Költői fejlődése 1849-ig

Első verseit az almanachlíra hatása jellemzi. Szokványos témákról dalol, "búdalokat", helyzetdalokat ír, megszólaltatja ő is a szentimentalizmusba átcsapó természetkultuszt. Most az élet apró örömeit zengi: Póstadal (1840), Víz-dal (1840), Kandalló-dal (1840), máskor meg a bánatot, a magányt és a halált: Éjfélkor (1842), Megnyugvás (1843). Éppúgy, mint példaképei, ő is kivételes, nem e világra való lénynek tekinti a költőt, mert nem értik könnyeit, mert sorsa örökös bántalom. Búsongó pózzal fejezi ki az elmúlás elégiáját, s a stilizált természettől várja fájdalmai balzsamát. Nyelve választékosan emelkedett, képeit légies finomkodás jellemzi; túlemelkednek a reális konkrétumokon, túlcsiszoltak. Kerüli az érdes felületeket, a valóság nyersebb, szemléletesebb elemeinek nem ad helyet. Gyakoriak a hangzatos, ma már modorosan ható szavak (virány, korány, csörgeteg, szű) s az almanach-szóösszetételek: táplaszer, bíborajk, sorsförgeteg, belérzet, jégöl, fényöl, rózsakedv, tavaszderű, szívremény.

A negyvenes évek közepétől lassú átalakulás figyelhető meg költészetében. Egyelőre inkább ízlésbeli fejlődésről van szó, társadalmi, politikai témák csak elvétve bukkannak fel. Élményköre bővült, mélyebbé vált. Emberi érlelődését elősegítették növekvő kapcsolatai, első nagy szerelme pedig önmagára irányította figyelmét. Most már valóban átélhette az annyiszor szenvelgett nagy érzést, s egyúttal ismét át kellett élnie bizonytalan társadalmi helyzetét. Hiába fogadták szívesen Böszörményi Kati szülei, le kellett mondania szerelméről; a huszonöt éves ifjú még mindig nem volt több márólholnapra élő diáknál.

Szerepe volt fejlődésében a népiesség több oldalról sugárzódó hatásának. Patakon régtől fogva kedvelték a magyaros éneklést, dalgyűjteményt adtak ki 1826-ban és 1834-ben, s néhány valódi népdal is helyet kapott a kötetekben. Pataki diák volt Erdélyi János, a népköltészet elméletírója s a Kisfaludy Társaság gyűjtésének irányítója. Eperjesi tartózkodásakor kapcsolatba került Tompa a kollégium Nyelvmívelő Társaságával, s az új élmények siettették monda- és rege-feldolgozásait. Ide látogatott el Petőfi is, magával hozván egy új, népies költészet ellenállhatatlan vonzását.

Az átalakulás első jele: Tompa nyíltan szembefordult az almanachlírával (Egy magyar poétához, 1846; Divatos költő, 1847). Gúnyolta tettetett érzelmeiket, a valószínűtlen felfokozást, üres, elkoptatott hasonlataikat. Gúnyolta az "égben", "megrendelés után" készült szerelmi vallomásokat, az élettelen, elvont emelkedettséget vadászó költői magatartást. A leszámolással párhuzamosan új hangnemek, új témák bukkannak fel. Mindenek előtt a népdal, {156.} életművének e meglehetősen ritka színfoltja. Inkább hozzáidomul a kollektív, személytelen dalhanghoz, személyes lírai vonatkozása alig van, csupán beleéli magát a daloló legény vagy leány hangulataiba. Csak néha alkalmazza a hagyományos madár- és virágszimbolikát, képei inkább a népi élet konkrétumaiból táplálkoznak. Néha életképszerű cselekmény körvonalai látszódnak a dalban (Békót tettem kesely lovam lábára, 1846), leggyakoribb azonban a daloló és a helyzet általános megjelölése, a fordulat és cselekmény nélküli dalforma, amelyben főleg érzelmi, hangulati rokonság kapcsolja össze a viszonylag önálló strófákat. Hasonlóan ritka, alkalmi jellegű, de mint változás-tünet mégis jelentős a petőfiesen évődő, humoros, komázó magatartás (Levél Petőfihez, 1844; Szívemhez, 1844) és a bordal-téma (Elmélkedés a kancsó felett, 1846) felbukkanása. Módosítják azt az érzelgős, foszlékony, stilizált világot, amely első verseiben fejeződött ki. Nem eredetiek még, túlságosan áttetszik rajtuk Petőfi ihletése, de természetes lépcsőfokai a költő önmagára találásának, a valósághoz való megtérésének.

