A nagykőrösi balladák

1853 az első válság-hullámból kibontakozó költészet esztendeje: a balladák sorozata, melyet a Rozgonyiné 1852-ben mintegy előkészít, e kibontakozás tanúsága és eredménye.

Eszmeileg tehát a reménytelenség, a hitvesztés, a megsemmisülési vágy örvényéből, a Világos utáni válságból kivezető utat jelentették a balladák, mint a nemzeti eszmét szolgáló, a nemzet öntudatát élesztő, a Világos utáni helyzetben a helytállást példázó művek. Arany a költészetet menedéknek tekintette – ez a menedék azonban csak úgy lehetett hatékony, ha értelemmel bírt. Értelmet pedig, költészete számára, csak a nemzet szolgálata, a nemzeti fennmaradás körüli munkálkodás nyújthatott. Ilyen szolgálat és munkálkodás alkalmát, lehetőségét a balladák teremtették meg.

A lírában kifejezett szélső személyesség költőileg ugyan Arany legnagyobb teljesítményeit segített létrehozni, de világnézetileg nagy veszélyekkel járt: {130.} a személyes sorsot, végzetet a nemzet sorsa, végzete elé sorolta. A személyes meghasonlás végső oka a nemzeti katasztrófa volt – de a líra sajátos igénye folytán, a személyesség előtérbe kerülése mindinkább csak a nemzeti ügy rovására történhetett volna, s a lírai konkrétság személyes elemei mellett a nemzeti probléma mind elvontabbá minősült át. Arany tehát éppúgy törekedett a válság leküzdésére, mint költészetének fokozottabb "tárgyiasítására" is. A közvetlent már a közvetettel, a túlságosan személyest a közössel, az általánossal kívánta volna felcserélni.

Arany felfogása szerint a ballada a líra körén belül marad meg – de erősen tárgyiasult módon. Egyik bírálatában (Költemények Szász Károlytól, 1861) kifejti, hogy "természete a balladának (s annál inkább, minél népiesb), hogy nem a tényeket, hanem a tények hatását az érzelem-világra, nem a szomorú történetet, hanem annak tragicumát fejezi ki mennél erősebben". Tárgyiasság és lírai érzelem párosítása: íme Arany legfőbb törekvése, a válságból kibontakozás szakaszában. Erről vall épp a leggazdagabb balladaévben, 1853-ban Tisza Domokoshoz írott levele is (október 3.): "Idegen érzelmeket helyesen tolmácsolni: a legnehezebb feladat költőnek. Ki kell vetkőznie saját énjéből, egy egészen más egyén világába kell áthelyezkednie, szóval a legnagyobb tárgyiasság mellett lírai érzelmeket költeni: ez nem könnyű dolog. Saját örömünket, fájdalmunkat önteni dalba, vagy elégiába: ez inkább sikerül; idegen lelkiállapotokat eposzilag vagy drámailag feltüntetni: ez sem oly nehéz; de lírai fokra emelni: valóban az." Aranynak valóban ezért volt szüksége a balladára: hogy saját énjéből "kivetkezhessen" s "egy egészen más egyén világába" áthelyezkedhessen – habár Szondi apródjai, mások lévén is, éppoly kevéssé voltak tőle egészen idegenek, mint akár a velszi bárdok, akár Ágnes asszony vagy Rozgonyiné, akinek egyéniségébe annyira beleéli magát, hogy, Gyulai megjegyzése szerint, a ballada ritmusának "alaphangja mintegy a Rozgonyiné kedélyében van".

Első három balladája, 1847–48-ból (A varró leányok, Szőke Panni, Rákócziné) könnyed és zárt formájával különösen meglephet bennünket Az elveszett alkotmány nehézkességei, terjengősségei után. Mennyi gazdaságosság, mily szűkszavú tragikum A varró leányok hat strófájában, s mennyire drámai a helyzet, mely az öt résztvevő megszólalásaiból kibontakozik. Ez a hat strófa, melyben az első leánynak két ízben jut szó, éppen elegendő ahhoz, hogy a halálra készülő lélek a magára erőszakolt káprázatból a megdöbbentő valóság kimondásáig eljuthasson. A későbbi Arany-balladák megzavarodott emberi tudatainak előképével találkozunk itt; a lakodalmat üdvözlő fölkiáltástól – melynek öröméből csakhamar előbukkan a fájdalom és a rémület – egyszeriben a temetés látványához vezet a vers. De micsoda úton: az ocsúdó társnők mind szorongóbbá váló szavain át, melyekben a szemünk láttára beteljesedő végzet fokozatosan tudatosodik.

A nagykőrösi ballada-korszak zömét a történelmi tárgyú balladák alkotják, de ez a korszak folytatja tovább a parasztballada 1848 előtti kezdeményeit is, pl. az Ágnes asszonnyal (1853). Az Őszikék-korszakban majd teljesen eltűnik a románcos ballada, gazdagabbá válik a paraszti jelleg (Tengerihántás, 1877; Vörös Rébék, 1877), s feltűnik a magyar nagyvárosi költészet nyitányaként a kapitalizmus haláltánc-tematikája (Hídavatás 1877). Mindkét balladakorszakon végighúzódik a romantika sajátos ihletése, az olyanféle témákban, {131.} amelyek a Bor vitéz (1855), az Éjféli párbaj (1877), a Tetemre hívás (1877) stb. anyagát adják.

