101. AZ UTOLSÓ SZÁZADNEGYED MÉRLEGE

Az utolsó századnegyed folyamatai többségükben a 20. század nagy irodalmi forradalmát készítik elő. Ez a korszelet ugyanis éppen annyira kezdet is, mint vég. Elhaló vagy csíraszerűen jelentkező jelenségei egyaránt a Nyugat kibontakozásának előjátékához tartoznak, s ezt a kibontakozást segítik elő. Ilyen értelemben fontos jelenség a "népnemzeti" iskola elhalása a lírában (Pósa Lajossal, Szabolcska Mihállyal, Kozma Andorral, Bárd Miklóssal, Vargha Gyulával) – valamint ugyanez iskola elhalása a prózában is (Baksay Sándor, Bársony István, Cserzy Mihály, Benedek Elek, Tóth Béla, Sebők Zsigmond, Rákosi Viktor és Eötvös Károly művében). A "népnemzeti" iskola legkonzervatívabb, leginkább haladásellenes elemei fennmaradnak az első világháború idején, valamint a két világháború közti korszak egy részében is, de immár nem szerves, hanem mesterségesen, "hivatalosan" fenntartott léttel. A "népnemzeti" elv kihűltének egyik folyománya az is, hogy a nemzeti elv nacionalizmussá sekélyesedik az irodalomtudományban, amit a nyolcvanas, kilencvenes években az egyébként nagyobbra hivatott Beöthy Zsolt életműve példáz, – de ugyanezt példázza majd a két világháború közti korszak konzervatív, nacionalista, "kincstári" irodalomtörténetírása is (Császár Elemér, Pintér Jenő). A 20. század új népiességét ugyanez a korszak készíti elő Tömörkény és Gárdonyi műveiben.

A 20. század költői forradalmának stílusát, formáját a szimbolizmus teremti majd meg, melynek francia ága (Albert Samain, Mallarmé, Richepin, Tristan {1020.} Corbiére) nem gyakorol nálunk oly mély hatást, mint a belga szimbolizmus (Verhaeren, Maeterlinck). De még emennél is fontosabb a szimbolizmus olyan előfutárjainak hatása, aminők Baudelaire, Verlaine, Rimbaud, – sőt azoké a még korábbi elődöké, (a francia Pléiade-tól a 19. század első felének angol költőiig, Shelleyig, Keatsig), akiket a nyugati szimbolizmus fedez föl. A szimbolizmus kora tér majd végképp napirendre az olyan nagy, romantikus költő fölött, aminő Victor Hugo, valamint a francia kései romantika (Coppée, stb.) felett is. Sajátos módon a szimbolizmus, a korai 20. század e legfontosabb, leginkább megtermékenyítő irodalmi mozgalma, mely a nyugati költészetekben politikamentes, sőt forradalomellenes tartalmakat fejez ki: Közép- és Kelet-Európában épp a forradalmi költészet kibontakozását segíti elő. (A magyaroknál: Ady, az oroszoknál: Blok erre példa.) Hasonló, kétféle funkciója, kétféle világnézeti irányzat-lehetősége volt valamikor a romantikának is. Az utolsó századnegyed irodalmi törekvéseit elsősorban az jellemzi, hogy bennük már fokozott teret nyernek azok a társadalmi kérdések, melyek a kiegyezés utáni évtized válság-érzetét is okozták. Ezzel összefüggően – sőt, ennek következtében is – az irodalom ember-ábrázolása is elmélyül, a bemutatott konfliktusok szorosabban kapcsolódnak a valósághoz, s a líra (Vajdáé, Reviczkyé és Komjáthyé) újszerűen fejezi ki a kor-tudatot.

