Az Arany-életmű

Az Arany-művek egy eszményi, soha nem létezett világot tárnak elénk – világot, mely népi is, nemzeti is – világot, melyben összhang és demokrácia uralkodik; a nép szabad és fegyverforgató, a fejedelem pedig a nép atyja és gyermeke egyszersmind. Ebben a patriarkális világban az urak csak afféle idősebb testvérek, s szolgáik nincsenek is. Ebben a világban szabadság és méltányosság honol, s Lajos király csillagos bicskával szel kenyeret. Népmesék és történelmi mondák lehelete járja át ezt a világot – a nemesurak úgy élnek itt, mint holmi módosabb gazdák, a királyi tanács lehetne a falu véneinek gyülekezete is, a fejedelem bűneiért pedig úgy lakol a nép, mintha egy családtag tetteiért vállalná a felelősséget. Ebben a világban nincsenek osztálykorlátok, s a pórsuhanc kivívhatja magának a lovagi sort, erényével, vitézségével.

Arany életművét ennek az ábrándnak, ennek az utópiának jelenléte szövi át – emberi magatartására ez hatott ki elhatározón. Arany elképzelése egy nemzeti és népi, archaikus és demokratikus társadalomról éppúgy érvényre jut 48 előtti, mint Bach-korszakbeli meg 67 utáni magatartásában.

Költészetének kibontakozását, költői pályájának merész és hirtelen fölfelé ívelését Arany Petőfinek köszönhette. Petőfi a maga táborához tartozónak érezte Aranyt, s ez utóbbi úgy vette ki részét a forradalomból s a szabadságharcból, ahogyan az kettejük barátságához egyedül volt méltó. Aranyt egész életén át végigkísérte Petőfi emléke: válságaiban, nehéz problémáinál szinte ösztönösen folyamodott a halott barát példájához, s döbbenve ismerte föl rajzain "szellemujjának" vonásait. És Aranyt ama plebejusi, illetve értelmiségi csoport tagjának is tekinthetjük, mely Petőfi körül a forradalmat készíti elő. Ezek a fiatalok egy időre találkozni tudnak a forradalmi demokratizmusban, de programjuk egyes pontjain mást-mást ért némelyikük.

A Fiatal Magyarország körében a legtisztább, a legkövetkezetesebb politikai programja Petőfinek van. Az övéhez képest Aranynak inkább csak igényei, nosztalgiái vannak. De ezek az igények bizonyos időpontban összetalálkoznak a forradalmi demokrácia igényeivel is. Ez a találkozás azonban csak ideiglenes – Arany a maga útján halad tovább, s költői útja még kevésbé hasonlít a Petőfiére, mint a politikai.

Arany a maga társadalom- és nemzet-eszményét a régi magyar korokba, a népvándorlás, illetve az Anjouk korába olvassa bele. A szabadságot, a demokráciát, az emberhez méltó sorsot ott látja ő megvalósultán – Lajos király vagy Etele környezetében. Petőfi a forradalom tanulságait látja meg a történelemben – Arany egy nemzeti-népi demokrácia ígéretét. Ez a különbség még akkor is sokat jelent, amikor ők ketten jó ideig egymás oldalán haladnak.

Arany honvágya egy ilyen eszményien nemzeti és demokratikus világ után, szülőföldjének, Szalontának emlékeiből, sugallataiból fakad. A "Zárt sisakon s a pajzson kézbe' kivont kardú | Nagyfalusi Arany, szalontai hajdú" számára {148.} a vitézi sors és a szabadság eszménye mondákban és hagyományokban még élő volt, s vele együtt maradt élő a nemzeti érzés, a függetlenség vágya is. Az elmúlt esztendők Arany-kutatásának egyik legfontosabb észrevétele épp erre a hajdú-hagyományra utal, melyből Arany ugyan témát keveset, de ember- és társadalom-eszményt annál többet merített, s helyes a megállapítás, mely szerint még Toldi bizonyos elemei, a hős egyéniségének bizonyos vonásai is a török harcok hajdú-hagyományaira nyúlnak vissza. Ezekkel a hagyományokkal hangzik egybe Etele vagy Lajos király korának régies, és népi, demokratikus és nemzeti jellege is.