Személyes lírája, az igazi Tompa-hang mégis más irányban realizálódott. Emelkedett, nemes szférák felé tör a dal, ledobja magáról az almanachlíra hamis pátoszát, háttérbe szorul az édeskés szókincs, s tisztulás, elmélyülés és átéltség emeli a szárnyalást. Érzelmei konkrétabbá válnak, tárgyra irányulnak és tükrözik a mögöttük levő reális emberi viszonylatokat is. Böszörményi Kati anyjához írta Nyílt levél egy hölgyhöz (1844) című versét. A szerelmi érzés nem szigetelődik el a körülményektől. Szinte egész életét, teljes személyiségét beleveti Tompa: anya utáni vágyát, az árva, társtalan ember szeretet-vágyát, a nyugalom, a családi tűzhely sóvárgását. Műérzéke még nem ép; gyakran terjengősek a versek, gyakran szeplőzi őket a zárt, kerek szerkezet iránti érzék fogyatékossága, az azonban kétségtelen, hogy már őszinte, valóban átélt tartalmakat hordoznak.

Az átmenet legfontosabb eredménye 1846-ban megjelent Népregék, népmondák című kötete. Ritka könyvsiker volt, néhány hónap múlva a második kiadásról kellett gondoskodni. Már Gyulai felismerte a siker titkát: "Míg Petőfit a régibb irodalmi pártok kritikája keményen leckéztette, a közönség bálványozta, addig Tompa mindkettő méltánylásában részesült, mert annak irányában nem lehetett annyira ellenzéki, mint Petőfi, emez pedig egyebek mellett valami olyast is talált benne, mit Petőfiben szeretett" (Szépirodalmi szemle, 1855).

A mondafeldolgozás Tompa nép iránti érdeklődésének első igazi jelentkezése. A negyvenes évek szelleme ösztönözte: a közízlés változása, a politikai frontok átalakulása, a népi problémák előtérbe kerülése. Tisztában volt maga is az összefüggésekkel. Liszkai Pap Imrének írta 1846. január 10-én: "Napjainkban úgy a politika, mint a szépirodalom igen nagy figyelmet fordít a népre és annak életére; összeszedetnek a népdalok, népmondák sat., népszínművek iratnak." Mondái az irodalmi népiesség 1846 előtti, nem forradalmi változatát képviselik. Sokat elárul maga a műfaj is. A népi epikában a monda az, amely legkevésbé szociális jellegű, legkevésbé tükröz osztálykonfliktusokat. A mese a népi epika szociális műfaja. Voltaképpen az elnyomott nép teremti meg benne saját helyzetének ellentétét: a minden akadályon diadalmaskodó kisebbik gyerek típusát. A monda alapélménye nem e nép társadalmi kiszolgáltatottsága, hanem természeti védtelensége, ismeret-{157.}len, emberfeletti, ártalmas erőktől való rettegése. E védtelenség viszont jellemzi a primitív társadalmak minden rétegét, a hatalmasokat éppúgy, mint a gyengéket. Tompa fejlődésének átmeneti fázisát tükrözi, hogy a mondák felől közeledett a népiességhez. Mindössze két mű ábrázolja a gazdag és a szegény ellentétét, a gazdagok önző, rideg embertelenségét (Sűlyedés, Kőasszony), ám mindig csodával oldja fel a konfliktust. A gazdag szomszéd elszántja a szegény ember földjét, s amikor tagadja bűnét, a föld alá süllyed. A nemes fiú szereti a jobbágyleányt, de elválasztják őket egymástól. A lány gyermekével együtt le akar ugrani a szikláról, de kővé válik. A moralizáló hajlam háttérbe szorítja az igazi osztályszemléletet. A gonoszt mindig büntetik az égiek, s a jó ember cselekvés nélkül is, pusztán saját erkölcsi értékeiből kifolyólag, elnyeri jutalmát. A moralizmus aztán gyakran kenetességbe csap át, s a prédikációk erkölcsi sablonjait lopja bele a műalkotásokba.

