| Barátsága Petőfivel | TARTALOM | A forradalom idején és Nagykőrösön |
A Toldi estéjében már benne rejlenek az ötvenes évek Arany-lírájának bizonyos elemei, színei és hangulatai, de ez a mű arról is tanúskodik, hogy Arany útkeresése, kísérletezése, mely a népies-nemzeti költészet kifejezési lehetőségeinek szélesítését célozza, s mely az ötvenes években különösen megélénkül: már 48 előtt, a Toldi után megkezdődik. A Toldi estéje éppen annyira másféle utat és hangnemet jelöl, az első Toldihoz képest, amiként a Murány ostroma, vagy a Rózsa és Ibolya is. Arany útkeresései, kísérletei a népiesség új lehetőségeit nyitják meg – ezeket a lehetőségeket a népiesség a Világos utáni viszonyok nyomására, a gyökeresen megváltozott történelmi helyzetben igényli. De új utak szükségét érzi Arany már a Toldi estéjének megkezdése idején: a népiességtől elválaszthatatlannak látszó naiv előadásmód csak bizonyosfajta témáknál lehet helyén, s bizonyos bonyolultabb, a humort vagy a tragikumot, az elégiai hangulatot vagy épp a meghasonlást kifejező témáknál olyan művészetre van már szükség, mely népies legyen, de naivságtól mentes is.
A Toldi estéje az első Toldihoz képest feltűnő változásokat mutat. A legfeltűnőbb: a derűnek, bizakodásnak tragikumba, elégiába átváltása. Pedig a Toldi estéjének alapeszméje oly szorosan kapcsolódik az első Toldihoz, hogy amazt ez utóbbi nélkül meg sem érthetjük. Arany szemlélete ugyanis tulajdonképpen nem változott meg az első Toldi óta: mindkét mű ugyanazt az álláspontot fejezi ki – helyesebben: egyazon probléma két ágazatát. Az első Toldi már kifejezte a hitet, a bizonyosságot, hogy a nép, a nemzet fel fog emelkedni, hogy a nép felemelkedése a nemzet felemelkedését, újjászületését hozza majd magával. A Toldi Györgyök elidegenült uralkodó osztálya – az elbeszélő költemény naiv logikája szerint – átadja helyét az igazi érdemnek, s a nemzet nem szűkölködik többé az erőkben, melyek {112.} valamikor parlagon hevertek. Arany eszmeisége mindkét Toldi megírása idején egyértelmű és világos: a nép nemzetté emelkedik, a nemzet újjászületik a népben – nép és nemzet a polgárosodás, az újjászületés útjára lépnek. De a Toldi ennek a folyamatnak eszméjét csak részben fejezte ki; a siker, a bizonyosság hőskölteménye nem szólt – nem szólhatott – a felemelkedés bonyolultságairól. A nehézségeket naiv-jelképesen jelezte ugyan, de a magyar polgárosodás egyik legmélyebb bonyodalmáról hallgatott. Ezt a bonyodalmat, a folyamat ellentmondásosságát pedig Toldi estéje mondja el. Ez a mű tehát úgy illeszkedik az első részhez, mint a mondat második fele az elsőhöz. A felemelkedés útja nyitva áll – az első rész szerint; de ez a felemelkedés egy mély ellentmondáshoz is vezet – íme a Toldi estéjének tanulsága.
Miben áll ez az ellenmondás? Gyulai már felfigyelt rá s Arany eszméjét szerencsésen fogalmazta meg, midőn Toldi kegyvesztettségének mélyebb értelmét két korszak egymást váltásában kereste: "mert hanyatló a leventekorszak fia, a nyers erő, személyes vitézség képviselője, kire nincs már többé szükség." Igaz, mindezt Arany is nyíltan kimondatja, Lajos királlyal, – de Gyulai még hozzátesz valamit ehhez a gondolathoz, s olyasmit, amit Arany elrejtett a háttérben: "Mindez a monda és kor szelleméből foly, s mélyen gyökeredzik érzületünkben, mert legbüszkébb emlékeink a leventekorból valók, s majd mindig meghasonlásban voltunk az újkori polgáriasodással, mert a viszonyok kényszerűségénél fogva legdrágább kincseinket fenyegette, ahelyett, hogy összhangzón beléjök olvadt volna" (Szépirodalmi szemle, 1855).
