A forradalom idején és Nagykőrösön

A forradalom eseményei Aranyt is közelről érintik. 1848 áprilisában Pestre utazik, Petőfi hívására. Szerkesztői feladatkört ajánlanak fel neki, de ő ingadozik, nem meri otthagyni Szalontát. Később a kiadandó néplap (a Nép Barátja) társszerkesztőségét mégis elfogadja, megosztván munkáját Vas Gerebennel. Neki való feladat lenne ez: az első szám állítólag félmillió példányban jelenik meg, a többiek is négyszázezer példányban (egyedül Eötvös hatszáz példányban vásárolja meg, tárcája számára). Az olvasni nem tudó nép előtt a jegyzők olvassák fel a Nép Barátját, Arany már ebben az időben foglalkozik a tervvel, hogy műveit ponyvafüzetek formájában hozza nyilvánosságra. Arra vágyik, hogy a nép olvassa elsősorban. Később amiatt lesz elégedetlen a lappal, hogy szerkesztőtársa és munkatársa nem gondoskodik elég felelősséggel olvasóikról. 1848 őszén ő maga is nemzetőrnek vonul be, Aradon tölt néhány napot, meglehetősen veszélyes helyzetben. A Bécshez húzó várparancsnok ágyúkkal löveti a várból a várost. A szalontai nemzetőrök égetik fel a várhidat, amelyen át a várbeli csapatok kitörhetnének. Aranyék egész éjszakát töltenek a piactéren becsapódó bombák között: "Tenni kevés – de halni volt esély" – írja 1873-ban, a Bolond Istók második énekében. 1849 elején Aranyék magukhoz veszik Szendrey Júliát és Petőfi Zoltánt. Mivel a tisztviselőket nem tudja fizetni Nagyszalonta, Arany állami szolgálatra jelentkezik és fogalmazói állást kap Szemere belügyminisztériumában. Debrecenben, majd Pesten is odaadón vesz részt a szabadságharc írói, agitáló munkájában. Június végén megkezdődik a menekülés a cári csapatok elől; Arany Nagyszalontán van, a városon vonulnak át Görgey csapatai. Néhány napig menekülő, bujdosó írók húzódnak meg nála: Vörösmartynak, Bajzának ad ideiglenes menedéket. De magának is csakhamar menekülnie, bujdosnia kell. Erdőkben tölti napjait és később, amikor visszamerészkedik lakására, {118.} éjszakákat tölt felöltözködve: letartóztatását várja. Világos után "csaknem földönfutó valék" – írja később (levele Csengeryhez, 1860. július 9.), mert 1849 az ő számára az anyagi bukást is jelentette.

A Bach-korszakban óvatosan kezdett neki viszonyai rendezésének: 1850 tavaszán a Nép Barátja tiszteletdíjaiból megtakarított kis összegen nádfedeles, rozzant, kétszobás parasztházat vásárol, apró gyümölcsössel. Ennek a vásárnak és ennek a környezetnek emlékeit őrzik Házi uraság (1850), Írószobám (1850) című versei. Nehéz anyagi helyzete miatt félesztendőre házitanítóskodást vállal Geszten a Tisza-családnál. Tisza Kálmán legfiatalabb öccsét, a beteges, de költői hajlamú Tisza Domokost kell tanítania. A Tisza-kastély gazdag, arisztokratikus környezetében döbben csak a maga szegénységére. Geszten kezd bele A nagyidai cigányokba (1851).

1851 őszén a nagykőrösi református egyház hívja meg tanárnak az újjászervezett főgimnáziumba. Nagynehezen szánja rá magát, hogy odaköltözzék. Számos sürgető levél után mégis elfogadja az állást, és 1851 októberének végén költözik át. Viszontagságos az útjuk, de viszontagságosak lesznek a nagykőrösi évek is.

A nagykőrösi korszak Arany válságainak első szakaszát fogja megnyitni. Ezek a válságok nyomon követik majd egymást pesti működése idején is és hosszú hallgatásokkal járnak.