Arany balladáinak tragikus, komor színezetéről bizonyos általánosítással szoktak beszélni, holott e balladák időrendjét, korszaki csoportosulását alaposabban szemügyre véve, feltűnik, hogy a sötétebb tónusok, a tragikusabb konfliktusok inkább az utolsó korszak balladáiban válnak uralkodókká, míg a nagykőrösi korszakban túlnyomórészt a derűsebb, a hősi-felemelő témák uralkodnak. A nagykőrösi balladák sorában fontos helyet foglalnak el a történelmi témák, de az életképszerű alkotások is.

Megtaláljuk az életképszerűséget a Családi kör (1851) gyengéden aprólékos idilljében éppúgy, mint A falu bolondja (1850) vagy a Furkó Tamás (1850) rajzában. A Családi kör az emberi viszonyoknak ugyanazt a bensőségét és összhangját teremti meg, mely a Toldiban Miklós környezetét is jellemezte, s melyet a Daliás időkben is újból létre kívánt hozni. A Családi kör hangulata Arany közösség-eszményét fejezi ki – az, amit ő a magyar múltban látni kívánt volna, vagyis a nemzet családias, patriarkális egysége: a "családi kör" élményéből ered. Az Arany fölidézte történelem éppoly meghitt és bensőséges, mint a Családi kör hangulata – ebben az életképben jelen van mindaz az emberség, mindaz a nyugalom és biztonság, melyet Arany a nép legfőbb erejének, jövője biztosítékának érzett. De a Bach-korszak éjszakájából ebbe a nyáresti idillbe is betoppan a történelem, a "béna harcfi" képében, aki a szabadság véres napjairól mesél. A nagy elbeszélő költemények történelme viszont ellenkezőleg, minduntalan a Családi kör hangulatával, színeivel egészül ki. A balladákétól különböző, s egyféle módon mégis rokon kompo-zíciós egység érvényesül a Családi körben; a külső világ békéjével egynemű a belsőé – amaz természeti, tétlen béke, emez emberi és cselekvő, otthonos sürgés-forgások gyengéd és kedves képe. A "házon kívüli" világ esti idilljéből mind beljebb jutunk, a csonka toronytól az udvarba, udvarból – a macska iramodását követve – a pitvarba, s a nyitott ajtó bekeretezi az egyelőre még mozdulatlan képet, a tűzhely környékét – de az állókép lassan megelevenedik, egyelőre még az esti tevékenységek cselekménytelenségével, míg végül, a kapa pendültével, a gazda beléptével, kibontakozik a kis életkép, a párbeszédek futólag és mégis találón megelevenítik, egyénítik a szereplőket, nyugodt és kissé álmatag módon, de hiánytalan pontossággal lebonyolódik a parányi cselekmény, s a befejezés, egy zenemű törvényei szerint, a kezdő hangzathoz visszatérve, béke és nyugvás képét idézi, képet, melyből azonban az esti természet szerény mozgásai is kiszűrődtek már, s helyüket a legszerényebb hang, a tücsöké veszi át.

Nagy balladakorszakának tetőpontján, 1854-ben, a Hunyadi-balladakör első darabjainak és az Ágnes asszonynak szomszédságában, Arany még visszatér a kisepikai műfajhoz (A fülemüle, 1854; A bajusz, 1854), tehát további, nem-balladai tárgyakkal kísérletezik még, sőt, anekdotikus, életképszerű témákra is kitér (A vén gulyás, A vén gulyás temetése, 1855). Aranynál tehát az életkép és a kisepikai elbeszélés, melyből a ballada kisarjad, változatlanul megmarad az ötvenes években. A műfajok közt a megkülönböztető feltétel a tárgy balladái vagy nem-balladai mivolta lesz.

Legsajátosabb balladái mondanivalóját a történelmi tematikában leli meg Arany. A történelmi balladák igazi célzata a kor politikai viszonyaira irányul; {132.} ezek a balladák a szabadságharc, illetve az önkényuralom korának nemzeti – össznemzeti közvéleményéhez szólnak. Arany ezt a célzatot néha a forma, a hangnem nemzeti-népi sajátságaival is kidomborítja – pl. a Rákóczinéban (1848), melynek párbeszédei teljességgel népiesek, "családi körhöz" illők, sőt népdalszerűek (Pl. "Mi lelt téged bús gilice madárka?" – ami egy népdal, egy virágének kezdősorának is beillenék; vagy: "Ingó-bingó rózsabokor vállamon, | Hozott isten, édes-kedves angyalom").Rákócziné végtanulsága: "(Oroszlányom | Harca nem lesz hiában!") 1848-hoz szól, Rozgonyiné (1852) pedig a magyar nő hősiességének, kitartásának és hűségének apoteózisaként, a honvédözvegyeknél, a bebörtönzött forradalmárok és hazafiak hitveseinél kereshette igazi visszhangját.

