Buda halála

A Buda halála az epikai hitelnek abból a felfogásából született meg, mely a "néptudalomban" és a történelemben nemcsak a hitelesség biztosítékát keresi, hanem az elsőrendű ihletforrást is; a Buda halála Aranynak azt a felfogását példázza, mely szerint a "néptudalomban" élő eszmét és témát fel kell emelni, s átadni az össznemzeti tudatnak. A Buda halála a néptudat valódi, hiteles rétegébe nyúl témáért és eszméért. Ez az eszme: a nemzeti katasztrófa, a vereség emléke és fennálló veszélye. A hun-magyar mondakör a magyar történelemre jellemző eszmét fejez ki; a hun birodalom bukása, a "kivonulás", majd a "visszatérés", a "megváltás": mindez mítoszi formában, de a valóságot jellemzőn tükrözi a nemzeti történelem természetét. S különösen hajlamos lehetett a nemzeti történelem, a nemzeti sors ilyen felfogására a Világos és a kiegyezés közti korszak.

Buda halála a nemzeti történelemre nehezedő végzetről szól – de ezt a végzetet nem mondja szükségszerűnek, elkerülhetetlennek. Etele elérhetné az áhított nagyságot, ha a végzet állította feltételt betartja: "Úr az egész földön, ha ez egy hibáján" (VIII, 82.). Kemény végzete feltétlen – Aranyé feltételes; mert Hadúr feltételként állítja Etele elé, hogy önmagát megfékezze; Arany végtelen finomsággal – s a kálvinista erkölcsi szemlélettel egybehangzóan – gondoskodik arról, hogy ezt a feltételt Etele ne ismerje. Mert ehhez a hőshöz csak az lehet méltó, ha szolgai engedelmeskedés nélkül, szabadon s törvényt nem is ismerve hajt fejet a törvény előtt. Etele azt sem tudja meg soha, hogy isten kardját mivel érdemelte ki; Hadúr sohasem közli vele, hogy amiért a vadászaton Buda életét megmentette s Ármány csábításán diadalmaskodott, vált csak méltóvá a jutalomra ("mert lám, győztes akarattal | Győzi magát, s harcol riadó haraggal" VIII, 81.). Etele tragikumához hozzátartozik, hogy a feltételt (melynek érzetét lelkében kellett volna őriznie) csak a vétek elkövetése után, önlelkében ismerje föl.

Etele végzete – s a hun-magyar népé – elsősorban önmagában lakik. De ez azt is jelenti, hogy önmagában keresheti csak s találhatja is meg menekvését. Az önmagában fölismert és legyőzött végzet képessé tette volna Etelét, {135.} hogy a külső végzettel szembeszálljon. Ez a külső végzet valójában szoros társ: vele együtt hál, Krimhilda személyében, s vele egy levegőt szív, mint Detre. A legyőzött népek, az "idegenek" szerepe más a Buda halálában, mint a Csaba-töredékekben volt. Szerepüket átvette az egyedüli s a legnagyobb ellenség: a német. A hun-magyar sorssal alattomosan és elszántan áll szemben a gót-germán sors. A külső végzetet itt Krimhilda és a berni, szász Detre képviseli; a hun mondakör eposzi ellenlábasa: a Nibelung-ének. A Buda halálának ez az egyértelmű gót-germánellenessége, ez a német végzetre kisarkítottsága történelmileg és mondailag egyaránt indokolt, helyeselhető. Arany ebben a célzatosságban nemcsak a magyar történelem egészének végzetességét jelöli meg találón, hanem koráét is. A Buda halála tehát egyáltalában nem elvont alkotás; a viszálykodás, a belső egyenetlenség képével éppúgy a legfrissebb történelmi tapasztalatokra épít, mint germán-ellenességével is. Amennyire friss tapasztalat a két mozzanat, éppannyira ősi és általános.

Az, hogy együtt hál tulajdon végzetével, Etelét Hadúr titkos feltételének még sürgősebb megismerésére, még szigorúbb megtartására kötelezné. Hatalmának és erejének bódulatában mindezt elmulasztja. Az eposz négy főszereplője közül – akiket Arany gondosabb művészettel egyénít, mint Toldi kivételével epikájának bármelyik alakját – a végzetet hordozó Krimhilda nyer különös fontosságot. Arany tartózkodik a költői elfogultságtól s teljes tárgyilagossággal rajzolja meg Etele feleségét: Krimhilda csaknem akaratlanul szinte ártatlanul készíti elő férje romlását. De ez még ijesztőbb tanulság egy olyan kor számára, mely mégiscsak a dualizmust tekinti céljának, s az Etele–Krimhilda házasságot kívánja újból nyélbe ütni. Ismét csak nem szabad a Buda halálában a kiegyezésre törő politika valaminő elutasítását látnunk. Itt sokkal többről van szó: a néptudat egyik legősibb emlékének, tapasztalatának, az újabb és újabb szenvedések által megpecsételt német-ellenességnek általános példázatáról.