A nagykőrösi időszakot leghívebben Arany szavaival jellemezhetjük: "Az idő, melyben e töredékek nagyobbrésze kelt, nem vala alkalmas hoszszabb költői dolgozatokra." Majd: "Nem, másutt se a nyugoti gazdagabb irodalmakban, hol az össze nem pontosulhatott költői erőt szintén apróságokban elforgácsolva látjuk; annál kevésbé nálunk az 1849 utáni leveretés időszakában, mely kivált a szerző lelkületére ólomsúllyal borult. Mint a patak, melynek útjába sziklakövek hengerültek, egyszerre irányát veszti; egyrésze tóvá tesped, más vadvíz gyanánt bukkan elő, más, egy darabig futva, posvánnyá lapul, vagy iszap- és fövénytalajban vész el: úgy voltam én. Hajtott a munkaösztön, de nem találtam irányomat" (Elegyes darabok. Előszó, 1867).

1850. június 2-án kezd bele Bolond Istók című "nedélyes" költeményébe. Ennek a műnek előzménye A falu bolondja (1850) című képtöredék. Ebben az időben egyre több vallomás hangzik el Arany leveleiben arról, hogy megbánta a költői pályát. Úgy érzi, belőle sohasem lesz már nagy ember és kész "lenni közönséges ember, mint más". 1853. június 28-án írja Tompának mély keserűséggel: "Miért is kellett nekem otthagyni békés magányomat? Miért e pályára léptem, mely egész életre boldogtalanná tett? Oly nyugodtan élnék, én egyszerű falusi jegyző, nem ismerve senkitől! De az ördög nem hagyott békét; első léptem sikere hiúvá tőn s vágyakat keltett bennem, melyek elvontak a mindennapi élet apró gondjaitól. – Ó barátom! Ha én Toldit nem írtam legyen, nem volnék most vagabundus."

Nagykőrösön mind gyakoribbak az ilyenfajta elkeseredett kifakadások, Arany emberi, költői válságának bizonyítékai. Ehhez a hangulathoz jól illik Byron olvasása. Tőle veszi át a Bolond Istók számára a stanza-formát is.

1850 nyarán a Bolond Istók első énekéből kilencvenkilenc versszak megjelenik a debreceni Csokonai Lapokban, anélkül azonban, hogy feltűnést keltene. Gyulai ugyan megemlékezett a Csokonai Lapok megszűntéről, de a Bolond Istók-mutatványt észre sem vette. Tompa magának Aranynak ír a lap {119.} megszűntéről, és meg sem említi a Bolond Istókot. Arany keserűen jegyezheti meg művéről: "Bizony a varjú sem károg utána." (Elegyes darabok. Előszó). 1856-ban mégis belefog a második énekbe, 1863-ban írja meg a második ének elejére A nagyidai cigányokkal kapcsolatos magyarázó részletét. 1873-ban folytatja a második éneket Bolond Istók kollégiumi életének leírásával.

A Bolond Istók torzóban maradása, a költő újabb és újabb munkamegszakításai és általában a nagykőrösi korszak sok töredékműve megerősítik azt a vallomást, amely kiderül Arany leveleiből is: a költő súlyos válságon megy keresztül, némelyik alkotásával zsákutcába jut, és csak az 1853-as balladai évek hoznak számára könnyebbséget az alkotásban. Arany nagykőrösi korszaka későbbi, újabb válságkorszakot vezet be. Ezt a korszakot az 1847-es év könnyű, boldog, teremtő ideje mellé állítva mérhetjük csak le, micsoda súllyal nehezedik a Bach-korszak Petőfi barátjának szívére.

Ebben az időben mind sűrűbben hangzanak el zsörtölődései az irodalmi életben bekövetkezett hanyatlás, züllött állapotok miatt. Különösen Tompával cserél erről őszinte gondolatokat: "Sohasem láttam annyi gazt és szemetet az irodalomban, kivált a költőiben, mint jelenleg van! Mezitlábos kamaszok hanczúznak, honn érezve magokat a jól mívelt téreken. Hova fog ez vezetni?" (Levél Tompához, 1850. október 7.). Szilágyi Sándornak pedig ezeket a híressé vált sorokat írja: "Iszonyú sok lerúdalni való állat kezdi rágni a bogáncskórót a Parnassus körül. Nem vagyok azon értelemben, hogy ezt hazafiságból tűrnünk kell. Botot nekik, míg el nem rontják a közönség ízlését, vagy el nem csömörltetik az összes szépirodalomtól" (1850. október 21.).