A walesi bárdok (1857) célzatosságát a szerkezet egyszerűsége, világossága segíti érvényesülni, másutt viszont a virtuóz szerkesztési művészet és a ballada sűrített cselekmény vonala domborítja ki a valódi mondanivalót. Az V. László és a Szondi két apródja (1853, illetve 1857) bravúrja a két célzatos történelmi téma drámaiságát, hatóerejét növeli meg.

A balladák a népiesség új, formai tájékozódásáról is tanúskodnak s verselésükben, nyelvezetükben, stílusukban Buda halálát (1863) készítik elő. Arany a történelmi, románcös balladákban lép leginkább túl a népiességnek azon a hangnemén, mely elsősorban a népdal hatására alakul ki s a népdal nyelvét, képhasználatát, stílusát viszi bele a műköltészetbe. A balladák küzül pl. a Rákócziné még teljesen népdalszerű volt, de már a Török Bálint (1853) többet köszönhet a régi magyar költészetnek, mint a népköltészetnek. Arany a régi költészet archaikus elemeit eleveníti föl, új funkciót ad nekik, a régi költészet gondolatritmusát újjáteremti, a naiv-régi költészet rím-játékosságát a népiességbe honosítja át, az alliterációk leleményét feltehetőleg a Kalevala nyomán is továbbfejleszti s a szó- és mondatfűzés régies eljárásait korszerűsíti.

A Szent László (1853) című ballada még a kísértetiességet is hősi értelemmel telíti, s habár a költő "legendának", nem pedig "balladának" jelöli, a balladái jelleg nem épp az "átugrásokban", hanem pl. a csatakép tömörítésében, a cselekménynek inkább jelző, semmint részletező menetében nyilvánul meg. A Mátyás anyja (1854) lényegileg a Lisznyai kedvelte strófaszerkezetet és rímelést alkalmazza, de itt láthatjuk csak, hogy mi a különbség a különcködésből, eredetieskedésből megkívánt forma, s az eszme kidomborítása érdekében választott megoldás között. A Mátyás anyja tördelt, hatsoros versszaka a ritmus erősebb érzékeltetését szolgálja, mivel az első-második és negyedik-ötödik sor csak három-három szótagos lehet; egyébként, rímelés, valamint szótagszám tekintetében a strófák szabályos Toldi-versszakoknak, tehát Sándor-versekből épült egységeknek foghatók fel. A Hunyadi csillaga (1855) az ódához illő nyelvi tömörítésre törekszik, s ennyiben a Buda halála útját egyengeti, nyelvileg. A Pázmán lovag (1856) és a Both bajnok (1856) ugyancsak a játékos ötletek, alliterációk, ritmust hangsúlyozó lelemények patakzásával lep meg bennünket. A Bor vitézben (1855) az akkord-szerű sorismétlések mintegy a megszállott rögeszmés tudat hang-jelképeivé válnak s a kísérteties témát egy mélyebb, lelki-patológiai kísértetiesség motívumával követik nyomon.

A népiesség első, népdal-jellegű korszakához képest – mely Petőfi János {133.} vitézével (1844) zárul és tetőződik – Arany ballada-korszaka máris egy újszerű, s a népiesség korábbi gyakorlatától lényegesen eltávolodó művészetet tár elénk. Népdal helyett a ballada – népköltészeti jelleg helyett a régi magyar költészet eljárásai, rímelésben, ritmusban az "öntudatlan népiesség" korának gyakorlata, Gyöngyösitől, a "rímkovács" Kovácsig: íme, a változások, melyek Arany ballada-korszakában bekövetkeznek. E változások azonban csak külső, többnyire formai jelzői egyéb, fontosabbaknak: a lírai és epikai naivság megszűntének, felszámolódásának. Arany, aki a Toldi estéje – vagyis ez éppen nem naiv jellegű ábrázolási eredmény kivívása – után epikájában egyideig a Rózsa és Ibolya (1847) típusához tartozó, naiv ábrázolási eszményt próbálja megvalósítani: balladáiban a jellem- és a lélekábrázolás realizmusára s az emberi tudat bonyolultabb, drámaibb, sőt, tragikusabb folyamatainak bemutatására törekszik. Ez a törekvése együtt jár a népiesség ábrázolási lehetőségeinek, egész témakörének kiszélesítésével.

A népiesség tehát új érvénnyel támad föl Arany ballada-korszakában; ez az új érvény változott jelleget, hangnemet, stílust – és eszmeiséget is hoz magával. Össznemzeti (népies-nemzeti) érvényű népiesség ez is, akárcsak Petőfi népdalai és zsáner-képei, vagy a Toldi és a Toldi estéje. A népiesség még tud újat hozni, még át tud idomulni az új, komorabb viszonyokhoz. A népiesség nagy átalakulási folyamatának fázisában vagyunk.