Nemzeti erények és "újkori polgáriasodás" ellentéte: íme, az 1848-at megelőző és követő korszakok jellemző problémája. Az Eötvös Uralkodó Eszméi (1851–1854) gondolatmenetében ugyanoly fontos helyet foglal el ez a probléma, mint Kemény vagy Vajda János röpirataiban. A polgárosodáshoz hasonulás, és a nemzetinek megmaradás kérdése a népiesség egyik legfontosabb indítéka is: a népiesség hivatott azoknak az erényeknek fenntartására, melyeket az öreg Toldi is megtestesít.
Nemzetiesség és polgárosodás különösképp Világos után válnak egymásnak ellentmondó elvekké a kor gondoldásában: az osztrák "polgárosítás" tervszerűen a nemzeti törekvések ellen is irányult. Szembeszállni vele tehát éppoly szükségszerű volt, mint ragaszkodni is a polgárosodás nemzeti lehetőségeihez. Világos után válik jogossá az amiatti panasz, hogy "legdrágább kincseinket" fenyegeti a polgárosodás – és Világos után válik égetővé az óhaj, hogy "összhangzón" olvadjanak egymásba e "kincsek" és az "újkori polgárisodás" vívmányai. A Toldi estéje tragédiát mutat be, mely abból származik, hogy ez az "összhangzás", ez az egybeolvadás nem jön létre. Arany célzata arra utal, hogy ilyen tragédia nemcsak Toldit sújtja – de sújthatja a nemzetet is.
A Toldi estéjében kifejtett alapeszme Aranynak s a népiességnek legfőbb gondja. Arany átéli a nemzetiesség és a polgárosodás konfliktusát, s míg távolodni kíván majd a "gémeskutaktól", keresni is fogja annak lehetőségeit, hogy a népiesség bonyolultabb, többrétű művészetté fejlődjék, s ily módon a valóság szélesebb területeinek tükrözésére váljék alkalmassá. Hol távolodva – mint Toldi estéjében is – hol pedig újból közeledvén a naiv ábrázoláshoz – pl. a Daliás időkben (1849–1854) – végül is ez utóbbival szakítani fog (Buda halála, 1863). De a Toldi estéjének célzata mégiscsak {113.} régi és új harmóniájának létrejöttéért érvel; a végtanulság oda mutat, hogy a nemzet nem lehet meg az újkor vívmányai nélkül (íme, Lajos király igazsága) – de a régi világ erényei nélkül sem (íme, Toldié). Arany költészetének Világos utáni, legfőbb törekvése: összhangot teremteni a népies-nemzeti költészet és a polgárosodás igényei közt. Toldi estéjének konfliktusa tehát: az ő személyes-költői konfliktusa is, melyet azonban összhangban kíván feloldani.
Arany a Toldi estéjében semmiképp sem módosítja az első Toldiban kifejtett hitét, szemléletét. Ha az előbbi művet egy mondat első felének tekintettük, akkor abból a felemelkedés bizonyosságát kell kiolvasnunk; ha viszont a Toldi estéje ugyane mondat második fele, akkor belőle a siker biztosításának, megtartásának legfőbb feltételét olvashatjuk ki. Vagyis: annak szükségét, hogy az új nemzetben Toldi erényeit és Lajos igényét ("S azt akartam, hogy a népek dísze légyen": VI, 31.) egyesíteni kell. Ebben az új nemzetben éppoly kevéssé lehet helye az elmaradottságnak, mint a nyegleségnek. Arany tehát nem arra törekedett, hogy hősének egyértelmű "pozitív" mivoltához ragaszkodjék mindenáron, hanem arra, hogy a néppel egyesült nemzet sorsát, követendő útját megmutassa, tisztázza. A Toldi estéje ilymódon nemhogy gyengítené, de erősíti az első Toldi eszmeiségét. A két mű tanítása szerint a nemzet felemelkedése csak a nép felemelkedésével valósulhat meg – s a felemelkedés biztosítása csak a nemzeti-népi erények és a polgárosodási erények ("az ész ereje") egyesítésével, összhangjával.
