A szintézis

Mihelyt ez az egyensúlyállapot, a forradalmi erők előretörése folytán, megbomlik, objektíve lehetségessé válik a szétszórt tendenciák egyetlen gyújtópontban való egyesítése, a különféle hangsúlyú, előjelű, irányú ellenzékiségnek egyetlen, forradalmi ellenzékiségbe való sűrítése. Természetesen a művészetben, irodalomban az objektív lehetőségek nem realizálódnak mechanikusan, szükségképpeni érvénnyel, csupán abban az esetben, ha az adott időszakban megfelelő formátumú személyiség lép fel, aki képes is a lehetőség kiaknázására. A következő irodalmi korszak, a Nyugat irodalmi forradalmának története élénken bizonyítja ezt a törvényszerűséget. A Nyugat írói egy részének működése ugyanis, eszmei színvonalát, karakterét tekintve, egyenes folytatása lesz a századvég különféle művészi áramlásainak. Azzal a különbséggel, hogy már egy művészeti korszak előzményeinek tapasztalataival, magasabb művészi nívón, érettebb mesterségbeli tudással, s bizonyos vonatkozásban érettebb, kifejezettebb problematikával valósul meg. Megtaláljuk majd – elsősorban bizonyos, a Nyugaton kívül csoportosuló, polgári liberális és radi-{1038.}kális próza- és drámaírók szemléletében – az ábrándtalan, kritikai realista tendenciát. A Nyugaton belül viszont elsősorban az indirekt antifeudalizmus és antikapitalizmus lesz az uralkodó irányzat, tehát a szecessziónak a századelőn tovább finomuló, tovább differenciálódó áramlása. S ugyancsak külön irányzatképpen, a szocialista munkásmozgalom táborában, a Népszava körül folytatódik tovább a századvég kezdeményezte, naturalisztikus (még mindig rengeteg konvencionális "népies" elemet is hurcoló) plebejus-proletári népiesség.

Két olyan író lép fel a korszakban, aki – a Nyugat-mozgalmon belül is – képes a szintézisre, képes arra, hogy összefoglalja a századvégnek és saját korának ellenzéki irodalmi tendenciáit, s a kor heterogén, sokrétű, ellentmondásos stílusából egységes, domináló korstílust ötvözzön.

Ady szintézise egy sajátos, gazdag, összetett stílusban: a szimbolizmus formanyelvében valósul meg. A marxista kritika, helyesen, kezdettől fogva úgy értelmezte ezt a stílust, mint eszközt, amely által Ady korának nagy, feszítő társadalmi ellentmondásait egységes módon visszatükrözte. De ez a marxista elemzés egyszersmind szembe is állította őt korával – az előzményekkel éppen úgy, mint a párhuzamos jelenségekkel. Holott Ady nagyságának nem annyira magányossága a bizonyítéka, mint inkább az a tehetsége, hogy egy egész történelmi periódus valamennyi ellenzéki törekvését egyetlen, nagy forradalmi akaratba tudta egybefoglalni. S ilymódon mindazt, amit nála kisebb tehetségű és kedvezőtlenebb körülmények között föllépő művészek, írók kezdeményeztek, végül is hatalmas, ellenállhatatlan érvénnyel volt képes általánosítani. Adyban majd benne foglaltatik mindazon művészi áramlás is, amely mint haladó, ellenzéki irányzat 1867 óta a magyar irodalomban elkezdődött, halmozódott. Hatalmas erejű, direkt antifeudalizmusában és antikapitalizmusában a 18–19. század haladó eszméinek, örökségének hangja szólal meg újszerűen – valamint a "nagy rombolások szent harctevője": a kritikai realizmusnak a lírai realitás nyelvén megfogalmazott öröksége. De ugyanilyen erővel ad majd számot a kapitalizmus és a feudális erőszak nyomása alatt nyögő individuum indirekt lázadásáról, meneküléséről is. Senki sem fogalmazza meg nála pontosabban a szecesszió értelmét: "Az én szecesszióm – jelenti ki öntudatosan – a haladás harca a vaskalap ellen." Művészetében benne foglaltatik mindaz, amit a szecesszió félévszázados pályafutása alatt produkálni volt képes, a szecesszió egész múltja és jövője: az impresszív látás, a fény- és színérzékenység, a hatalmas, szinte királyi dekoratív hajlandóság, a modern érzékenység a természet, a történelem, a lélek, sőt a transzcendenciák, isten és egyéb misztikumok iránt. A szimbólumok, melyekben mindezeket az egyéni lázongásokat, vágyakat, meneküléseket összefoglalja, külön-külön és együttesen az egyéniség, a humánum jogát, erejét és félelmeit, bátorságát és elgyávulásait fejezik ki. A szecesszió Ady szimbolizmusában valóban azzá lesz, aminek indult (s amivé igazán a századvég elszigetelt kezdeményeiben senkinél sem lehetett): az egyéniség forradalmává. S Ady a szintézisre, a művészi általánosításra azzal teszi fel a koronát, hogy képes lesz arra, hogy az egyéniségnek ezt a forradalmát hiánytalanul belevigye a kor társadalmi forradalmába: a paraszti és munkástömegek által elindított, népi forradalomba.