Ezzel a hagyománnyal – valamint a belőle fejlesztett nemzet-, és társadalom-eszménnyel – szorosan összefügg Arany népiesség-elmélete is. Ez az elmélet a népies irodalmat lépcsőfoknak tekinti a nemzetihez, a nemzeti irodalmat pedig tovább táplálja a világirodalom ősi, klasszikus költészet-forrásaiból, Homéroszból és Shakespeare-ből stb. Arany a népköltészetet a magasabb irodalom ifjító, frissítő forrásának tekintette. Fontos körülmény azonban, hogy nemcsak a népköltészetet tekintette ilyennek, hanem a régi magyar költészetet is. Ez utóbbi már Vörösmartynak is buzdító, nagy ösztönzést adott, s a romantika, a régi magyar irodalom szövegeinek, műveinek fölfedezésével, ápolásával a népiesség számára már példát is mutatott.

Toldi költőjének legfőbb vágya és törekvése a nép nemzetté emelése volt. Milyennek képzelte Arany a nemzetet, mely a népből frissül föl, akárcsak az irodalom? Mintegy olyannak, mint az eposzai bemutatta világot. És ebben az elképzelésben több hely juthatott a vágynak, a nosztalgiának, mint a kézzelfogható programszerűségnek.

Arany szerint továbbra is élnek a nép körében Toldi Miklósok, akiknek ereje parlagon marad, mivel nem juthat nekik nemzeti küzdőtér. És a népben tisztán, épen él a régi magyar idők hagyománya és valósága – azoké az időké, amikor nem volt szolgaság, és nem voltak elidegenült vezetőosztályok. Ilyennek kívánta Arany az új Magyarországot, de hogy az miként válhatik ilyenné, arról csak homályos sejtései voltak.

Arany eszmény-világa tartalmaz utópiákat, illúziókat is – de mellettük már jókorán megjelenik a fölismerés, hogy az idill tünékeny, az eszmény esendő, s az összhang eleve fölbomlásra ítélt. A szabadságharc bukása utáni helyzetben a valamikori, tisztán politikai problémák immár burkolt, közvetett formában – mégpedig legtöbbnyire morális kérdések formájában tudnak csak jelentkezni. A szabadságharc bukását ez a kor morális okokra is visszavezeti, nemzeti hibák, sőt bűnök kihatásait, nyomozza, s a jellem megiga-zulását, megjavulását igyekszik elérni. Arany ugyancsak osztozik ebben a szemléletben – az ő nemzeti utópiái épp ezzel a szemlélettel egészülnek ki a szabadságharc után. Mostantól fogva nyer oly fontos helyet gondolkodásában, költői szemléletében, az eljátszás mozzanata – vagyis a boldogság, a nagyság, a dicsőség, a már kezünkben tartott történelmi vagy emberi lehetőségek felelőtlen, könnyelmű eltékozlásáé. A cigányság sorsát játssza el Csóri vajda– a maga s a Piroska boldogságát játssza el Toldi Miklós. Mindketten ugyanannak a morális kérdésnek két arcát jelenítik meg. Mindketten egyazon nemzeti hiba részesei, de olyan hibáé, melyet le lehet, s kell is levetkezni.

A fátum tehát nem névtelen, arcnélküli, irracionális erő Aranynál, hanem világosan kimutatható, kézzelfogható cselekedetek, illetve okok szüleménye. {149.} Ha az okokat kiküszöbölnők – megszűnnének következményeik is. Ha Csóri vajda szilárdan megragadná a sikert, ha Toldi nem venné félvállról a lovagi tornát, s hetyke-könnyelműen fegyverzetet nem cserélne Tar Lőrinccel: egyiküket sem sújtaná a végzet. Mert ez a végzet Aranynál nem a semmiből hull alá, nem megtörhetetlen törvény s nem a lét immanens tartozéka.

A gyermekkorától magával hozott eszmény és nosztalgia megvalósulhatlanságának érzete, megsejtése – különösen 49 után, de már korábban "is, a Toldi estéjének tanúsága szerint – Arany eszményi hős-idilljére, szabad és régies, népi és vitéz világára a múlandóság, illetve az eljátszatás árnyait borítja.