Ennek az eszmeiségnek vaslogikája kívánta meg, hogy az ősz Toldi ne csak az erényeivel, de az erények visszájával is szerepeljen. Szélső indulatisága dönti meg – de ez az indulatiság az ő szertelen erejének, áldozatos bátorságának végzetszerű visszája. Az első Toldi egy igazság első felét, nem pedig teljes egészét tartalmazza. Hogy az igazság egésze derüljön ki, ahhoz a Toldi estéjére is szükség volt, s e műben a hősnek kettős értelmű szerepeltetésére. A költő azonosul is hősével, de ugyanakkor a nem-azonosulás szemszögéből is szemléli. Erényeiért változatlanul szereti, s ez erények visszájáért lemondóan gyászolja. Tehát egész szívével elfogadja hősét – és kényszerűen le is mond róla. Ebből a kettősségből származik Toldi estéje sokat emlegetett "humoros" jellege, melyre maga Arany hívta fel a figyelmet a Végszóban: "különösen a vén Toldit humorosan fogta fel mind a nép, mind utána Ilosvai és Vörösmarty. Ezt én nem annyira Toldiban, mint környezetében állítám szem elé, s az értő fogja tudni, miért." Azért, mivel a humor nem fér meg a tragikummal, egyazon személyben, márpedig a vén Toldit Arany tragikus hősnek kívánta bemutatni, épp régi és új említett dilemmája, ütközése miatt. De a humoros elem megrendítő melléktémaként vonul végig az egész költeményen, a tragikus főtéma mellett. A központi hős kettősségének ily módon felel meg a hangnem kettőssége, tragikust a humorossal váltó színezete. S e két hangnem összhangzatában, összebékélő egységében annak a másik összhangnak reménye, igénye is bennfoglaltatik, melyet a költő látni kívánna a nemzeti és a polgárosodási erények között.
Láthattuk: Toldi lázadásában a nép felemelkedése fejeződik ki, de nem a "nemesi világba" való bejutás, hanem az új nemzet megteremtése érdekében. A lovagi sorba emelkedő Toldi tehát korántsem nyugszik meg, ellenkezőleg: egy olyan konfliktus hordozójává válik, mely 48 előtt és Világos után egy-{114.}aránt a nemzeti polgárosodás, illetve a népiesség alapkérdését fejezte ki a kor tudatában. A Toldi estéjében éppen ezért nem a paraszti sorból kiemelkedő Miklósnak a lovagi világgal támadt konfliktusát mutatja be Arany, hanem a nemzeti erényeknek és a haladásnak, a polgárosodásnak tragikus szembenállását.