Az előző korszak irányzatai még tovább élnek, de fontosabbak már náluk a programszerűen új irányzatok; ebben az időben már a realizmus irányába fejt ki komoly erőfeszítéseket az irodalom. A realizmus kibontakozását az teszi szükségessé, hogy a korszak megérthesse önmagát – s az ilyen megértés igénye egyre követelőbben jelentkezik is az irodalomban. A "népnemzeti" iskola csődje már nyilvánvalóvá vált: a népköltészet nyomán kialakított formákban és hangnemben nem lehet többé az új korszak bonyolult valóságát kifejezni. Arany az egyetlen, akinek a költői nagysága lehetővé tette, hogy az új valóságot a régi eszközök segítségével rögzíthesse. De őnála is a népies formák egy immár nem-népies tartalom kifejezésére szolgáltak – akárcsak Vajdánál, akinek filozófiai mondanivalója nemegyszer a népiesség örökségeként kialakult, hagyományozódott formákban szólalt meg.

Arany utolsó korszaka és Vajda 1875 utáni költészete éppúgy lezárása a népies-nemzeti költészet lehetőségeinek, mint amennyire egyik kezdete is amaz új lehetőségeknek, melyek majd az Ady-korszakban fognak kibontakozni. Az Őszikék paraszt-balladáiban ott bujkál valami egynémelyik Ady-vers hangneméből. Vajda János pedig éppen az Ady-korszak szimbolizmusának egyik előkészítője, sajátos, kép-alkotó művészete révén. Hasonló kétarcúság jellemzi Mikszáth regényművészetét is: a realizmus és a romantika együttes érvényesítésével Jókai hagyományát kerekíti le, de megnyitja az utat Móricz felé is.

A lírában Vajda, Reviczky és Komjáthy jelentőségét abban kell látnunk, hogy az új kor, a kapitalizmus tudatát szólaltatták meg, oly megkapó erővel, ahogyan az a kortársi prózaíróknak általában nem sikerült. De Reviczky és Komjáthy – noha ez utóbbit néha Babits előfutárjának is szokták tekinteni – nem hoztak létre olyan költői művet, melyben a magyar líra gyökeresen megújulhatott volna. Mindkettejük életművében ott él az újat kezdés bátor igénye, mindketten elszakadnak a népies-nemzeti örökségtől – anélkül, hogy ennél a hagyománynál magasabbrendűt tudnának létrehozni. Mindkettejük költé-{1021.}szete túl szorosan kapcsolódik a korhoz, mely létrehozta: az utókort egyikük sem ihleti meg igazán. A fiatal Ady még Reviczky hangnemében ír költeményeket, hogy mihamar végképp meg is szabaduljon ettől a hangnemtől.

Az utolsó negyedszázad költői közt megtaláljuk még a hagyományossá vált közéleti költészet művelőit (Szabó Endre, Inczédi László, Zempléni Árpád), de mellettük már vannak olyanok is, akiket hangnemük, szemléletmódjuk, stílusuk már egyenest preszimbolistákká avat (Endrődi Sándor, Szalay Fruzina, Rudnyánszky Gyula, Telekes Béla). De a 20. századi magyar líra legközvetlenebb úttörői azok, akik Kiss Józseffel az élükön, a nagyváros költészetét immár programszerűen szólaltatják meg, s akik ilymódon Arany Őszikéinek, Vajda, Reviczky, és részben a modern ember intellektuális-bölcseleti problematikáját kifejező Komjáthy költészetének útját folytatják (Ignotus, Szentesy Gyula, Farkas Antal, Makai Emil, Heltai Jenő).

Az utolsó negyedszázad leggazdagabb, leginkább újító mozgalmai a regény és a novella műfajaiban bontakoznak ki. A regény, de különösképp a novella, sokkal újszerűbb képet, sokkal gyökeresebb változást mutat az előző korszakokhoz képest, mint a líra. A különféle írói módszereket és stílusirányzatokat egybefogja az utolsó századnegyed regényeiben és novelláiban a társadalmi és az emberi valóság minél mélyebb, minél felelősebb és elemzőbb megmutatásának, feltárásának igénye. A Világos utáni korszak eszményítő, apologetikus szemléletével igen határozottan szakít az új korszak irodalma. A dualizmus Magyarországának válságát magas, művészi igénnyel tükrözi ez az irodalom, s a megoldatlan társadalmi problémák fenyegető jelentkezéseiről mind sűrűbben ad hírt. A dzsentri-kérdés éppoly behatóan foglalkoztatja a magyar századvéget, mint a városi kispolgárság sorsa, sőt, a parasztság, s néha már a munkásság helyzete is. A lélekelemző módszer alkalmazása (pl. Ambrusnál) a századvégi polgári társadalom életérzésének, tudatfolyamatainak feltárását, kifejezését segíti elő. Mindez együtt indokolttá teszi azt, hogy a korszak különféle stílusirányzatait, ábrázolási módszereit realista igényűeknek tekinthessük, s a legkülönbözőbb irányzatokban a realizmus közös tendenciáját ismerhessük fel.

