102. A SZÁZADFORDULÓ MINT VÉG ÉS KEZDET

FEJEZETEK

Az 1867 utáni négy évtized: átmeneti, de sok újat kezdő, előkészítő időszak a magyar irodalom történetében. Ez tükröződik az irodalom külső mozgásának, az irodalmi harcoknak vetületében, az írói alkotásokból, a művekből, esztétikai vonatkozásokban is hasonló konklúziók vonhatók le. A századvég irodalmi stílusa sok tekintetben ugyancsak egy átmeneti korra valló stílusideál. Épp ezért úgy kell azt fölfognunk, mint objektív társadalmi változások objektív esztétikai tükröződését.

A korszak irodalmi stílusának jellegét elhatározóan az szabja meg, hogy az irodalmi ellenzék legkülönfélébb irányzatai, miközben szembefordulnak a konvencionális "népnemzeti" romantikus és akadémikus irányokkal: egyszersmind az önálló, művészi válaszadás lehetőségeit is keresik. A külföldi példa általában csak felszabadító hatást gyakorol, biztatásul szolgál arra, hogy a hazai irodalmi életben nagy tehetetlenségi nyomatékkal jelenlevő retrográd erőkkel szemben a századvég írója a saját mondanivaló újszerű kifejezési lehetőségét keresse. E korszakban általában véve az önálló művészi kifejezés korlátja nem a külföldi és a hazai irodalom között meginduló termékeny szellemi kölcsönhatás. A belső gátlások sokkal inkább az alapokban vannak, A magyar polgári radikális, illetőleg a szocialista mozgalmak fejletlenségében, s ennek megfelelően a progresszív irodalmi törekvések elszigeteltségében, mérsékelt polarizálódási, tisztulási lehetőségeiben.

{1024.} Ellentmondásos helyzet keletkezik tehát, amelynek belső tartalma az. alap és a felépítmény klasszikus ellentmondásának képét mutatja. A társadalmigazdasági alap kétségtelenül elmaradottabb, fejletlenebb, mint a korszak szellemi életében, művészeti, irodalmi törekvéseiben felbukkanó törekvések, Ugyanez az ellentmondás volt jellemző a 48 előtti korszakra is, amikor a polgárosulás igényét magasabb nívón fejezték ki, s mi több, egy történelmi ütemmel hamarabb vetették fel a korszak ideológiai törekvéseit, mintsem az alapban végbemenő változások ezeket kellőképp alátámasztották volna. A századvégi helyzet mégis, egy lényeges vonásban különbözik a reformkorban előállt szituációtól. Akkor a haladó polgárosulási törekvéseket egy haladó, polgárosulni vágyó középnemesi osztály képviselte. Most viszont az objektíve haladó polgárosulási törekvések hordozására ellentmondásos társadalmi erők hivatottak. A polgárosulás végrehajtását vállaló, magyar "középosztály" rendkívül heterogén. Elemei: az egyre inkább retrográd szerepet betöltő dzsentri, a jelentős részben idegen származású városi polgárság, valamint az ugyancsak kétarcú gazdag parasztság. Ez a heterogén középosztály inkább csak élvezője a polgárosulás mintegy automatikusan, a szabad verseny törvényei szerint végbemenő konzekvenciáinak, de maga már nem érdekelt a polgári reformok végigvitelében. Az ellentmondás feloldása tehát már nem történhetik meg polgári módszerekkel. A századvégen kiütköznek az egész polgári felépítmény elégtelenségének elemei, s halmozódni kezdenek az ellentmondás feloldásának újszerű – népi-plebejusi és szocialista, forradalmi – tendenciái.

A korszak irodalmának – művészetének esztétikai természetét is ezen ellentmondás alapján érthetjük meg. A hetvenes, nyolcvanas években kezdődő irodalmi ellenzéki mozgalom mind világnézeti–politikai, mind pedig esztétikai tartalmát tekintve: elsősorban antifeudális jellegű irodalom. Ebben az értelemben a századvég magyar polgári irodalma: korszerű folytatása a realizmus negyvenes évekbeli, magyar kezdeményezéseinek, melyekben ugyancsak az antifeudális jelleg szabta meg az irányzat karakterét. Valamennyi műfaj közül a legerősebben a próza képviselői vonultatnak fel az "oligarchiával", az egyházzal, a dzsentrivel szemben egy felvilágosult, polgári nézőpontú frontvonalat. S közülük válik ki a századvégi irodalom esztétikailag is legátfogóbb, legszintétikusabb képviselője: Mikszáth Kálmán. A líra viszont (Arany Őszikéivel, Vajda filozófiai költészetével s Reviczky, Komjáthy életművével is) főként a kialakult viszonyok elviselhetetlenségét fejezi ki. A realizmus klasszikus tendenciái azonban e korban már nem érvényesülhetnek hiánytalanul. A klasszikus realizmus világnézeti alapja: a felvilágosodás, a polgári gondolkozás teremtette nagy eszményekben való hit e korban már Európa-szerte megrendült. A különösképpen heterogén, ellentmondásos magyar polgári középosztály liberalizmusa már csupán hanyatló változata az egykori nagy polgári eszményeknek. A kispolgári radikalizmus, amely egyfajta sajátos ragaszkodást jelent a francia forradalom, a felvilágosodás eredeti eszméihez: a magyar századvégen csak meglehetősen elszigetelten, "véletlenszerűen" juthat levegőhöz. E liberalizmusban és radikalizmusban – az antifeudalizmushoz kapcsolódva – jelentkezik a tagadásnak egy másik, mind tartalmában, mind formájában megkülönböztethető irányzata: magának a polgári valóságnak, a "realizált eszményeknek" bírálata. A frontokat mind világnézeti, mind {1025.} politikai, mind pedig esztétikai szempontból ez a második az antikapitalista bírálat egyre erőteljesebb jelentkezése bonyolítja.