Tompával folytatott levelezése ez időben kezdi pótolni számára az irodalmi életet. A szabadságharc e két költője egymás mellé áll, támogatja egymást a Bach-korszak magányában. Jellemző azonban, hogy Arany már ekkor foglalkozik irodalom-politikai tervekkel és folyóirat alapítására gondol.

Egyébként nagy művei csak tervek, illetve csak töredékek maradnak.

Már Geszten újból gondolkozni kezd a Toldi középső részén, melynek előmunkálatai már 1848-ban megkezdődtek; jó halom jegyzetet gyűjt össze, de rájuk is írja: "Toldiána, tűzrevaló". Egyelőre azonban olvassa azoknak a történeti személyeknek életrajzát, akiket név szerint megemlít Ilosvai. 1849-től 1853-ig készül el a Daliás idők első változatának hét éneke, mely Toldi és Piroska történetét mondja el. A második dolgozat 1853–54-ből való, három ének részleteit tartalmazza. Más-más terveket alkot s magának a Toldinak műfaját is más-másképpen jelöli meg. Petőfinek és Szilágyi Istvánnak még költői beszélyeket emleget. Később, Toldy Ferencnek, már népies eposzról beszél, Gyulai szerint meg ezt mondja: "leginkább szeretném, ha ponyván kaphatna hírre, akkor nagy és állandó közönsége lenne, s mi legtöbb maga a nép" – (Néhány nap Erdélyben, 1851).

A Daliás idők töredékei mellett két befejezett művet alkot. Az egyik A Jóka ördöge (1851), a másik A nagyidai cigányok (1851). Az utóbbinak témáját a Toldi második részének anyag-gyűjtése közben, a Polgári Lexikonban találta. Műve 1852-ben jelenik meg. A bírálatok általában elmarasztalóak. Az Új Magyar Muzeum csípős bírálata (1852. augusztus 1.) miatt Arany már nagykőrösi helyzetét is félteni kezdi. Ebben az időben keseredik el annyira, hogy hónapokig nem is ír már. Idegbaja 1854-től kezd elhatalmasodni rajta.

{120.} 1852-ben geszti látogatásán, egy hun eposzhoz kezd anyagot olvasni. Tehát ismét új témába kap, mielőtt még korábbi terveit megvalósította volna. Ennek a kornak általános érdeklődése a magyar "előidők" iránt, sugallja az övét is. Thierry tanulmánya Attiláról (Histoire d'Attila) a Revue des Deux Mondes-ban, 1852-ben lát napvilágot – a magyar–hun rokonságot Thierry mint elfogadott történelmi tényt kezeli. A Thierry-tanulmányok adják meg Aranynak is az ösztönzést, hogy megalkossa a nagy naiv eposzt, mely a nemzet történelmének legrégibb korszakait idézné. A Csaba királyfi, hun rege első dolgozata 1853-ban készül el, a szász Detre, Krimhilda alakja és a hatodik ének részletei foglalnak helyet benne. A második dolgozat 1855–56-ból a Csaba-trilógia első alaprajzát nyújtja. Az első rész Etele és Buda történetéről szól, a második rész Rikáról és Ildikóról, a harmadik pedig Csaba királyfiról. A trilógia első részéből elkészült két ének, a harmadik részből pedig négy. Egyébként a mű továbbra is töredékben marad: újabb alaprajza 1863-ból, az utolsó dolgozat pedig 1881 augusztusából származik.

