Tagadás

A kapitalista valóság indirekt tagadásának útja, a szecesszió szorosan összefügg a polgárosulás belső fejlődési tendenciáival, a 67 utáni magyar polgári fejlődés horizontális mozgásával. De – mint már utaltunk rá – vannak ennek a 67 utáni polgárosulásnak a polgári fejlődésen túlmutató tendenciái is. S ezekkel a tendenciákkal kapcsolatban a szellemi tájékozódásnak is új, a polgári szemléleten túlmutató horizontjai nyílnak. A vertikális mozgás objektív alapja a parasztság, majd a kilencvenes évektől mind erőteljesebben, a városi munkásság, a kispolgárság és az intelligencia társadalmi mozgolódása, belső szociális feszültségeinek fölszínre törése. Az ösztönös mozgásnak tudatosító kifejezést ad az anarchizmusnak és a szocializmusnak a századvégen még együttesen ható (bár egymással is polemizáló), ideológiai átsugárzása. Az ösztönös tapasztalás és a szocialisztikus eszmékkel való konfrontálódás megérleli a századvég irodalmában is a készséget a kapitalista valóság konzekvens tagadására; a valóság megváltoztatására való, szemléleti felkészülésre. A kapitalizmus tagadásának ez a harmadik s legkorszerűbb lehetősége: forrása egy sajátos, radikális és szocialisztikus szemléleti elemekből fölépülő realizmusnak.

Akkor, amikor a hetvenes, nyolcvanas évek írói – részben még a romantika, részben pedig a századvég újszerű természetnosztalgiájának ihletése alapján is – a természet, a falu s a paraszt felé fordulnak: sajátos tapasztalatokra tesznek szert. Nem csupán a patriarkális idill és a természet harmonikus szépségének nyomait fedezik fel, hanem a szociális feszültségnek, nyomorúságnak szembeötlő jeleit is. Számos elszórt előzmény (Tolnai, Gozsdu, Petelei, Justh szociális jelzései) után, mintegy összegezésképpen: Papp, Thury és Tömörkény agrárszocialista feszültséggel telítődő, paraszti drámái a dokumentumai ennek az újszerű tapasztalásnak. Kétségtelen, hogy az így felhalmozódó tapasztalatok alapján kezdődik meg egy újszerű népiesség kialakulása. A romantikában és a "népnemzeti" esztétikában kialakult és megmerevedett parasztlátást és faluképet (melyet a századvégen is fölös számban képviselnek a "népies beszélyek", az epigon népballadák és népszínművek, s melynek {1035.} elemei az új, polgári realista írógeneráció szemléletébe is behatoltak) egy eredeti értelméhez közelebb jutó népszemlélet váltja fel. A kortársi kritika Tömörkényben a "próza Petőfijét" látja, látásmódját közvetlenül a negyvenes évek népiességéből eredezteti. S nem alaptalanul. Mert amennyire Petőfi népszemléletének középponti eleme a nép sorsának a jobbágyság szociális problematikája segítségével való megragadása, úgy Tömörkényre is egyre inkább ez a tendencia jellemző. Nem véletlen, hogy a devalválódott negyvennyolcasságnak (Mikszáth polgári liberális kritikájánál is mélyebbre hatoló) plebejusi-szocialisztikus kritikája ebben az újszerű, századvégi népiességben megy végbe. S egyszersmind benne kap új, tartalmas, forradalmasodó értelmet. A népiességnek ez az újjászületett, korszerű formája nem csupán újfajta eszmeiséget, hanem ezzel együtt egy ténylegesen új karakterű parasztábrázolást is eredményez. A hagyományos, romantikus és epigonjellegű "népnemzeti" szemlélet unos-untalan ismételgeti a Petőfi és Arany János kialakította műformákat (a népies zsánert, életképet, balladát), valamint a Szigligeti megteremtette népszínművet. Ezekhez a műformákhoz szorosan hozzátartozik a közvetlenül a folklórból merített naiv látásmód és hang, s a nyelvezetnek szinte kötelezően népies karaktere. A szemléleti változás elemei a megformálás új módszerében is egyre erősebben kiütköznek. A költészeti formákat, melyekben a népies-nemzeti szemlélet valamikor jelentkezett, felváltják a prózai kifejezésmódok. Az igazi, a minőségi ugrást azonban nem a prózai forma megjelenése mutatja, hanem az a fordulat, amikor a statikusan rajzolt (életképben, zsánerben festett) paraszti típusokat a dinamikus paraszti tömegekről vázolt jelenetek váltják fel. A ballada – Arany lírai s Mikszáth, Petelei, Justh, Tömörkény, Gárdonyi prózai balladái – átmenetül szolgálnak ehhez a dinamikus parasztábrázoláshoz. A hajtóerőt bennük mindig az elszabadult, féktelenül áradó tömegindulatok képviselik: rendszerint a szociális feszültség kirobbanó tömegindulatai. Az egyszerű, paraszti életképeket a kilencvenes évek és a századelő prózájában már felváltják a drámai összeütközések s a nagy, lírai freskók, melyekben személytelen, áradó indulatok gomolyognak. Justh Gányó Julcsájának egyes fejezetei, Bródy, Thury és Tömörkény egész sor népdrámaszerű novellája, sőt Mikszáth utolsó nagy regényeinek nyers, indulatos népi tömegjelenetei jelzik ennek az újfajta népiességnek útját.

