A kritikai impresszionizmus ellentmondásai

Így lesz Ignotus felfogásában a tehetség és az egyéniség a művészetnek, az esztétikának, a kritikának nem csupán szükséges előfeltétele, hanem kizárólagos ismérve és alapkategóriája. S így, s nem elsősorban külföldi hatások vagy alkata következtében lesz Ignotus kritikája szükségszerűen impresszionista-intuíciós kritika – mégpedig tudatosan, elvszerűen vállalt impresszionista kritika. Mert szerinte minden nagy kritika mindig is impresszionista volt. "Ez a dolog alighanem úgy áll – írja –, hogy valamely eléje kerülő művészi dologról jószemű s arravaló embernek, valahogy és valahonnan, de megvan a maga ösztönszerű, mert egyéniségéből fakadó ítélete, s ez joggal ösztönszerű, mert maga a művészi termék is egyéniségből fakadt, és, a legtudatosabb művésznél is, ösztönszerűen készült." Így "valójában és velejében ... a kritikabeli objektivitás éppúgy szubjektív, éppúgy merő líra, mint a kimondottan impresszionista kritika", s "Gyulai Pál bírálata éppúgy csak benyomásos bírálat volt, mint bárki másé" (Gyulai Pál, 1909).

Ellenvetést tenni mindezzel szemben nem szükséges. Annál szükségesebb egy mindennek ellentmondani látszó tény megvilágítása.

Ignotus nem vált – jóllehet ez elvek alapján nagyon is kézenfekvő lett volna ez – szélsőségesen szubjektív vagy irracionális irodalmi s esztétikai irányzatok védelmezőjévé, hírverőjévé, szálláscsinálójává. Sőt, az esetek többségében, a haladó vagy legalább: a haladóbb, a racionalistább és demokratább tendenciák mellett foglalt állást. Elvi alapvetése nem illik bele a magyar kritika említett középponti vonulatába, irodalom-közéleti tevékenységé-{1002.}nek, s kritikái nagyobb részének végső célzata és hatása azonban szervesen belefűzi, jelentékeny helyet biztosít neki benne.

Távolabbról s végső soron a magyar társadalmi-politikai helyzet, s ennek következménye: osztályának a nyugati polgárságénál, mely az irracionális irányok táptalaja volt, még haladóbb álláspontja, közelebbről meg általános szellemi, gondolati hangoltsága, műveltsége magyarázza ezt, s – paradox módon – impresszionizmusa. Amidőn ugyanis Ignotus a legszubjektívebb s legösztönösebb kritikát vélte mondani, az európai polgárság amaz irodalmi, gondolati irányzatainak, rendszereinek szellemét, hatását hagyta magában érvényesülni, magán átsugározni – toleráns impresszionizmusával –, melyek az ő kritikai alapprincípiumával szemben, az objektivitásnak, a történetiségnek s vele a progressziónak még mindig meglehetős igényével és lehetőségével rendelkeztek. Sőt ily hatások befogadásában és továbbsugárzásában helyenként túl is ment a polgárságon. Elvileg elméletellenes volt; gyakorlatban azonban problémái és kritikái telve vannak alkalomszerűen fölvett, ad hoc alkalmazott tételekkel, elmélet-töredékekkel. S ezek, túlnyomó többségükben, a polgári liberalizmus racionalizmusában, a századvégi polgári irracionalista hullám előtti korban fogantak. Jellemző, hogy Nietzschéről kezdettől idegenkedve nyilatkozott s inkább költőnek, mint gondolkodónak tartotta; s az is, hogy a kortársi világirodalomból Anatole France-hoz vonta legmélyebb rokonszenv. Bóka László szerint Montesquieu, Ricardo, St. Mill és Marx befolyásolták gondolkodását leghatékonyabban. Hozzájuk kell azonban venni okvetlenül Taine-t is, aki irodalomszemléletére volt nagy hatással, továbbá nemzetfogalmára s a nemzet, az egyéniség s a művészet összefüggéseinek problematikájára, ő maga Darwint, Spencert, Benthamot, Marxot, Millt és Taine-t vélte a korszak gondolkozása meghatározóinak (Liebknecht, 1900).

A gondolati tarkaság persze így is nagy írásaiban, s ellentmondás az egyes elméletelemek között nemcsak minden cikkében, de szinte minden lapján bőven akad. Egyszer Marxból vett, bár sajátosan átértelmezett érvekkel azt bizonyítja, hogy a városi, indusztriális életforma és gazdasági rend a nemzet egyes osztályainak szellemi fejlődését hatalmasan mozdítja elő, s a szellemi-érzelmi fejlődés élére az iparosodásban legérdekeltebb osztályokat állítja. Majd meg, az osztálytársadalmi s gazdaság aspektusú szemléletet félretéve, csupa, elsősorban a "fajiságtól" s a Taine értelmében vett miliőtől meghatározott egyének organizmusának tekinti a nemzetet, s egyes faji elemeinek vegyülését, be- és összeolvadását valósággal kémiai-fizikai folyamatnak fogja föl. A nemzet, a faj, az asszimiláció kérdésében sohasem tudott megnyugtató, ellentmondás nélküli eredményre jutni, mert e tekintetben mindig foglya maradt a pozitivizmus természettudományos fölfogásának. Mint ahogy foglya maradt a társadalmi és fizikai törvény viszonyának értelmezésében is. A társadalmi, történelmi törvények, vélte, "ugyanazok, mint a fizika, kémia, vagy akár a csillagászat törvényei ..., aminthogy különben is minden: egy – s az egységes világegyetemnek egységes a törvénytára is, a tudomány" (Liebknecht).

