodás s az erős magyar állam vonzóereje a másodikra, a közös európai összefogás a nálunk még különben is "kevésbé fenyegető" harmadikra, a gazdálkodás és közigazgatás megújhodása pedig biztosíték a negyedikre.

Apja a Bach-korszak polgári fejlődésére kívánta alapozni a polgári hegemóniát vagy legalább egyenjogúságot feltételező közéleti, közművelődési reformjait, ő a nemesi-polgári struktúrájú kiegyezésre, s a hegemóniát a fejlődés távoli, bár azért biztos céljává szelídítette. A magyar értelmiségi kispolgárság egy igen jelentős hányadának tipikus és mélyen ellentmondásos "fejlődés"-képlete ez. Mert nem lehetett egyszerre iparosodást, városiasodást követelni s örülni annak, hogy "földmívelő állam" vagyunk, s így a szocializmus "kevésbé fenyegető". Hogy azonban az ellentmondást nem érezte most még, s a korszerűsítést mély hittel s nagy felelősségérzettel fogta föl, tanúsítja e korszakának legfontosabb cikke: A magyar hunmondák (1881). E heves indulattal megírt cikke a provinciális, avatag soviniszta nemesi öntudat egyik történeti érve és jelképe ellen, a hun-magyar rokonság-tudat, s az ezt fönntartó mondakör ellen van irányozva. Arany is védte e kontinuitást egykor, csakhogy ő az akkor még időszerű népies-nemzeti elv érdekében. Riedl viszont most éppen a magyar kivételesség nemesi tudata ellen támad, oly messze bátorodva, hogy egyenesen a cigányság példájával érvel e kivételszerűség tudata ellen. S ha Madách-tanulmányában Taine, itt a Scherer-iskola módszerét alkalmazta, szinte mutatványszerű szellemességgel.

Így tehát megtalálta helyét, szerepét. Hogy e szerep, hogy céljai s a vázolt hasonulás belső ellentmondásait nem érezte, azt egyéni mozzanatokon túl magyarázza az, hogy a hetvenes évek eleji nagy válság felszámolása s a fúzió létrejötte után az évtizedben élte első, igen lendületes virágkorát a kapitalizálódás. E szerep s e virágkor öntudatának delelőjén érlelődött meg benne Arany-könyvének terve; 1884-85-ben kezdte írni, s 1887-ben jelent meg.