Mikszáth életműve, melyben a realizmus egy ideig a Jókai-örökség romantikus elemeivel párosul, az utolsó századnegyed legnagyobb epikai teljesítménye. Mikszáth maga is újító, a romantikával elegy realizmus ábrázolási lehetőségeinek széles kibontakoztatásában. De a magyar elbeszélő művészet nem áll meg az ő újításánál. Említettük már, hogy a századvégen kialakuló magyar novella a korszak reprezentatív műfajává válik, s nagyobb teljesítményeket hoz létre, magasabb művészi szintet ér el, mint a regény. A századvégén a magyar novella új technikája és stílusa alakul ki, s e műfaj virágzását még újabb, még gazdagabb virágzásként követi a 20. század magyar novellaművészete. A századvég és a 20. század magyar novellairodalma olyan remekműveket mutat fel, hogy azokat világirodalmi szintűeknek tarthatjuk, s jelentőségüket a 19. századi orosz regény vívmányainak mértékével mérhetjük. Az utolsó századnegyed magyar novella- és regényíróit egyaránt jellemzi a törekvés a magyar prózai epika korszerűsítésére. E törekvést a novellistáknál nagyobb, a regényíróknál valamivel kevesebb siker koronázza. A realizmus új igényének jelentkezése Mikszáth regényeiben hoz csak létre valóban magasrendű, teljes értékű eredményeket. A kor legjellegzetesebb regényírói (Iványi {1022.} Ödön, Gozsdu Elek, Justh Zsigmond, Ambrus Zoltán, Herczeg Ferenc) szinte sohasem tudnak az ő szintjére emelkedni.

A magyar elbeszélő próza korszerűsítésének, gyökeres megújításának úttörőjeként Bródy Sándort tekinthetjük, akiben az új magyar elbeszélőművészet megteremtőjét kell látnunk. Bródy Sándor az, aki a Jókai–Mikszáth-féle elbeszélőművészet kedélyesebb, patriarkálisabb, de kevésbé városias nyelve, előadásmódja helyébe – az új magyar próza Kazinczyjaként– olyan nyelvet és stílust ültet, mely érzékenységében, bonyolultságában és gazdagságában a modern korszak valóságának kifejezését segíti elő. Bródy újítása éppúgy megkönnyíti a fiatal Móricz útját, mint Krúdyét és a Nyugat-korszak legtöbb írójáét. Az ő nyelv- és stíluseszményével valóban ellentéteset majd csak Kosztolányi Dezső és Nagy Lajos fog létrehozni.

