Egyénisége, életviszonyai

A nincstelen árvák sivár gyermekkorát élte át. Rimaszombatban született 1817-ben. Ősei nemesek voltak, nagyszülei azonban már csak párholdas parasztok. Anyja fiatalon meghalt tüdőbajban, apja, a céhen kívüli foltozó varga újra megnősült, s a gyermek gondját – igénytelenségből – a nagyszülők vállalták magukra. Szinte a véletlen emelte ki e környezetből: igrici teológus-tanítója, Bihari József szerezte el szolgadiáknak két földesúrfi mellé, így került a sárospataki kollégiumba 1832 novemberében. Sokszor a kályhalyukba kellett bújnia, ha olvasni, tanulni akart, s egyik tanára nyilvánosan megbotoztatta. Súlyosbította helyzetét 1844-től elhatalmasodó betegsége. Magas, kivételes erejű ifjúvá serdült, de egész élete szakadatlan kín. Orvosai nem ismerték fel baját, nem tudtak segíteni rajta, s lassan belerögződött a rémkép: gyógyíthatatlan beteg.

A körülmények ritka érzékenységet fejlesztettek ki benne. Minden sértette, ott is bántást gyanított, ahol jó volt a szándék. Egész életét végigkísérte a {153.} gyanú, hogy nem méltányolják annyira, amennyire megérdemelné. Inkább befelé élő, expanzió nélküli, makacs, önkínzóan önérzetes egyéniség; őrzi magában vélt vagy valóságos sérelmeit, s az indulat felfokozza őket, nehezen tud felülemelkedni rajtuk. Gyakran az embergyűlölet villan ki írásaiból, jelezvén a kedély átmeneti elborulását. Az utolsó évek rettenetes agóniájában felrémlett benne még az öngyilkosság gondolata is. A korai létbizonytalanság és a későbbi betegség közepette szinte sóvárogta a nyugalmat, a feloldódást. Az üldözött lélek formálta ki természetérzékét és természetszemléletét. A tájban az emberi világ ellentétét élte át: a harmóniát, az egyetemes békességet, az eredendő tisztaságot. A fák, a füvek, a virágok szemében gyakran a panteisztikus megistenülés részesévé váltak. Lelkivilágát jellemzi még sóvárgása a családi tűzhely után, így súlyos megpróbáltatása volt, hogy gyermekeit már kiskorukban elvesztette.

A negyvenes évek elején pályaválasztási gondokkal küszködött. Patakon elvégezte a jogi, a bölcsészeti és a teológiai tanfolyamot, Petőfi azonban biztatta, hogy menjen Pestre, ne vállaljon hivatalt, egyedül a költészetnek éljen. 1845 decemberében utazott a fővárosba; mondáit akarta kiadatni, de gondolt jogi tanulmányai befejezésére is. Betegsége ismét elhatalmasodott rajta, és sem felépülése, sem az íróbarátok, sem a Népregék, népmondák (1846) páratlan sikere nem tudta Pesthez kapcsolni. Elfogadta a bejei egyházközség meghívását, s utóbb Kelemérben, majd élete végéig Hanván lelkészkedett. A döntés inkább kárára volt, mintsem hasznára költészetének. A pap-Tompa racionális, liberális szemlélettel írta egyházi beszédeit, távolállt tőle a dogmatikai kicsinyesség. Az erkölcsi életet tekintette a vallás lényegének, tehát egy általános szellemi magatartást, ám moralizmusa túl erős nyomot hagyott költészetén. Igaz, hogy a Bach-kor irodalmát amúgy is jellemezte az erkölcsi telítettség, de Tompa reflektáló, moralizáló hajlama gyakran kenetességbe és szónokiasságba vált át. Hivatása egyúttal újabb konfliktusok forrása lett. Sok bántalom, apró bosszúság érte paptársai részéről. Amikor A gólyához című költeményéért letartóztatták a Bach-korszakban, attól is tartania kellett, hogy esperese felfüggeszti. A legkomolyabb ellentét azonban hivatása és gyakran elsötétülő kedélye között lappangott. A kétségbeesés szakadékaihoz sodorták szenvedései, néha féktelenül robbant ki embergyűlölete, egy alkalommal utálkozva említi istent is – ám a szószék a szeretet, a belenyugvás, a vigasztalás igéit parancsolta ajkára. Ifjúi megaláztatások, a szemlélődő hajlam, az inkább passzív, cselekvő kisugárzás nélküli egyéniség, a közfelfogás kálvinista papeszményéhez való öntudatlan hasonulás, önnön hivatásának kötelező eszményítése vezette oda, hogy a lírába való természetes és közvetlen átáramlás helyett a klasszicizáló költészet-ideál rögződjön meg benne. Inkább a pátoszhoz, a fönségeshez vonzódott, mintsem a köznapihoz, az emelkedettségben látta a művészet lényegét. Egész munkásságát jellemzi az, amit 1843. június 24-én írt Szemere Miklósnak: "Én úgy érzem, inkább szeretnék Endymion mint a csikóbőrös kulacs költője lenni ... honnan világosan kitetszik, hogy én a nap felé szárnyaló sasnak, vagyis a magasan komoly elemnek inkább barátja vagyok, mint ... a humornak."

