Arany János-monográfiája

Egy kiváló tehetségnek fényes bizonyítéka és teljesítménye – egy magatartásnak, egy szemléletnek meg majdnem teljes csődje ez a könyv. Irodalmi monográfia nálunk alig ért meg több kiadást, mint ez, s fél évszázadig magasztalták a hivatalosak. Ady viszont kicsínylő gúnnyal szólt róla, nem {989.} Arany-rajongása, hanem Arany-értelmezése miatt, s méltán. Riedl, a lírikus Aranyt – akiről pedig már e korszakban is írtak valódi érzéssel, előbb Arany László, később Péterfy – néhány lapon elintézi, az ötvenes évek szívszorító verseit, modern líránk e nagyszerű előhangját alig is említi. A Murány ostromával per longum et latum traktál, a töredékekre, a Furkó Tamásra, a Bolond Istókra szinte szava sincs. Az Arany-értelmezés majdnem valamennyi kulcskérdése mellett süketen megy el, s a Gyulai megformálta Arany-kép lényegéhez tulajdonképpen jottányit sem ad. Sőt, elmerevíti az Asbóth János által kidolgozott hírhedt Kossuth-Petőfi, Deák-Arany ellentétpárral. "Arany művészi öntudatossága és nemes mérséklete, eszközeinek egyszerűsége a kiegyező és alkotó Deákhoz talál"; Petőfi "exaltatiója inkább a szláv fajra emlékeztet"; Arany, akiben "voltaképp egyszerű magyar falusi embert temettek el" halálakor, a "józan" magyar faj vonásainak végső normája, az a költészetben, mi Deák a politikában. S amit Gyulai a maga esztétikája, politikai nézetei alapján hirdetett: Arany a magyar költészet többé már el nem érhető csúcsa, – ezt a tételt ő kultúrtörténettel, történetfilozófiával korszerűsítette: "Petőfi meg Arany egy páratlan művelődési fázis képviselői", "ily költőink alig születnek többé". "A magyar művelődés fősodra ma más irányba szakad ... a hős és a költő nyomdokába a tudós és iparos lép."

Mégis, sok érdemmel bíró, kitűnő könyv ez. Horváth János Arany egyéniségének értéséért, föltárásáért ünnepelte. Véleményéből azonban ma már vajmi kevés áll meg. Hiszen másfél évtized múltán maga Riedl is úgy vélte, többé nem írná meg ezt a könyvét, s a pályavégen Arany lelkiélete című személyes, lírai ihletésű szép dolgozatában a "harmonikus", a "józan", a "deáki", a "falusi magyarral" szemben a gyötrődő, az intellektuális Aranyt rajzolta, – bár való, hogy ebben meg túlságosan is a maga kétségbeeséséhez, már-már dekadenciájához hasonította.

Arany személyiségének, költészetének egészét s jelentését illetően keveset értet meg ez a könyv; Arany művészetének, művességének részletproblémáiból annál többet. Horváth észrevette már, hogy jórészt stilisztikai s formális logikai segédeszközöknek köszöni a könyv a szerves egység látszatát, ezek takarják el a belső egység, a gondolati szervesség hiányát. Riedl egyéniségével magyarázta e gyengét. Közre is játszott az hatékonyan, de a végső ok mégis csak Riedl szemléletében van. Taine módszerét kívánta alkalmazni. De – mint Péterfy mondotta: ha a doktrínáknak nem is, az egyéniségeknek annál inkább volt történetük Taine-nél, s elmélete sokkal mélyebben szociológiai igényű volt, semhogy valódi koncepcióként való alkalmazása a Deák-Arany-féle azonosságot megtűrhette volna. Riedl könyve akkor s ott kitűnő, ahol megfeledkezik alaptételéről, ez azonosságról, Arany faji "quintessentia voltáról". Ahol Taine-en, a francia szövegelemző módszeren, a Scherer-iskolán, a kor nyugati irodalmán és tudományán iskolázott elemző készsége, született stílusérzékenysége segélyével leírja, összegezi (s nem értelmezi) Arany művészi, művi eljárásmódját, fantáziáját, tehetségének alakító vonásait. S paradox módon itt jut néha igazán közel Arany egyéniségéhez, költészetének valódi jelleméhez: itt – akaratán kívül sőt ellenére s "a falusi magyar" meg a deáki autochton "fajmagyar" ősegyszerűség tételének merőben ellentmondva – megérezteti az olvasóval, hogy tulajdonképpen mily közeli rokona Arany a nagy kortársi, polgári művészetnek, a lélektani s elemző realizmusnak. {990.} Következetlen és töredékes Riedl könyve, de éppen ez mentette meg, ez tette eleve avult alaptétele ellenére is újszerűvé, kezdeményező erejűvé, s tartotta meg máig tanulságos és ihlető olvasmánynak.

A konzervatívok: alaptételéért, a velük szembenállók: újszerű, nyugatias módszeréért fogadták a könyvet elismeréssel. Előbb az akadémiai, majd a Kisfaludy Társaság-i tagságot hozza meg számára ez az elismerés.

Következő évtizede irodalomtörténeti, nyelvészeti cikkek s tankönyvek írásával telt el. Ez utóbbiakban maradt leghívebb az apjától átvett s a Taine hatása által megerősített művelődési, módszerbeli célokhoz. "E poetika általán – írta – induktív fejtegetésekkel magyarázza tárgyát; az olvasmányok megelőzik az elméletet. Miként a természettudományokban a tanítványokkal figyeltetjük meg a jelenségeket, úgy járhatunk el a költői termékek tanulmányozásában is" (Poetika, 1889). Valóban az induktív gondolkodásra, rendszerező, osztályozó logikára, kritikai ítéletre tanítottak könyvei, s tán az irodalmi élmény közvetítésének is elébe helyezték az általános műveltségét, a művelődéstörténeti alaptájékozottságét. Beléjük olvasztotta ilynemű széles, friss, modern ismereteit, anélkül, hogy anyagzsúfolással vagy bonyolult előadással terhelte volna a tanulókat. Hibája, a formális logika módszereihez való túlzott kötöttsége itt szinte erénnyé vált: áttekinthetőségét, tanulhatóságát nagyban növelte. Nagy érdeme, hogy az egyetemes kultúra szeretetére nevelt, s a korszakhoz képest nagyon is ment maradt a hazafias frázisoktól. Beöthy hírhedt programbeszédében, melyben az oktatást s a tankönyveket hazafiatlanságban marasztalta el, alighanem az övéire is gondolt. Igaz viszont az, hogy iskolakönyveit az idealizmus harcos védelmezőiül szánta "a materializmus laposságával" szemben.