Helyzetéről, viszonyairól korán kezd panaszkodni nagykőrösi leveleiben. Idegbaja mellé epebántalom is járul. Tétlen vakációt, fásultságot emleget: "Lassuk a lélek szárnyai, hamar kifáradnak", "nem mindig vagyok alkalmas szellemi foglalkozásra" (levél Tompához, 1854. szeptember 27.); "engem a tétlenség szinte petrificált [megkövesített]. Nem vagyok többé, aki voltam, nem tudok lelkesülni semmiért, nincsenek eszméim a jövőre, terveim, reményeim nem vonzanak többé ... Keveset és ritkán dolgozom, azt sem teljes lelkemből" (levél Szilágyi Istvánhoz, 1854. március 9.); "Kevés az, a mit tettem, de ezután sem teszek már – ... beteges is vagyok, teher a szellemi foglalkozás. Ily állapotban a magasztalás nem hogy elkényeztetne, de fáj, mint a melyet csak kevéssé érdemiek a múltra, – és nincs reményem megérdemelni a jövőre nézve" (levél Erdélyi Jánoshoz, 1856. szeptember 4.); "Munka kedv és tett erő oda van. – Terhemre van minden" (levél Kovács Jánoshoz, 1856. december 21.); "Belefáradtam mindenbe. Csak bajomat öregbíti, ha dolgozni akarok. Ha eddig nem voltam termékeny író, ezentúl – érzem – meddő leszek. Sok terv, sok jó gondolat: de a kivitelre nincs erő" (levél Szilágyi Istvánhoz, 1857. december 3.); "Meddő szenvedésben, munkátlan munkásságban telnek napjaim", majd: "itt ónsúly nehezedik lelkemen: évek óta nyom az eltévesztett pályának terhe. Hozzá a betegség, talán épp e helyzet által idézve elő, táplálva bizonnyal" (levél Csengery Antalhoz 1858. március 16., 1860. július 9.) stb.

1860 szeptemberében fogja otthagyni Nagykőröst, hogy Pestre költözzék. Nagykőrösi élete egyre nehezebbé vált, az élet drága volt, földet és házat szerezni pedig lehetetlen. "Tönkre vagyok téve az unalom és egyhangúság által"; "ez a monotonia megöl" (levél Ercsey Sándorhoz, 1853. augusztus 26.; 1854. január 21.). Ilyen bajok Nagyszalontán még nem bántották. "Mulatság, szórakozás kell nekem minden áron, különben tönkre jutok" (levél Tompához, 1853. szeptember 1.). Kezdetben jól érezte magát a nagykőrösi tanári karban, később a tanárok kicserélődtek, és Arany elmaradt az újak összejöveteleiről: "pár év óta mindinkább elfelejtek beszélgetni" – írja 1856. augusztus 30-án, Tompának. "Hetenként vagy 16 órát leőrleni, azután hazajőni, olvasgatni, ha van mit, legtöbbször unatkozni, kisétálni a professoratus egyetlen majorjába [a temetőbe] ... ebből ... áll életem" (levél {121.} Ercsey Sándorhoz, 1856. április 26.). 1860 elején pedig ezt írja: "Az én itteni helyzetem mind tarthatatlanabbá kezd válni. Nemcsak hogy a jó emberek – collegáim – mind inkább ritkulnak mellőlem, elhagyogatják Kőröst, – nemcsak hogy a pálya, melyre igazi hajlam helyett kénytelenség taszított, egészségem hanyatlásával napról napra terhesebb lesz, kedv, erő, kitartás elhagy: de az iskola is hanyatlás útjára tért. Egy új szellem kezd itt uralkodni: elfüstölni innét minden jóravaló embert" (levél Csengery Antalhoz január 4.).

Hívják másfelé is: 1854-ben Szalontára algimnáziumi tanárnak, 1856-ban Kecskemétre igazgatónak, majd Pestre is a kereskedelmi akadémiához magyar tanárnak és 1858 elején a debreceni kollégiumhoz. De Arany irtózik az új állásoktól: "jobb nem lesz mint itt – s új viszonyok, új emberek közé szokni! írtózom". – "Én már küzdeni akár hol is tört ember vagyok. Nekem nem kell már keresni a tért, a pályát: nekem volna pályám, de nincs ember hozzá" (levél Ercsey Sándorhoz, 1858. március 3.).