Nem maradt következmények nélkül az sem, hogy vidékre kényszerült, hogy társtalanul kellett élnie a falusi parókiákon. Arannyal való barátsága és levelezése enyhítette valamennyire a levegőtlenséget (Arany 1850-ben arra {154.} is gondolt, hogy "irodalmi társulatot" alakít Tompával), de távol a politikai, irodalmi mozgalmak központjától, állandóan fenyegette az összeszűkülés, az elkicsinyesedés veszélye. Halála után ötven évvel bontották fel a jászói premontreieknél elhelyezett Fekete könyvét (1868), de a hagyaték nagy csalódást okozott. Feljegyzései egy túlérzékeny pap apró, sokszor kicsinyes megfigyeléseit gyűjtik egybe. Néha mélyebb problémákat sugalló esetekről is írt, általában azonban azokat a méltánytalanságokat örökítette meg, amelyek a falu földesurai, lelkésztársai, rokonai vagy a parasztok részéről érték. Nagy szatíra nyersanyaga a könyv, de csak anyag: a nagy szatíra megalkotására már nem futotta erejéből. Mégis: az elnyomatás korában, betegséggel, családi tragédiákkal megverten, a nemzethalál víziójával terhelten – mindvégig ragaszkodott a nemzeti költő hivatásához.

1849 előtt példátlan lassúsággal bontakozott ki politikai költészete. 1847-ig alig ihlette a közösség sorsa, s csak akkor áradt át költészetébe a politikum, amikor ténnyé vált a forradalom, s amikor a szabadságharc súlyos hónapjai szakadtak a nemzetre. A lassú fejlődésben bizonyára szerepe volt a hányatott sorsú, árva diák elbizonytalanodásának, annak a fennkölt, arisztokratikus ízlésű költői hagyománynak, amely pályakezdését áthatotta, de szerepe lehetett személyes kapcsolatainak is. Előkelő családok gyermekeit tanította, legjobb barátja a Petőfit gúnyoló Szemere Miklós volt, s jómódú középnemes családból származott felesége, Soldos Emilia is.

Átmeneti, ellentmondásos helyzetét jól bizonyítja Petőfivel való kapcsolata. Verssel üdvözölte még személyes ismeretségük előtt. Eperjesen hármasban, Petőfivel és Kerényi Frigyessel közös témáról írtak költeményt (Az erdei lak, 1845), odaszámították a tizekhez, s Petőfi be akarta vonni Arannyal együtt abba a triumvirátusba is, amely az Életképekhez kötötte volna. Viszonyuk mégis elmérgesedett, bár Arany megpróbálta a békítést, s Tompa is érzett megbánást. Érdekes, hogy akkor következett be a végleges szakadás (1848 nyarán), amikor Tompa fejlődése legradikálisabb periódusát élte. Súrlódásaik korábban is voltak; a találkozások vitákká, a viták bántássá váltak. Tompában ott lappanghatott a versengés öntudatlan ösztöne, hiszen mindig önállóságát hangoztatta, mindig különvéleményeket keresett. Bizonyára maga előtt is titkolt féltékenységgel töltötték el Petőfi költői öntudatának spontán megnyilatkozásai, s félre is magyarázta őket. Már 1845 májusában így írt Szemerének: "Hogy Sándor Vörösmartyn és Petőfin kívül e honban költőt nem ismer és nem tart – de csak firkálókat, ezt én több szavaiból nyilvánosan kiértettem." Ám e gyengéket leplezte, igyekezett elfojtani őket, s bizonyára Petőfit sem ezek idegenítették végleg el. A konfliktus lényege Tompa viszonyaiban és eszmevilágában rejlett. Az az irányzat indította el, amely oly hevesen támadta Petőfit, s akkor sem határolta el magát tőle, amikor Petőfi már saját táborába tartozónak hitte. Voltaképpen azt a harcot nem értette meg Tompa, amelyet Petőfi vívott az új költészetért, orgánumai, keretei megszervezéséért. Nem érezte oly kizárólagosnak az ellentéteket, hiszen maga sokáig írt a Honderűbe, s a népiesség célját mindössze ennyiben látta: "emelni a népet fölfelé; édesgetni a nagyobbakat hozzá lefelé" (levele Aranyhoz, 1848. március 2.). Nem is volt hajlandó Vahottal való kapcsolatait felszámolni, így maga adott módot arra, hogy kijátsszák Petőfi ellen, hogy Vahot Tompa nevével ellensúlyozza a lapjától eltávozott Petőfit. S talán {155.} nem is esett neki rosszul, amikor a Magyar Szépirodalmi Szemle és a Pesti Divatlap Petőfi rovására dícsérgette. Valódi tehetség volt Tompa, hozzájárult a népies epika győzelméhez, nemzeti irányt képviselt ő is, de a népies költői forradalmat nem értette meg, s annak esztétikai, világnézeti, társadalmi következményeit sem. Ebben rejlett ellentétük lényege, s az sem tudta feloldani a konfliktust, hogy éppen ezekben az években radikalizálódott politikai költészete.