Tompa nem igazi epikus tehetség. Az epikum feldolgozásaiban nem otthonos, mondáiban a valódi cselekményre és jellemrajzra, a konfliktusok drámai felépítésére szinte seholsem találunk példát. Elnyomja őket a hangulatfestés, a tájleírás és a lirikum burkolt nyilatkozása. Rendszerint hármas szerkezeti tagoltság jellemzi a műveket. Az első rész hangulatot teremt és festi a monda reális magvát. A második elbeszéli a reális maghoz tapadó csodát. A harmadik rész vagy tanulságot von le, vagy visszaidézi a bevezető rész hangulatát, s mintegy hangulati keretbe foglalja az eseménysort. Az első rész hangneme elég változatos; tájfestés, ossziáni hangütés, különböző elbeszélő fikciók követik egymást, de a céljuk azonos: tényközlés és a lírai keret megteremtése.

Jól ítélte meg Tompa a mondákat: valóban csak félig tekinthetők népies alkotásoknak. Az eszmekör szűk horizontú, s a tárggyal ritkán van összhangban a feldolgozás. A külső forma nyugat-európai, alig van nyoma a nemzeti versidomnak. A nyelv nem vetkezte még le teljesen az almanach-iskola hagyományát, s amúgy is hangsúlyozottan műköltői. Még kevesebb nyoma van az olyanfajta szemléletnek, amely Arany Rózsa és Ibolyájában (1847) figyelhető meg. Tompa szinte sehol sem adja fel a műköltői hangvételt, nem tud hozzá hasonulni a naiv anyaghoz, mert fogyatékos benne a szemléleti idomulás képessége. Így alakult ki az ellentét: a csodás, naiv anyag és a szemlélet ellentéte. Egyetlen feldolgozás kivétel csupán: A halász és az aranyhal. Itt valóban képes belehelyezkedni az öreg, mesélő halász tudatvilágába, valóban a mesélő szemével nézi a formálandó anyagot. Elmaradnak ezek a mondák Petőfi vagy Arany elbeszélő művészete mögött, de nagy érdemük, hogy hozzájárultak a népies epika győzelméhez.

1847-ben kezdődött Tompa költészetének radikalizálódása. Betegség zaklatta kedélyét, s egyre ingerültebben gondolt az élet visszásságaira. Ha nem is maradéktalanul, de oda tartozott az Ifjú Magyarországhoz, Petőfivel való kapcsolata sem romlott még el véglegesen, s ismerte az ifjú irodalom törekvéseit. Érezte bizonyára ő is azt a feszült politikai légkört, amelyben lezajlottak a választások, s összeült az országgyűlés. Ráadásul Európa-szerte ínséges esztendő volt 1847; a falusi pap sokat láthatott a nép nyomorából, s mélyen átélhette a földesúr-jobbágy ellentétét. A hangyákhoz (1847) című verse eszmei és művészi szempontból egyaránt magasrendű szatíra. A lélek izgalma belesimul a fiktív lírai helyzetbe: odafordul a hangyákhoz a költő, megszólítja őket, s hozzájuk beszélve bontja ki a hangyák és az emberek {158.} közötti különbségeket. Amott mindenki dolgozik, közös a munka, a "szerzemény", itt "a henyélő: potrohos", de "a meghámlott markú nép ... pogányul – ösztövér!" A hangyák egymást védik, mindenük közös, az emberek felfalják egymást, a veszélyben lopnak, áruba bocsájtják lelküket, hazájukat. A költői halmozásban egymást váltja a morális- és az osztályszempontú bírálat, emelik, segítik egymást, összefonódásuk árán kerekedik ki a kor nagyarányú ellentmondásainak lírai rajza. Morális probléma az Olcsóság (1847) című szatíra alapeszméje is: az emberek megvásárolhatósága. Fokozatosan, rejtvényszerűen, szinte a találós kérdésekhez hasonlóan közeledik célja felé. Sorra veszi a lehetséges válaszokat s újabb oldalról világítja át kora helyzetét. A kenyér nem olcsó, mert ezrek halnak éhen, drága a só is, mert a szegény "sajtalan kenyért" eszik. A fokozatos haladás pillanatképei után a politikai közéletnél állapodik meg a vers. Hangsúlyozott nyíltsággal mondja ki, hogy a nemzet haladni akar, de az elnyomó hatalom gátolja fejlődésünket. "Honáruló nyomorult kémeket szedeget" fajunkból, megveszi az olcsó lelkeket, hogy visszavonást szítson, hogy megakadályozza a nép emelkedését. Az utolsó sorokban gúnyos fordulatokba vált a költői felháborodás, majd poénszerű fenyegetésbe csap át: fenyítőházat vagy inkább kötelet a sarlatánoknak. Nyersek, kíméletlenek e versek, a lélek háborgása nem törődik a "magas szépség" klasszicista eszményével.