A századvég újfajta népiessége tehát nemcsak tartalmában, külső formájában is kezd elütni a konvencionális "népnemzetiségtől". Eltűnik belőle a naiv, paraszti kifejezésmódnak, a nyelvezetnek egész sor üres, konvencionális maradványa, s helyébe duzzadó, nyers, erőteljes, új kifejezésmód és nyelvezet tolul. S ebben a vonatkozásban számot kell vetnünk az orosz realizmusnak és különösképpen a zolai naturalizmusnak hatásával. Ezek az irodalmi példák bátorították a századvég magyar íróit a népdrámák megfestésére, s egyszersmind módszert adtak kezükbe a nagy tömegindulatok kifejezésére, elsősorban a tömeg pszichológiai ábrázolása által. S mint ahogy egy fél évszázaddal korábban, a Petőfi-féle népiesség telíti az irodalmat addig ki nem mondható szavakkal, kifejezésekkel: most Bródy, Tömörkény, Thury Zoltán, Papp Dániel hoz, elsősorban a naturalizmus ösztönzésére, nyelvi forradalmasodást is. A naturalizmus nemcsak a paraszti népiesség gazdagítását, korszerűsítését segíti elő, hanem elviszi irodalmunkat még a századvégen a népiességnek egy szélesebb, a parasztin túlmutató értelmezéséhez, gyakorlatához.

{1036.} Már a nyolcvanas évek irodalma, amely elsősorban a magyar vidék, a falu, a parasztság világából, élmény- és tapasztalati köréből fejleszti ki népiességét, érdekes, elvileg is jelentős kísérletezésekbe fog. Peteleinek az a megjegyzése, miszerint ő a falusi Turgenyevet folytatva és megtagadva, a városról kíván énekelni, egyik jelentkezése a népiesség szélesebb, a parasztságon túlmutató értelmezésének. S valóban, Petelei művészi gyakorlatában, népiességében nem csupán a mezőségi és székelyföldi falvaknak, az erdélyi parasztság életének, típusainak, s folklórjának jut szerep, hanem az erdélyi kisvárosnak is. S az erdélyi kisváros és városszéle az ő számára nem csupán a gazdag polgárságot és a városba költözött hivatalnok dzsentrit jelenti, hanem az egyszerű kisiparosokat, a mesterlegényeket és az egyéb, városvégi, nincstelen egzisztenciákat, proletárokat is. Mint formanyelvet, éppen úgy fölhasználja ennek a rétegnek meglehetősen eleven folklórját és sajátságos nyelvezetét, mint a paraszti folklórt is. Elvileg hasonló úton jár Mikszáth, aki nemcsak a felvidéki falvak és parasztok, hanem a felvidéki kisvárosoknak s egyre inkább azoknak az írója, s benne – túl a dzsentrin és a paraszt-polgárságon – a kisvárosi intelligencia, a mesteremberek, a legények életének, sajátos folklórjának, anekdota- és krónikakincsének feldolgozóját kell látnunk.