A Toldi estéjének első éneke helyzet és jellem alakításának olyan eljárásaival él, melyek a drámára jellemzőek. Tehát az első Toldi naiv epikája máris bonyolult és tudós drámának adott helyet. Mert tervszerű és tudatos még az a csaknem véletlenszerűen ismétlődő helyzet is, mely Bencét és Toldit kétszer is ugyanabban a magatartásban mutatja meg: Bence szorongó-makacs igyekezettel próbálja áttörni Toldi fájdalmas némaságát. Az első ének sírásó jelenete és a negyedik ének hazatérési epizódja az esengő kíváncsiság, és a remetei némaság egyazon magatartásait fordítja szembe egymással, s ez az egyszerű eljárás – mely a sírásó jelenetbe iktatott késleltető mozzanatok révén nyer csak bonyolultságot – a két jellemet sokatmondón és plasztikusan mutatja meg. Amiért oly kínos-hosszúra nyúlik Bence kétségbeesett magánbeszéde a néma Toldi oldalán (I, 14–27.), ugyanezért hat is oly nyomatékosan és drámaian az a gyengédség és szomorúság, melynek hangján Toldi őt végtére megszólítja. Toldi szavainak lírai át-átszíneződései (pl. "Vándormadár lelkem: jól érzi magába', Hogy ma-holnap indul melegebb hazába": I, 31.) az egész mű általános, lírai színezetét mélyítik el. A Toldi estéjében talán leginkább ez a líraiság lephet meg bennünket – hasonlóval Arany többi epikai alkotásában nem találkozunk. Emezekben lírai betétek és kitérők szerepelnek, a Toldi estéjét az első strófától az utolsóig átszövi a líra, mely hol a környezet, a helyzetek hangulatiságában, hol a hangnem elégiai árnyalatában mutatkozik meg. A Toldi estéje ennyiben Arany 48-tól kezdődő, erőteljesen lírai korszakának nyitánya is.
Ha a Toldiban a párviadal csaknem mellékesen hat, hisz Toldi harcának lényeges mozzanatai már megtörténtek elébb, s a győzelmet máris megszerzettnek tekinthetjük: a Toldi estéjében a párviadal az olasz lovaggal fájdalmasan csodaszerű, csaknem hihetetlen és groteszkül fenséges. Mert ennek a jelenetnek a fensége gúnyból, nevetségből bontakozik elő; az itt megmutatkozó nagyság kudarcon diadalmaskodik ugyan, de maga is kudarcra van ítélve. A "karikára forgó" Toldi jelenete, ódon és megdöbbentő monumentalitásában, azért is érvényesül oly szívszorító hatásossággal, mivel csupa Don Quijote-i epizód előzi meg. A pej paripán vágtató "iszonyú barát" (a játékos rím: "egy durva szőr harát" is a barbárt, a félelmetest hangsúlyozza itt), s oldalán Bence: avatagságában, súlyosságában mily sokat mondó kép! A régi Magyarország jött el, a megvénhedett, a sértődött, az omladozó udvarházak mélyén kuporgó. Parlagi erő ez is, és akárcsak az első Toldiban, a "nagy határ mező" Toldijának ereje: kihasználatlan, számon kívül maradó – de most már tudjuk, mennyire nélkülözhetetlen. A költemény szükségképp visszatér most az első Toldi indulásához: a mű eszmeiségéből következik ez a visszatérés: a mondat második felének végigmondása előtt összegezni kell még egyszer az első mondat-felet. A nemzetivé emelkedett népi erő a legfontosabb mérkőzés küszöbén áll – fontosabb ez az olasz lovag legyőzésénél –, a nemzet felemelése nemcsak a nép felemelésében áll, de a polgárosodás elsajátításában is.