1847-es radikalizálódása megteremtette már forradalom alatti költészetének előfeltételeit. Töretlenül, hullámzás nélküli odaadással azonosult a nagy idők pátoszával. Nincs meg költészetében az a vívódó, kétségekkel teli szakasz sem, amely Aranynál figyelhető meg 1848 decembere és 1849 áprilisa között. Ódával üdvözli márciust, "világ-ünnepnek" nevezi, a lobogó öröm a bordalok mámoros lelkesedésévé fokozódik (Ünnep, 1848). A puszta lírai visszahatás, az eseményekre való rezonálás mellett kibontakozik tetteket sürgető, forradalmi költészete. Aranytól is elválasztja, hogy 48–49-ben sokszor és hevesen támadja az áruló arisztokráciát, hogy leplezetlenül robbannak ki antifeudális és klérus-ellenes érzései: Nagyjaink, Némuljatok meg, Előre, Négyes lóhere, A budai országgyűlés. Fenyegetés, frivol ötletek, nyers gúny váltakozik verseiben, csak azoknak a bűnét tudja megbocsájtani, akik a forradalom mellé állnak, s áldozatos vérrel mossák le a százados szennyeket (Előre). Márciust nem az önként lemondó nemesség vívmányának tekintette, mert "földrengés" döntötte le a "rozzant'' falakat (Nagyjaink). Támadta a tehetetlen, gyűlésezgető megyéket, támadta a királyokat (1848) s gondolatban Amerikát kereste fel "szebb világot látni" (Egy amerikai leánykához).

A veszélyérzet, a megtámadott haza védelmezése alakította ki a másik verstípust: riadó, toborzó költeményeit. Még 1848. július 20-án írta a Graefenbergi levelekben: "csak haza! haza! kivált most, midőn baj van ... most minden okos szó a néphez, minden kar a csatán, figyelmet érdemel. És én az okos szó apostolának ajánlkozom, mert a fegyverviseléshez, köztünk maradjon a szó, nem nagy hivatást érzek. Azonban bár nem kötöm az ebet a karóhoz, ha szükség lesz rám, szívesen megyek." El is ment, a rimaszombati népfelkelőkkel vett részt a schwechati csatában. Az egész nemzethez szól Előre című verse. Harsány riadó-hangok szaggatják meg a buzdítás érveit, a felszólítás, kérdés, felkiáltás s a refrénszerűen visszatérő kezdő sor izgatott komolysággal árasztja el a költeményt. A hős apák emlékét idézi, a szabadság {159.} varázsával buzdít, példázatokat emleget, a megszégyenülés lehetőségével riaszt. Benne él a versben a személyiség egésze, minden erejét latba veti, hogy fokozza a nemzet harci kedvét. Megszólal népies változatban is ez a téma. A Nép Barátjában jelent meg két kisebb elbeszélő költeménye: Fejér Kati (1848) és Pali története (1849). Naiv, népi mesemondó hang vezeti a történet szálait, erős a tanulságra törés, az agitatív szándék. Verses formában ugyanazt a célt szolgálják, mint Arany prózai cikkei. Lírai vers a Jön a muszka (1849): horizontja a falusi verekedés-virtuskodás szintje. Egyszerű, de erős érzelmi visszahatást kiváltó fordulatok, közmondás-szerű gondolatok burjánzanak, hogy bátorítsanak, készenlétre intsenek.

Nagy korszak volt Tompa számára is 1848–49. Maradéktalan odaadással élte végig a lázas időket; olyan politikai, társadalmi eszméket csiholt ki belőle a mozgalom, amelyek példátlanok pályáján. A sodró, érlelő vihar emelte, s a világosi katasztrófa éppoly mélyen megrázta, mint legtöbb kortársát. 1849 végéről való Sárgultan áll című verse. A lélekben idült szomorúság, a megszakadt élet vigasztalansága. Halott őszi táj, itt-ott felpirosló őszi föld: vér avagy színes haraszt? Csupán a tűnődő kérdés és a "halovány hó" nehéz, fojtott megszólítása jelzi a hangulat feszültségét, csak annyira, hogy komor sóhajjá telítse a befejező sorokat:

– A te színed vigasztalóbb! –

Fehér színnel temesd be azt!