Igazi, minőségi ugrást a népiesség ezen irányú fejlődésében azonban majd a kilencvenes évek hoznak, amikor mindinkább az írók figyelmének középpontjába kerül a nagyvárosi proletariátus és félproletáriátus élete, illetőleg a szocializmusnak a tömegek mozgósítására, szervezésére, dinamizálására gyakorolt hatása. A pesti kisemberek nyomorúsága, a külvárosi proletariátus életének drámai összeütközései kerülnek Bródy, Thury Zoltán novellisztikájának középpontjába. S ilyenformán az ő naturalista nagyvárosi életképeikben, drámáikban, a Nyomor és az Erzsébet dajka, valamint a Sötétség ciklusában halmozódnak fel először irodalmunkban egy újfajta, proletár népiesség elemei. Elvileg a fejlődésnek hasonló útját járja meg Tömörkény, aki a szegedi tanyavilág parasztjainak ábrázolásától – a vásárhelyi agrárszocialista és a szegedi szocialista munkásmozgalom hatására – eljut a kubikusok, a hajósok, s végül a szervezett; ipari munkásság életének, harcainak ábrázolásáig. S ezzel ugyancsak előfutárává válik egy újfajta, szélesebb értelemben vett népiességnek.

Természetesen a városi, proletári népéletnek a századvég ezen népbarát, radikális polgári íróinál megvalósuló ábrázolása csak a kezdete az új, népi-plebejusi realizmus irányába mutató fejlődésnek. Épp ezért ez az ábrázolás nem mentes bizonyos belső ellentmondásoktól, egyoldalúságoktól sem. Ezek az írók a néppel, a proletáriátussal rokonszenvező, de lényegében kívülálló entellektüellekként, inkább csak a proletáriátus elnyomottságát, nyomorúságát, szenvedéseit érzékelik. Ábrázolásukban ezért különösképpen nagy hangsúly esik az élet sötét oldalaira, s realizmusuk ez ok miatt lesz olyan egyoldalúan "naturalista". Az új osztályt, a történelem színpadán jelentkező negyedik rendet inkább csak tömegének súlyában, fenyegetésében érzékelik, de a történelmi hivatást, melyet ez az osztály hordoz, még alig-alig sejtik. Legföljebb egy-egy szembeötlő típusban sikerül többet megragadniok a nyomorúság, a szenvedés, a perspektivátlan lázongás kifejezésénél. Elsősorban Thurynak és Tömörkénynek – de olykor Bródynak is sikerül ez. S nem véletlen, hogy épp őnáluk jelentkezik – ezzel kapcsolatban–mindjárt egy új elem is, mintegy a drámai, a tragikus valóságszemlélet harmonikus kiegészítéseként: egy-{1037.}féle derűs, humoros életszemlélet. Ez az újfajta, népi derű és humor egészen más, mint a romantikus népiesség humora, s egészen más, mint a szkeptikus polgári humor. Míg amazt bizonyos naivitás jellemzi, emezt pedig egyfajta túlzott racionalizmus – a századvég új népiességének humora mögött a naivitást levetkőző, öntudatra ébredő nép gondolkodása és gazdag, sokszínű érzelemvilága áll.

A feudalizmus és a kapitalizmus művészi tagadásának legkorszerűbb módját, a valóság megváltoztatására törekvő erők irodalmi kifejezésének megnyilatkozását találjuk meg tehát ezekben a kezdeményekben. A századvég sokrétű, bonyolult irodalmi képlete ezekkel a törekvésekkel lesz teljes, s egyszersmind általuk is oldódik fel egy eszmeileg és művészileg magasabb nívójú szintézisben. Mint ahogy társadalmi síkon lezajló mozgalmak készítik elő a forradalmakat, úgy a századvégi irodalom párhuzamos jelenségei is közvetlenül az irodalmi forradalmat készítik elő: Ady és Móricz népi-plebejusi realizmusát és szimbolizmusát. Mi több: a Nyugat irodalmi forradalma után kibontakozó, szocialista realista irodalmi törekvéseket.

A századvég stílusa tehát sokrétűségében, ellentmondásosságában, látszólag sok egyéni, esetleges színében sem véletlen, efemer alakulat. S még kevésbé pusztán külföldi eszmeáramlatok, művészi áramlások függvénye. Egészében véve bonyolult és hű tükörképe a kor sokrétű, ellentmondásos társadalmi folyamatainak, annak a szituációnak, amikor egy történelmileg viszonylag rövid időszakon belül három társadalmi formáció alakulatai torlódnak össze: a magát túlélő feudalizmus, a felemásan fejlődő kapitalizmus és a népi forradalmak előjátékai, ideológiájukban és érzésvilágukban egy új társadalmi rend ígéretével. Minthogy azonban a századvégen mindezek a mozgások, formációk még bizonyos egyensúlyállapotban, a forradalmi mozgalmak pedig csupán csírájukban vannak meg: az új stílus, az új esztétikum s az a hármas tagadás, amely benne megnyilvánul, szétszórtan, elvegyülten jelentkezik.