A szecessziós modor

Heine prózáját szerette, s az nem is maradt reá befolyás nélkül. Alfred Kerrt is többször dicsérte, s ennek groteszk, ironikus és érzelmes ötletek sorából szövődő impresszionista és szinte agresszíven személyes intellektuális írásmodora hatott is az övére, kétségtelen. Octave Mirbeau-ról pedig, aki az újságírói, impresszionisztikus tárcastílt az értekező s az elbeszélő szintre kívánta emelni: rokonszenvét tanúsító cikket írt. Hatások azonban csak ösztönözhették, bátoríthatták ezt a modort, de nem szülhették azt. Ennek az átmeneti kornak stílusa vagy inkább modora: a szecesszió. A kimondott tételek és igazságok relativálása és individualizálása, a variációk jogának biztosítása, a heterogén szemlélet- és formaelemek önkényes összeforrasztása, s mindennek szinte feminin erotikus gyönyörködéssel való vállalása: jellemző jegyei e modornak s jellemző jegyei Ignotus prózájának is. A szecesszió mögött a jómódú, intellektuális polgárságnak az az igénye állt, hogy a hagyományos, vallásos, nemzeti feudális-polgári ízlés egyeduralmát megtörje, s mellé egyenrangúként bevétesse, állíttassa a magáét. S lényegében ez a törekvés állt Ignotus mögött is. A "másképp", a "sokféleképp", a "bármiféleképp" polgáriindividuális jogának kiharcolására, s az "egyedül helyes" lehetőségének cáfolására, eleve elvetésére törekedett maga is. "Miért ne szabadna másnak mást írni, ha másképpen érez, és meg-tudja írni, amit érez?" – mondotta (Irodalmi viszonyaink s a magyar lélek, 1909). Prózája e jegyének szemléleti, magatartásbeli fogantatását különösen jól látjuk, ha modorát azéval vetjük össze, akitől magyar értekező elődeitől többet tanult: Péterfyével. Az értekező próza stíluslogikáját már Péterfy meglehetősen áthangolta, retorikusról lélektanira, asszociációsra. Pátoszának, ünnepélyességének is jócskán szárnyát szegte, s a köznyelv, a beszélt nyelv személyességéhez, közvetlenségéhez is közel hozta. De Péterfynél ezek az eszközök mindenkor egy-egy tárgyias tétel, egy-egy tárgyias érvényűnek vélt megállapítás objektív igényű közlésének voltak alávetve és sohasem lettek elsődlegesen az önkifejezés, a szubjektív élménykifejezés lírikus eszközeivé. Ignotus impresszionista volt, Péterfy nem; impresszionábilis karakter, alkat, de nem impresszionista kritikus. Az objektív igény Péterfyt megóvta a túlzástól, a modorosságtól – Ignotust azonban a szubjektív, lírikus magatartás, a szecessziós esztétikai epikureizmus nemcsak, hogy meg nem óvta, de gyakran modorosságra, túlzásra is csábította. Péterfy élvezetes olvasmány ma is; első pillanatra, rövid olvasásra egy-két cikk erejéig Ignotus is az, nagyobb mennyiségben azonban fárasztó, avult. Persze, nem volt igaza Kozma Andornak: Ignotus kitűnően tudott magyarul, de ami Péterfynél fűszer, az nála gyakran maga az étel.

{1005.} Ez a szemlélet, módszer és modor mégis hasznosnak bizonyult; Ignotus, bár belül maradt a liberális-pozitivista, polgári nemzeteszmén, a nemzeti jelleg fogalmát igyekezett megszabadítani a Beöthy-féle nemesi, soviniszta, morális bélyegű, normatív karaktertől. A művészet szerinte is nemzeti jellegű, csakhogy ez a jelleg "nem kauzalitás, hanem finalitás", azaz szükségszerű, természeti–társadalmi velejárója a művészetnek, nem pedig programja, célja, mércéje. Beöthy szemléletének gerincét alkotta "a nemzeti állam", a "nemzeti lélek", "a nemzeti szellem" titokzatos, magát megvalósító organikusságának a jogtörténeti iskolától örökölt mítosza. Ignotus pedig néha egészen odáig ment el, hogy "a szerves, a továbbfejlődő", "a lett" jelenségekkel szemben "a csináltak", "az egyszerre csináltak" mellett foglalt állást (Világnyelv, politika és természetes fejlődés, 1905).

Egy másik fontos törekvése és eredménye elválaszthatatlan ettől az előbbitől. Segített utat nyitni annak elismertetéséhez, hogy a város, és főképp a polgárság élményköre, intellektuális problémavilága éppúgy beletartozik nemzeti irodalmunkba, mint a vidéki nemesi–paraszti élményvilág. S ha ez utóbbinak megvannak a maga kifejezőformái, az előbbinek is megvan a joga ilyen sajátos formákra, s ha amazok, úgy ezek is nemzetiek. S az újítás jogáért harcolva, felfogásából azt is átsugározta olvasói tudatába, hogy véget kell vetni a magyar irodalom provinciális elzártságának. Mindig is akkor alkotott jelentőset irodalmunk, hirdette, ha tudatában, termékenyítő, befogadásra késztető tudatában volt annak, hogy szerves része az európai literaturának. S az újítással, az európaizálással együtt hatékonyan munkált azon is, hogy a szociális, sőt szocialista problematika iránt rezonancia, megértés, rokonszenv éljen az olvasóközönségben, jóllehet maga, mint többször hangoztatta, a polgári szemlélet és élményvilág kereteiből kilépni soha sem tudott. "El lehetek és vagyok telve a pincérek szervezettségének nagyszerű voltától, de impulzív érzésem – s a költészet ezeket tolmácsolja – a dühbe gurulás azon, ha nem segítik fel kabátomat, s nem köszönnek előre" – vallotta a maga önironikus, frivol modorában (Vezérek nélkül, 1907). S végül: hagyományt igyekezett teremteni, elődöket adni a modern törekvéseknek, megteremteni a polgárias törekvések kontinuitását, s az irodalmi hagyományt a Beöthy-féle nemesi-nacionalista, epigon-szemlélet torzításaitól megtisztítani. A régebbiek közül Kazinczyt, Kölcseyt, Berzsenyit emlegette szívesen s gyakran; tisztelete, rajongása azonban mindenekelőtt a klasszikus liberális nemzedéké volt; s Aranyé inkább, mint Petőfié. Keményé inkább, mint Eötvösé. De Gyulaihoz és Arany Lászlóhoz is mély rokonszenv fűzte. A kortársi félmúltból pedig Vajda, Mikszáth s Kiss József voltak vonzalmának fő tárgyai.

Eredményei itt, a most említett utolsó vonatkozásban voltak mindazonáltal a legkevésbé szilárdak, mert mellőzte a fejlődéstörténeti vizsgálódások módszerét, s csak történeti analógiákkal igyekezett az elődök előd-voltát megérteni és megértetni. Megkésett liberalizmusán s osztálykötöttségén s velük járó, szükségszerű történetietlenségén, tevékenységének e legfőbb gyengéjén múlott ez; mint ahogy ezen múlott az is, hogy kiváló tehetsége, nagyon értékes irodalom-közéleti munkássága ellenére kevés jelentős mű maradt utána. Inkább csak konok tévedések cáfolója lett, mint maradandó igazságok megfogalmazója. Beöthy esztétikájának, magatartásának oldaláról szemlélve figurája aránytalanul nagyra nő; Adyéról tekintve viszont méltánytalanul {1006.} sokat veszít jelentőségéből. Az igazságot a két nézőpont egybefogása adhatja meg.