A novellának mint reprezentatív műfajnak képviselői (Petelei István, Papp Dániel, Lovik Károly, Thury Zoltán) különféle stílusirányzatokat képviselnek, s a romantikának, a szecessziós színezetű, századvégi stílusnak éppúgy megtaláljuk köztük képviselőit, mint a klasszikus realizmusét (Thury Zoltán). A regény műfajában találkozunk a tézisregénnyel is (Iványi Ödön), de legkorszerűbbeknek az analitikus módszer alkalmazására törekedő műveket, tehát a lélektani regény hazai változatait tekinthetjük. Az analitikus módszer alkalmazásával, a lélektaniság érvényre juttatásával a századvég magyar regénye elszakad a romantika, az eszményítés és az anekdotaiság hagyományaitól, s a kortársi, európai regény egyik széleskörűvé, általánossá vált eljárásának áthasonítására, a magyar hagyományokhoz, viszonyokhoz való alkalmazására törekszik. A magyar lélektani regény részben orosz (Gozsdu), részben francia példák hatására (Justh, Ambrus) születik meg. De még az utóbbiak körében is meg lehet különböztetnünk a pozitivizmus ihletéséből fakadt "kísérleti regény" hazai változatait (Justhnál) s a francia klasszikus analitikus regény eljárásait (illetve, részben, Bourget megoldásait) áthasonító magyar lélektani regényt (Ambrus). Életművének jobbik részével ide tartozik az egyébként annyira elsekélyesedő Herczeg Ferenc is, akit talán jogosultan lehetne novellistaként tartanunk számon, mivel legmaradandóbb alkotásait ő is ebben a műfajban hozta létre.

A lírával párhuzamosan, a prózában is elhal a "népnemzeti" iskola, ami végképp bebizonyítja, hogy a "népnemzeti" elvet a prózai elbeszélés területén nem lehet megvalósítani. Baksay Sándor, Bársony István, Cserzy Mihály, Benedek Elek, Tóth Béla, Sebők Zsigmond és Rákosi Viktor írásai egyaránt a "népnemzeti" elv meddővé válásáról tanúskodnak, vagyis annak lehetetlenségérő1, hogy ez elv jegyében még korszerű elbeszélő irodalmat lehessen létrehozni. Ez iskola követői közül egyedül Eötvös Károly tudott nagyobb igényű művet létrehozni, s elsősorban azért, mivel az anekdotaiságot a kor s a szereplő személyiségek megelevenítésére, valamely sajátos riportszerűség létrehozására tudta felhasználni.

A "népnemzeti" próza csődjével csaknem egyidejűleg azonban kialakul a novellában s a regényben egy újfajta népiesség, mely hangnemben, stílusban is a népköltészet bizonyos formáihoz (pl. a balladai előadásmódhoz) folyamodik, de amelynek népiességét valójában a feldolgozott témák jellege: a nép sorsának, nyomorának, a parasztság mindennapi életének, küzdelmeinek megmutatása hozza létre. Tömörkény novelláiban (hisz benne, egyébként is, a {1023.} korszak legnagyobb novellaművészét kell látnunk), valamint Gárdonyi regényeinek egy részében (még a történelmiekben is) alakul ki ez az új népiesség, melynek valódi tetőpontját majd Móricz művészete jelenti.

A novella és még a regény is jelentősebb műveket mutathat fel ebben a korban, mint a drámaírás, noha Csiky Gergely színműveiben a polgári dráma figyelemreméltó kezdeményei jelennek meg – s vetélődnek is el nagyrészt. Lényegesebbek azonban ezeknél a kritikában és az irodalomtörténetírásban megmutatkozó folyamatok. A "népnemzeti" irodalomszemlélet Beöthy Zsoltnál, az imperializmus korának szellemében, szélsőségesen nacionalista ideológiává alakul át. De kétféle arculattal jelentkezik a "népnemzeti" elv elleni visszahatás is. Péterfy Jenőnél a realizmus programszerű igénye nyer megfogalmazást, másoknál azonban ez a vissszahatás a pozitivizmus egy sajátos változatának hirdetésében (Bodnár Zsigmondnál) vagy pedig az "örök emberinek" elvont kultuszában (Palágyi Menyhértnél) nyilatkozik meg. Ezek a "népnemzeti" dogmával szemben fellépő, felemás visszahatások különc jelenségek maradnak, s inkább a zavart fokozzák, semmint elősegítenék az irodalom céljainak, feladatainak tisztázását. Péterfyn is részben túlhaladnak a századvég, a 20. századba már átnyúló korszak kritikusai; a modernség igénye szólal meg Ignotusnál, a korszak legjelentősebb kritikusegyéniségénél, de még a régi és az új közt a maga szerepét egyideig csak kereső Riedl Frigyesnél, sőt, szerényebb módon, Lázár Bélánál is.