Ezért van az, hogy az Arany-epika alapjában mélabús, fájdalmas, sőt tragikus sorsok képét tárja elénk. Az öreg Toldi hiába győzi le az olasz lovagot, hiába reménykedik abban, hogy utolsó esztendeit Lajos király udvarában, a magyar lovagvilág fénykörében töltheti. Hasztalan röppen föl a "vén sas" a félig megásott sírgödörből: ugyanoda kell visszatérnie. Ebben az Arany alkotta világban a dicsőség a szégyennel, az idill a fájdalommal váltakozik, és a jószándék végül is hajótörést szenved. Mennyi jószándékkal és reménykedéssel készülnek találkozásukra Toldi is, Lajos király is – de az előszobában egy új világ várakozik, olyan világ, melynek küszöbén Toldinak el kell buknia; Buda és Etele is jót akarnak – békét, egyezséget, a hatalom ésszerű megosztását s végül, baljós jelkép, testvérgyilkoság vére festi meg a majdani főváros falait. A férfi Toldi mily zavartalanul élvezhetné a vitézi, lovagi sort, melyet magának kivívott – de önmagát rekeszti ki belőle. Arany valójában azt mutatja meg, hogy az önmaga álmodta és elképzelte világ miként vész el, az idill miként keseredik meg, miként fordul visszájára.

A korszerűség kívánalma, melyet Arany annyira magáévá tett – elsősorban a realizmus kívánalmát jelentette. Arany művében ez a realizmus a nemzeti-népi nézőpont állandó érvényesülésében mutatkozott meg; Arany elbeszélő költeményei egy olyan eszményi egyéniség hangnemét hallatják szüntelen, akinek nyugalma, komoly nyájassága, bölcsessége, megfigyelő tisztasága, emberiessége – mintha a költő elképzelte, eszményi világnak, a régit és népit, a szabadot és nemzetit egységbe rendező, összhangba hozó világnak lenne szüleménye. Mintha ebből az áhított és egyre elérhetetlenebbnek érzett világból érkezett volna valaki, hogy Toldi vagy Etele történetét elmesélje. És ez a valaki ennek a világnak erkölcsiségét, szabadságvágyát, vitézi szellemét csakúgy elhozta magával, mint józanságát, valóságérzetét, elmélyülésre való hajlamát is. Arany elbeszélő művei mögött erre a költői magatartásra, erre a bensőséges nézőpontra kell mindig ügyelnünk.

Az epika hangnemét, színezetét mindig is az elbeszélő kialakított, tudatosan megteremtett vagy ösztönösen érvényesített tartása, nézőpontja szabja meg. Ez a nézőpont, ez az írói-költői alap-magatartás még a stílusnál is fontosabb, hisz egy-egy mű színezete, hőfoka, légköre és akusztikája múlik rajta. Gondoljunk Flaubert szenvtelenségére, Tolsztoj klasszikus nyugalmára, Dosztojevszkij felcsigázottságára, Thomas Mann iróniájára, Gorkij pártosságára, s világossá válik számunkra a nézőpont, az alap-magatartás fontossága. Jókai humora és kedélye, Kemény zordsága, mosolyt nem ismerő súlyossága, Eötvös értekező-elmélkedő emelkedettsége mellett világlik csak ki igazában Arany költői magatartásának sajátszerűsége. Ezt a magatartást szokták {150.} naivnak nevezni, holott az valójában nem egyéb, mint Arany népies és archaikus szemléletének együttes érvényesülése. Bonyolult, összetett, gyengéden árnyalt magatartás ez, és változatai közt azt a nedélyességet is megtaláljuk, mely a Bolond Istók torzójára mosoly és ború váltakozó fényjátékait veti.