{115.} A Toldi estéjének néhány erőteljes képe, látványa az egész mű eszmeiségét és hangulatát is összegezi; ilyen képeket, látványokat tartalmaznak a kezdő- és a végstrófák, az ősztől-télig eltelt időt kifejező hangulatfestésükkel, ilyen a negyedik ének huszonhetedik versszaka, a hulló őszi virágok képével, mely az egész mű elégikus hangulatát is összesűríti. Toldi színreléptének nagyszerű voltát Arany a kontrasztok ama tudatos párosításával is elősegíti, melyhez a Buda halálában fog a legtöbb következetességgel folyamodni: a Bencét gúnyoló léhűtők, akiket a hű szolga a sok súlyos fegyver miatt nem tud megfenyíteni, a pajzson zuhogó kövek, a tréfák, a kötődések – mindez majd Toldi megjelenését, öregségében is oly fölényes erejét csak annál meglepőbbnek, lenyűgözőbbnek mutatja. De Arany; aki annyi tanulságot fog meríteni Katona Bánk bánjának motiváló művészetéből, a Toldi estéje lehetőségeit csodálatos gazdaságossággal használja fel a későbbi, drámai fordulatok előkészítésére. Hol lélektani eszközökhöz, gesztusokhoz, epizódokhoz folyamodik, hol az előkészítésnek jelképes vagy sejtető eljárásaihoz. Így pl. a harmadik ének Bencét gúnyoló részlete már sejteti a másik, a végzetesebb gúnyt, mely majd Toldit éri. De Toldiék bevonulása a mű egyik – Arany értelmezése szerinti – "humoros" jelenete is. Ez a Toldi környezetében érvényesített humor, mely oly idilli-szomorú hatást kelt majd a hatodik ének első verszakaiban (Bence és a kapus epizódja) kisugárzik magára Toldira is. Az idejétmúltság benyomását nem Toldi kelti, hanem a környezete – fegyverei éppúgy, mint szolgái. Költői gyengédség és tapintat rendezi el ezt így, mert a humor némi bírálatot is éreztet, a "távoltartásnak" habár csekély, de mégis jelentőségteljes szándékát. Arany célzata arra kíván figyelmeztetni, hogy az új világ mély jellem-átalakulást igényel, – habár nem teljeset – s épp a mérték kérdése válik döntővé Toldi sorsa láttán.
A negyedik ének a küszöbön álló kifejlet tragikus színezetét fokozza föl, ugyancsak a kontraszt eszközeivel: a dicsőségnek, az ünneplésnek, sőt az életkedvnek és reménységnek ez a túlcsorduló teljessége, a fénynek – habár alkonyinak – ez az utolsó áradása, szerkezetileg is a katasztrófát növeli még komorabbá, még végletesebbé. A részletek pontossága, melyet a Toldi életképeiben, környezetrajzában mindig megcsodálhattunk, ezúttal a jelképes utalás-sejtetés funkcióját is betölti. Ha Arany gondosan ügyel arra, hogy a hazafelé tartó Toldiék útjában a rákosi homokot is érzékeljük ("Nem dobban az úton lovaik lába sem, | Körme sík homokba csuklóig lehalad": IV.l,) – ez a röpke részlet eltűnésük, életből kilépésük sejtelmét is közli. Ennek az egy sornak tehát: "Nyom előttük sincsen, utánok sem marad" – átvitt értelme is támad.
A negyedik ének nagy diadalmenete, Toldi felmagasztaltatása: a naiv előadásmódot ideiglenesen visszaülteti jogaiba; ez a hangnem helyénvaló is itt, hisz az egész jelenet annyira telítve van patriarkális családiassággal, egyszerű, meleg érzéssel, hogy kis időre annak az eszményi világnak szívében érezhetjük magunkat, melyet Arany a régi Magyarországhoz társított képzeletében. A népi örömnek, a Toldit övező szeretetnek és bizalomnak ez a képe azt a nemzet-eszményt is megérteti velünk, melyet Arany az eposzaiban örökített meg a legtöbb gonddal. A Daliás idők emberi viszonyai, nemzeti életmódja, patriarkális idillisége: mindez már a Toldi estéjében is jelen van. Még a halálos ágy jelenetében is, Toldi és Lajos beszélgetése (VI, 24–33.) {116.} az egyszerű, emberi kapcsolatoknak olyan "népies" példáját nyújtja, mely Arany nosztalgiáit éppúgy elárulja, mint ábrándjait: ilyenféle, népien egyszerű és emberséges, testvéri és demokratikus kapcsolatokra vágyott ő a jelenben is – de ez az archaikus meghittség épp a polgárosuló Magyarország viszonyaihoz illett legkevésbé. A negyedik ének nép-jelenete azonban egyebet is tartalmaz: megismertet bennünket azzal a közeggel, mely Toldi tetteinek emlékét megőrzi majd, s mondává formálja; ez a jelenet mintegy a Toldi-monda bölcsőjéhez vezet el bennünket.
