Szintézis-kísérletei

Nagyobb műre a millenniumi előkészületek sugallatára határozta el magát újra s megírta A magyar irodalom főirányai című nevezetes esszéjét. Ünnepi versenymű ez: Beöthy a Kistükörrel, ő ezzel áldozott. Ez némiképpen alkalmi jelleget kölcsönzött neki, s meghatározta sajátságait. S ha Beöthy a magyar magyar irodalom apotheozisát zengte el, ő egy kis szimfoniettát szerzett europica-hungarica téma- és hangnem-jelzettel. Célkitűzésében visszatért azokhoz a történészi eszmékhez és eszményekhez, melyeket ő legfőképpen apjától s mindketten a kultúrtörténeti iskolától tanultak. Majdnem szórólszóra ismétli korai Kazinczy-dolgozatának alaptételét, melyet viszont szinte változtatás nélkül vett át apjától. "Nincs modern szép, nincs modern irodalom, mely elszigetelten fejlődött volna; minden irodalom elfogad behatásokat, földolgozza nemzeti egyénisége szerint és ismét tovább vezeti az impulzusokat." "Mi e nagy mozgalmakból kikérjük a magunk részét, de nem akarunk velük szemben csak receptívek maradni." Kép- és hasonlat-kincsében, szóhasználatában és következtetésformáiban több is tán a taine-i elem itt, mint Aranyában, mégis teljes egészében Burckhardt hatását viseli magán ez a munka. Címe túlzó, valójában csak egy fejezet van benne igazán kidolgozva, a reneszánszé. A középkor rajza szinte csak ürügy ennek a bevezetésére, a reformációtól kezdődőé pedig az elnagyolt, sietős lezárásra. {991.} A középkort aufklärista ellenérzéssel nézi, s bármennyire igyekszik magát hangulatába beleélni s azt fölidézni, nem érti, s érdemlegeset alig is mond róla. Tételét, célját, az eszmék hazaivá honosítását, nosztrifikálását nem sikerült bemutatnia sem itt, sem az elnagyolt zárófejezetekben. A reneszánsz részben viszont olyannyira elkapta Burckhardt rekonstruáló művészete, hogy a tények és adatok mérhetetlen fölnagyításával valóságos magyar mese-reneszánszot, reneszánsz-idillt varázsolt elő. Mátyás udvara, Mátyás kora nemcsak hogy megelőzi korra és értékre a többi európai nemzet reneszánszát, hanem vetekedik az olasszal, sőt egyben-másban fölül is múlja azt. Pedig egykor, Kazinczy-dolgozatában még az ellenkező végletet, tehát azt vallotta, hogy Mátyás reneszánsza csupán egy fejedelem álma, elszigetelt kísérlete volt. Nemcsak Burckhardt kényszerítő sugallatának köszönheti hát létét ez a fejezet, hanem sokkal inkább a millenniumi nemzeti becsvágynak. Az itáliai reneszánsz példája inkább csak útmutató volt a becsvágy kielégítésére.

Mégis, nagy e műnek mind tudománytörténeti, mind műveltségtörténeti jelentősége. Nálunk még mindig újszerű célkitűzéseit, elveit nem tudta ugyan megvalósítani, de oly nagy erővel, ihlető ösztönzéssel mondta ki őket, hogy részint a reneszánszkutatásoknak, részint az összehasonlító irodalomtörténetírásnak igen nagy lökést adott. Ábel Jenő vagy Katona Lajos munkássága lehet erre példa. Másrészt, bármennyire a nemzeti becsvágy volt is a szülője, az egyre inkább uralomra jutó Beöthy-féle autochton nemzeti szemlélettel, önhitt öntudattal szemben, az egyetemes művelődésbe kapcsolódás s a polgári nyugattal való lépéstartás szükségét, az újhodás igényét szólaltatta meg ismét. "A mai európai művelődés áramlatával szemben nemzeti önálló osztályrészünket csak egy módon biztosíthatjuk és fejleszthetjük: ha mennél többet tanulunk a külföldtől."