Arany magatartásában a realizmus biztosítékai is benne rejlenek: ez a higgadtság a megfigyelést, ez a szemlélődő mélység a részleteket, a folyamatok iránti érzéket is magába zárja. Az irodalomtörténet már rámutatott Petőfi költészetének "családias közvetlenségére". Ehhez hozzátehetnők azt is, hogy Petőfinél e vonás elsősorban plebejusi magatartásából ered. Arany szemérmesebb, kevésbé impulzív, de ha nem is mondhatjuk forradalmárnak a Petőfi módján, az ő világát is el kell különítenünk a kortársi világtól: egy eszményi nemzet fiaként szólal meg elbeszélőként és lírikusként is. De éppen mivel ezt az eszményi nemzetet csak a múlt mondáiból tudja fölépíteni, mivel egész magatartása egy elképzelt és megálmodott történelemből fakad: az ő realizmusának leggazdagabb talaja a történelem lesz. Népinek látja ezt a történelmet, s ezzel avatja hitelessé, reálissá. A magyar lovagkornak az Aranyénál hitelesebb képét történelmi regény még nem nyújtotta. A múltnak ez a népi átszínezése hiányzik épp a kortársi regényíróknál, akik többnyire a maguk jelenének mindennapjaiból ültetnek át részleteket, elemeket a múltba, s néha kínosan modernizálják a történelmet.

A radikális Vajda János a hatvanas évek elején kelt Széptani levelekben Petőfit és Vörösmartyt Attiláknak mondja, "akik tízszer annyit hódítottak", mint Arany; emennek "országa kisebb, de már ebben megmaradunk, s az utódok feladata lesz többet hódítani hozzá". Költői Catónak vagy Diogenésznek mondja Aranyt Vajda "szemben a költő Caesarok és Nagy Sándorokkal". Majd így foglalja össze jellemzését: "Szerénység, de mély önérzet; könnyelműség helyett határozottság; cifraság, fényűzés helyett márvány keménység; szoborszerű méltóság és idomarány." Ennek a felfogásnak és ítéletnek el-túlzásaként keletkezett a konzervatív Aranyról szóló irodalomtörténeti legenda. Igaz, a hódító Petőfihez képest Arany inkább a megőrző. De mit őriz meg? Petőfi költői forradalmának örökségét – még hozzá egy politikailag ellenforradalmi időszakban. Ez a helyzet új és váratlan irányokba tereli költészetét is, a forradalmi örökségen épülőt. És mindinkább eltávolítja tőle az álmot, az eszményt, melyet gyermekkora óta magában hordoz, s melyet a forradalom előszele segített igazi kibontakozásához. Az ötvenes évektől kezdve, de különösképp a hatvanas években egyre elérhetetlenebbé válik az ő nemzet-eszménye. És ami még súlyosabb, az ilyen eszményektől maga a kor, maga a közönség fordul el leginkább – az a közönség, melynek visszhangja, sugalló visszahatása nélkül, Arany nem tud alkotni. Hányszor is panaszkodik arról, hogy a közönség már nem az, ami 48 előtt volt! Ezért hallgat el – és az Őszikéket valójában a hallgatás korszakába foglalhatjuk: nem közönségnek, hanem kapcsos könyvének születtek már ezek. A Toldi szerelmét pedig a régi, az eltűnt, a 48 előtti közönség iránti adósság fejezteti be vele, az utolsó énekek ostromképeinek kényszeredett fenségében. De még így is, az Őszikékben, mintegy a szerepét immár betöltött népiesség romjain, valami megdöbbentően modern költészet bontakozik ki – a nagyvárosi élet körforgásának látomása, és egy babonás, fojtott paraszti világ ballada-képe. A Tengerihántás és a Vörös Rébék mintha már Ady "eltévedt lovasának" bozótjából hangza-{151.}nának föl, talányosan, nyugtalanítóan, keletkezésük korától oly fájdalmasan idegenül.

Arany életművének javarésze – epilógus, Petőfi költői forradalmához és 48 forradalmához képest is. Bizonyos, hogy Petőfi költői forradalma messzebb hatolhatott volna, mint Aranyé – ha győz a szabadságharc, ha győz az a köztársasági gondolat, mely Petőfi költészetét áthatotta. Arany azonban nem tehetett többet, mint őrizte annak a költői forradalomnak örökségét, mely már létét is a politikai forradalomnak köszönhette. És őrizte, vele együtt, a maga nemzet- és társadalom-eszményét, melytől a kor mindinkább elfordult, s melynek őrzésében ő maga is a kortól mindinkább távolodott.