A marxista történetszemlélet nagy segítséget nyújthatott volna neki itt, de talán éppen ettől maradt legidegenebb. Érthető ez, hisz a marxista történetszemlélet és az osztályharc gondolata elválaszthatatlan. Marxot mélységesen tisztelte, Hegelről s "a hégelségről" viszont nagy ellenérzéssel szólt. {1003.} Marxot nem filozófusnak, hanem ökonómusnak és szociológusnak tekintette. Ez, osztálykötöttsége mellett, sokat megértet abból, hogy Bernstein irányzatát, majd pedig a szindikalizmust mért vélhette, teljes jóhiszeműséggel, a marxi tanok logikus, természetszerű folytatásának, fejlesztésének.

Az eszmei ellentmondásokat tetemesen szaporította írásaiban az a tény, hogy, jóllehet műveltsége, ízlése, mint említettük, jórészt a századvégi irracionalista hullám előtti, liberális-pozitivista korban fogant, egyáltalán nem maradt e hullámtól sem érintetlen. Így aztán, bár általában a racionalista intellektualizmus híve volt, volt eset rá, hogy heves antiintellektuális, antiracionalista kijelentéseket tett, s mély nosztalgiával szólt a naiv, ösztönös, irracionális elhatározásokról, tettekről. Vagy például: bár fontosnak tartotta az osztály vagy legalább a miliő, illetve a faj és a kor meghatározó szerepét, a költőt többnyire mégis valami irracionális csodának tekintette, akinek tulajdonságai egyes egyedül egyéniségéből magyarázhatók. Zola bármely korban romantikus lett volna, Arany mindenkor realista és népies. S hasonló neoromantikus-irracionális magatartással állt szemben a művel is. A mű születése titokzatos, irracionális folyamat, s ezt az esztétikus csak a művész egyéniségéből magyarázhatja, intuíció és átélés útján. A költészetet, a művészetet, általában az élet legértékesebb jelenségének tartotta, s tiszteletét iránta mitikus-irracionálisra fokozta, mégis előfordult, hogy a lapos spenceri utilitárius szellemnek megfelelően, feladatát a fölüdítés, a fölfrissítés szerepére degradálta. Nyilván e sajátos vegyülés az oka annak, hogy a régi magyar eszmélkedők közül különösen Keményt érezte magához közel s a modern gondolkodás előfutárának. "Ötvenhat év előtt mi mindent meglátott már ez a remek ember, amit csak a fejlődés tudott szemébe öklözni végre az emberiségnek" (Zsargon, 1909).

Ignotus azonban nem ekletikus elméletíró, hanem impresszionista kritikus. Nem különféle elméletek elemeit igyekszik egy nevezőre hozni, hanem egy művel kapcsolatos intellektuális élményét kívánja érzékeltetni, sokféle eszköz segítségével; egyebek közt, különböző, egymásnak ellentmondó elméletek segítségével is. Írásai három alaptípusba sorolhatók. Amelyik költő, amelyik mű megfogta, azt lírai tónusú, személyes hangú vallomásában, a maga olvasói élményének fölidézésével állítja az olvasó elé. Amelyik ellenérzéssel töltötte el, azt ugyancsak személyes és lírikus hangú, gúnyoros csevegésben, ironikus kommentárjainak füzéreivel addig hurkolja, láncolja körül, míg egészen lehetetlenné teszi az olvasó előtt. S a harmadik típusban, polémiáiban is ritkán koncentrál és szorítkozik egy központi cáfoló érv vagy mozzanat részletes kifejtésére. Százféle, egymásnak gyakran ellentmondó, hol elméleti, hol szubjektív-érzelmi, hol anekdotikus-tapasztalati argumentummal igyekszik a támadott álláspont tarthatatlanságát nem annyira bebizonyítani, mint inkább érzékeltetni. A líraiságot s a vallomásszerű őszinteséget a korszak művészete uralkodó jellegzetességének vélte. Módszer, nyelv és stílus tekintetében az ő műveiben úgy jelentkezik ez a két vonás, hogy gondolatait és élményeit mintegy keletkezésük processzusában, az asszociációs folyamatok spontán, személyes, lélektani logikájú és dialektikájú növekedésében mutatja be. Mondatai megszorításokon, ellenvetéseken, utalásokon, közbevetéseken, ismétléseken, variációkon indáznak keresztül, terebélyesednek, rendszerint nyolc-tíz, de nem ritkán tizenöt, sőt {1004.} húsz, huszonöt soros szövevényekké, roppant heterogén szó-, kép- és fordulatkincset szervítve személyes hitelű, lírikus szövetű egységbe. Szellemességének s gyakran gáncsolt frivolsága látszatának is egyik fő forrása éppen az, hogy a gondolatépülés spontán dialektikájában, az asszociálás szeszélyes szökkenésében a legkülönbözőbb s a legmeglepőbb elemek kapcsolódhatnak egybe – maga a gondolat pedig gyakran mintha a végkövetkeztetéssel éppen ellentétes célhoz tartana.