Az ötödik ének nagy drámai jelenete a lélektani és motívumszerű előkészítések sorozata után teljes erejében és tragikumában bontakozik ki. Az előkészítés és a felépítés shakespeare-i művészete ugyanily fokon majd csak a Buda halálában érvényesül – de ott már a Bánk bán dramaturgiai tanulságaival megtoldottan. Azok a realista részletek, melyek Aranynál oly fontos szerepet játszanak mindig, most szinte egy drámaíró "utasításaiként" hatnak – így pl. Toldi indulatának ("Ábrázatja tűz lett, amit ősz hajának Fehérlő havasi el nem olthatának": V, 19.), vagy a szívbeteg öreg király haragjának kitörésénél ("S kiált, odakapván kézzel a szívére": V, 20.). A katasztrófa erejét ezúttal is a végzetszerűség, az elkerülhetetlenség érzékeltetése fokozza. A király jószándéka, mellyel Toldit várja ("Győzi lesni, míg a lomha idő telik": V, 10.), – továbbá Toldi készsége, mellyel a találkozásra készül, mindennek ellenére tragédiába torkollik.
A hatodik ének "humoros", novella-szerű kitérése, Bence és a kapus jelenete még egyszer hangsúlyozza Toldi környezetének – és közvetve, magának is – idejétmúltságát, életből kiszakítottságát. Az utolsó ének a mű eszmeiségét foglalja össze – Toldi és Lajos beszélgetésében – de ezen kívül meg is ismétel bizonyos hangsúlyokat, melyek a hős jellemét és sorsát érthetőbbé teszik. Arany még utoljára figyelmeztet bennünket Toldi jellemének ellenmondására, – arra, hogy erénye egyszersmind hibája is: indulata tette naggyá a csatákban, s indulata buktatta is meg élete utolsó, nagy próbájában (VI, 12.):
| ... megölé a harag. |
| Pusztító haragja, mely mint Isten átka |
| Rombolá az ellent vérontó csatákba, |
| Ránőtt gazdájára és megölte osztán, |
| Mint vezetőjét a vérszomjas oroszlán. |
Bence a betegágy mellett szinte Toldi mellé nő, jelleme fontossá válik (VI, 14–17.), mintha Arany a költemény befejezésében mindinkább a népre akarná terelni a figyelmet. A nép még alig játszott szerepet az első részben: Toldi egyénisége, jelképes mivolta csaknem feleslegessé tette szerepeltetését. Most, Tolditól búcsúzóban, mind többet látunk meg a népből, mely Toldit a maga fiának, hősének tekinti. S az utolsó előtti strófában is a népet látjuk, a távolodó koporsó után tekintő tömeget, amint lassan ráborul a sötétség, mintha az árvaság borulna rája, s a szerteszéledők, az elhunyt vitéz dolgát emlegetők, immár a megszületett mondát viszik haza magukkal:
Az elégiai végstrófa ("S elborítá a sírt új havával az ég") teljessé teszi a költemény hangulatát – de valódi befejezésnek az utolsó előtti versszakot, a szerteszéledő nép képét érezzük. A költemény konfliktusa tragikus módon zárult – de, a tragikum esztétikai szabályainak értelmében, a hős igazát nem tekintjük bukott igazságnak. Régi és új küzdelmének olyan drámáját tárta elénk a költemény, melyben nem a haladás és a maradiság állt szemben egymással, hanem a történelmi továbblépés és a nemzeti megmaradás elve. A konfliktus igazi – és nem tragikus – megoldásának Arany: régi erő és új értelem, régi erkölcs és új művelődés harmonikus párosulását tekinti.
| Barátsága Petőfivel | TARTALOM | A forradalom idején és Nagykőrösön |