Szimbolizmusának harmadik, legfontosabb tartópillére lesz ennek a forra-{1039.}dalomnak, az indirekt egyéni részvételen túli, direkt, átfogó tükrözése. A népiességnek azt az újjáértelmezését, amely a századvégen kezdődött, Ady fejezi be s teljesíti ki, általános érvénnyel. Oly módon, hogy ez a forradalmi, paraszti és proletári indulatokkal telített népiesség lesz egyszersmind a kor legfontosabb nemzeti tartalmainak is kifejezése.

Adyban a kor három ellenzéki tendenciája, három fő stílusirányzata dialektikus egységbe olvad. Kétségtelen, hogy a felvilágosult, polgári kriticizmus, az egyéniség szecessziós lázadása és a népi forradalmiság mind eszmei, mind művészi értelemben erősítik egymást s Ady művészetének sokszínűségét, gazdagságát, teljességét biztosítják. Az is kétségtelen azonban, hogy ezek között a tendenciák között ellentmondás is van, harc is folyik, s Ady lírája ennek a csodálatos, természeti tüneményhez hasonlítható jelenségnek, a művészeti elemek harcának is nagyszerű tükröződése. A felvilágosult forradalmár Ady ugyanis nemcsak szövetségben, hanem harcban is áll az egyéniséget a természet, az isten, a lélek misztikumaiban is kiteljesíteni vágyó Adyval. S a nagy, magányos, társtalan költő-individuum nemcsak szövetségben, hanem harcban is áll az egyéniséget teljesen magáénak akaró, a tömeg, a kollektivum részévé formáló forradalmi mozgalommal; szkepticizmusa rávetül a haladásra, a forradalomra is.

Lehetőségeiben, igényeiben, energiáiban méltó társa lesz a szintézisre, általánosításra törekvő Adynak Móricz Zsigmond, az elkövetkező korszak másik íróhérosza. Az ő regényeiben és novelláiban szintén a kritikai realizmus, a szecesszió és a népi forradalmiság hármas energiái olvadnak össze.

A fenti elemzéssel, a századvég sokrétű stílusának boncolgatásával, s e stílus Adyban és Móriczban való szintetizálódásának bizonyításával más oldalról követtük nyomon azt, amit az irodalmi csoportosulások, az irodalom külső mozgásának, majd az egyéni pályáknak, alkotói utaknak elemzésével már egyszer végigjártunk. A művek sommájában, az esztétikai általánosításban tükröztük vissza azt a tételt, miszerint az 1867-tel kezdődő irodalmi korszak, a benne futó progresszív irodalmi, esztétikai áramlások: előzményei, bevezetői a Nyugat korszakának; s hogy a Nyugat irodalmi forradalma nem kezdete, hanem betetőzése egy négy évtizedes, irodalmi-művészeti áramlásnak. Következésképpen a magyar irodalom történetének következő, új fejezete: magában foglalja, magasabb színvonalon őrzi e négy évtized harcainak történetét, íróinak elszigetelt, részleges értékeket termő, de előremutató alkotásait.