Irodalmunk történetéről vallott nézeteit itt tehát nem, hanem csak pár év múltán két idegen nyelvű dolgozatában sikerült zárt rendszerré összefognia. Egy angol kiadó kérte föl rá (1906) s egy német irodalomtörténeti sorozat szerkesztője (1908). A hosszabbik, angol rendeltetésű tanulmány irodalmiasságra, könnyedségre való törekvésében helyenként modorossá vált, s a sok dísz elfedi gondolatmenetét. A német azonban puritán egyszerűséggel mutatja föl azt. Aki ennek alapján kísérelné megítélni őt, megérteni szerepét, nem nagyon értené a különbségeket közte s Beöthy között. De éppen ez bizonyítja, mennyire az uralkodó felfogáson belüli újító volt ő, s mennyire a külföld korszerű vagy korszerűnek vélt módszereinek s elveinek közvetítésében, hazai szétsugárzásában rejlik érdeme. A külföld számára, ahol nem elvek és módszerek propagálása és illusztrálása, hanem a történeti jelenségek lényegmeghatározása, értelmezése s értékelése volt a feladat, nagyjából Beöthy is ugyanezt mondta volna el. Ha minden népnek van – úgymond – "uralkodótehetsége", a magyaré az államalkotó és fönntartó készség s a "fajiság" megőrzésének képessége ellenséges népek gyűrűjében. "Das Meisterswerk des ungarischen Volkes war die Bildung und Erhaltung des ungarischen Staates [und] die Poesie wird zum Mittel der Stammeserhaltung." (Magyarul: A magyar nép legnagyobb tette a magyar állam megteremtése és fenntartása volt, és a költészet a fajfenntartás eszközévé lett.) Az "általános emberinek" éppúgy alá kell rendelnie magát e célnak, mint "a tisztán esztétikai értelmű {992.} szépnek" is. A nemesi-polgári nemzet- és történetszemlélettel való azonosulásának kifejezése, betetőzése ez a dolgozat, főképp elveiben, de jobbára leíró részleteiben is.

Pedig e szemlélettől való elszakadása régebben megindult már, s ez időre meglehetősen előrehaladt. Már Aranyában feltűnik egy belső krízisre utaló mély ellentmondás: a deáki-aranyi kiegyensúlyozottság, harmónia, egészség, a "falusi magyar" magasztalója Schopenhauert – aki, mint említett Poetikájában maga megvallotta, esztétikai felfogására is erősen hatott – több ízben, mély vonzalommal a korszak legnagyobb filozófusának jelentette ki. Később, midőn már szenvedélyesen gyűjtötte az öngyilkosságok híreit s torz passzióval fundált ki hozzájuk újabb változatokat: az újkor legnagyobb bölcsévé léptette elő. Ismerősei, emlékező kortársai szerint nyugtalansága, bizonytalansága, belső válsága egyre nőtt a századfordulótól kezdve. Egyéni motívumok is közrejátszottak ebben: például több közeli ismerősének, elsősorban Péterfynek öngyilkossága, s aztán magáramaradásának, agglegénységének nyomasztó légköre. Mindenekelőtt azonban a kilencvenes évektől egyre mélyülő válságok miatti megzavarodása. Most már úgy vélte, ezután kell még rálépnünk Széchenyi útjára, eddig nagyrészt időt vesztegettünk, tévelyegtünk. Főképp a soviniszta provincializmus, a közműveltség lassú terjedése aggasztotta, meg az, hogy a nemzeti művelődés várt, jótékony hatása a gazdasági és szociális életre meg a nemzetiségi kérdésre egyre csak késett, sőt, mindinkább illúziónak látszott.

Most következő korszaka, egyetemi tanárságának ideje annak a lázas akarásnak a jegyében telt el, hogy ő is hatékonyan hozzájáruljon a bajok, a válságok szülőokainak kiküszöböléséhez.

1905-ben Gyulai Pál heves agitációja, Heinrich Gusztáv ellenzése s Beöthy Zsolt közömbössége mellett nevezték ki a pesti egyetem tanárának, Gyulai utódjául.