Krimhilda, a Nibelung-hősnő éppoly kevéssé érzi át, érti meg a hun sorsot s annak követelményeit, mint a magyar sorsot, a magyar történelmet: Ausztria. Arany, persze, végső, mondai általánosítással fejezi ki Krimhilda helyzetét és gondolkodását: az idegent kell látnunk ebben az asszonyban, aki lelke legmélyén sohasem tud a nemzettel, a néppel azonosulni, mert érdekei, kötelmei másfélék, s eleve másféle ügynek, másféle emléknek jegyeztetett el. De Ildikón kívül egy másféle végzet is együtt él Etelével: az isten kardja mint tulajdon nagyságának, hatalmának és erejének jelképe. Egyetlen hiba, az önuralom egyetlen kihagyása következtében e nagyság, e hatalom és erő: átfordul végzetté. A kétféle végzet szükségképp egybekapcsolódik, s ennek az egybekapcsolódásnak baljós ígérete mutatkozik meg abban a jelenetben, midőn Ildikó isten kardját Aladár kicsi derekára csatolja ("Örült Aladár, hogy zörömböl utána"; IX, 56.); ez a jelenet, a "Csillag esik, föld reng" világuralmi víziójának közvetlen szomszédságában, nyugtalanító kontrasztként hat.

A Buda halála alakjait Arany ha nem is távoltartón, s nem is kritikailag, de a jellemvonásoknak olyanfajta összetettségében ábrázolja, mely az erények s a hibák egységét jelenti gyakorlatilag, s ennek az egységnek módosulásai nyomán eredményezi a tragédiát. A Buda halála alakjai még annyira sem egyértelműek, mint Toldi Miklós, aki pedig szintén erények és gyarlóságok {136.} kölcsönhatásából megformált jellem. Etele és Buda, Ildikó és Gyöngyvér erényei, hibái kezdetben még az egyensúly állapotában maradnak, s ez az egyensúly a békét jelenti, melyre Buda törekszik a hatalom megosztásával, s melyet Etele is szilárdan vállal. Ennek az egyensúlynak Detre közbeléptével kell végzetesen felbomlania, s az eposz drámaiságát az erények és hibák egymásnak feszülése, dialektikus hullámzása hozza létre.

A tragikus vétség elkövetésének erőteljes, aprólékos és finom motiválása, melynek fokozataiból Arany az eposz gerincét teremti meg, lényegileg biztató célt szolgál: ez a motiváció fosztja meg ijesztő, értelmetlen arculatától a végzetet, ez ébreszti fel bennünk az elkerülhetőség reményét. Mert a motiváció minden egyes fokozata arra figyelmeztet, hogy a könnyelmű, a meggondolatlan cselekedetek halmozódását meg lehet akadályozni, s a jellemben rejlő végzetes indokokat bölcsességgel, szilárd akarattal vagy önuralommal ki lehet küszöbölni. Sokkal kevésbé lenne biztató az eposz cselekmény-képe, ha Arany a motivációra kevesebb gondot fordítana, s a katasztrófát inkább a külső körülményekben, mint magukban a jellemekben készítené elő. Detre intrikája önmagában tehetetlen: a négy főszereplő jellemének ellentmondásai könnyíthetik csak meg útját. De ha a végzet bennünk magunkban lakozik: bennünk magunkban teremhet meg orvossága is.

Van azonban Buda halálának egy másfajta végzetessége is, mely már sokkal nyomasztóbb: a hun nép, ártatlanul és tehetetlenül válik a vezetők bűneinek, tévedéseinek áldozatává. A Buda halála, mely egy nép végzetét mutatja be: a vezetők magánéletében tud csak igazi konfliktusokat, tragikus helyzeteket teremteni, s ezek érvényessé válnak az egész népre is. Etele és Buda hibái a népre is jellemzők lehetnek, s bizonnyal jellemzők a vezető osztályokra; ne feledjük, Arany a szabadságharc elvesztéséért is a vezetőket teszi felelőssé. S a történelem valóban teremt olyan helyzeteket, midőn a vezetők döntése vagy magatartása az egész nép sorsára kihat. A Buda halálának nyomasztó hangulatát az kelti, hogy a remény, a megváltás lehetőségei is csak erkölcsi értelemben merülnek föl, nem pedig tényleges, történelmi erőkként, tárgyiasult valóságukban.

A népies-nemzeti költészet a Buda halálában vállalkozott utolsó nagy tettére, s ebben a tettben az irányzat nagysága éppúgy megmutatkozik, mint elégtelensége. Ez a nagyság és ez a elégtelenség ugyanúgy van együtt a népies-nemzeties költészetben, mint Etelében vagy a hun-magyar történelemben. Arany megkísérelte, hogy a Toldihoz hasonlóan, a nép sorsának, a nemzet történelmének lényegét világítsa meg, s a maga korához ismét úgy szóljon, mint a Toldiban szólott. A Buda halálában tovább szőtte a Toldi egyik vezérlő eszméjét: az erő és a gyarlóság, a nagyság és az elégtelenség veszedelmes, tragikus viszonyáról. A Buda halálában sokkal inkább, mint a Toldiban vagy a Toldi estéjében, ezeknek az ellentéteknek feszültsége foglalkoztatja. Megdöbbent tekintete előtt megmutatkozik a végzet: a nemzet eredendő gyengesége, valamifajta kiszolgáltatottság, fenyegető magányosság – gyanútlan felvértezetlenség a legnagyobb ellenséggel, a germánsággal szemben. Mindebben igaza is van, s a nemzeti történelemben megmutatkozó kudarcnak, elégtelenségnek példázatával a hazaszeretetet kívánja elmélyíteni, a felelősségérzetet növelni. Íme, művének nemzeti célzata, tanítása. Ez a célzat, ez a tanítás a szabadságharc bukásának emlékében, fájdalmában fogamzik meg. A Buda halála a {137.} nemzeti történelem vereségeinek, a Mohácstól Világosig vonuló katasztrófasorozatnak mítoszi értelmezése. De ez az értelmezés nem teljes, és féloldalúságában megtévesztő is. Nyomasztóan hat a Buda halála, mivel mindvégig fennáll ugyan benne a végzet elkerülésének lehetősége, de a veszedelmet senki sem érzi át, senki sem tesz ellene. Etele még a befejezésben is jogosnak véli tettét ("Szigorún, de igazán büntettem"; XII, 83.). Hadúr "feltétele" rejtve marad, Arany a jóslatot a trilógia második részére halasztja s oda kívánkozik Etele lelkiismereti válsága, a Detre ígérte bűnhődés is. De mindez mit sem változtat azon, hogy a nemzeti történelemben megmutatkozó gyengeség és elégtelenség morális magyarázata – nem az igazi magyarázat. A Totóiban a nép a nemzeti tettek porondján jelenik meg – a Buda halálában a nép tehetetlenül vállalja a vezetők kihívta végzetet. A nemzeti gyengeség nem csupán erkölcsi okok következménye, s nem is csupán a gótgermán bomlasztásé. A nemzeti eszme, melynek jegyében Arany gondolkodik, s melynek jegyében Buda halálát megalkotja: a gyengeség, az elégtelenség legmélyebb okát, a társadalmit elfedi, s csak a morálisat mutatja meg. A nemzeti eszme, a társadalmitól megfosztottan, maga is féloldalassá, elégtelenné válik. A Buda halálából hiányzik az a társadalmi eszmeiség, mely a Toldiban még párosult a nemzetivel. Etele és Buda történetében: a nemzeti célzat maradt meg – pusztán. Miként a liberális polgárosodás szemléletében, úgy Aranyéban is, a nemzeti és az erkölcsi elem szorosan egybekapcsolódnak, s kiszorítják maguk mellől a társadalmit. A nemzeti egység eszméjének letéteményesei a forradalomban is Buda és Etele végzetét látják. Arany fölismerése a hun-magyar nemzet történelmi gyengeségéről, elégtelenségéről: helyes, kritikai fölismerés volt. A trilógia távlatában ott rejtezett a feloldás, a megváltás ígérete is. De a gyengeség végső, legmélyebb okának morálissá minősítésében Arany épp arról terelte el a figyelmet, aminek következményeit oly fájdalmas aggodalommal akarta számon tartani.