Az önkényuralom korában

Több irányú változás figyelhető meg pályája utolsó másfél évtizedében. Fejlődése csúcspontját érte el, hazafias versei a kor legjobb alkotásai közé tartoznak. Őt is átformálta a Bach-korszak: az egységes nemzeti ellenállás. Fokozatosan háttérbe szorult a társadalmi ellentétek ábrázolása, mert a nemzeti eszméknek, a függetlenség gondolatának ébrentartását vallotta. Őrizte a szabadságharc emlékét, gyűlölte a zsarnokságot, élesztgette az ellenállás szellemét. Kezdetben összeolvadnak témái, nincs külön magán és közösségi líra, mert minden tárgyba beleárad a megrendült ember keserűsége. Fia születése a meghaltakra emlékezteti (Fiam születésekor, 1850), a tájleírás átitatódik a belső nyugtalanság komor színeivel (Alföldi képek, 1850); elmélkedéseit összekuszálja a tehetetlen, gyakran önmaga ellen forduló, szörnyű víziókkal terhelt kétségbeesés, pl. Mit kérek ... (1850) című versében. Az érzelmek kaotikus hánykódása nem ismer megnyugvást; önnön megkeseredésének rabja a költő, iránytalanul, szilárd pont nélkül, ellentétes hangulatokban olvad fel lelki világa.

Gyakran szólal meg verseiben az életundor, a halálvágy. Mintha életkedvét is elvágta volna a nagy remények összeomlása s első gyermekének korai halála (Pünköst reggelén, 1850; Tornácomon, 1851). Hazugságnak érzi a vigasztaló szavakat, a reményt elviselhetetlen gúnynak, szinte belemenekül előlük a kietlen fájdalomba (Ne nézzenek rám ..., 1850). Éppúgy, mint Arany az Ősszelben (1850), elviselhetőbbnek tartja a brutális tény illuziótlan átélését. Máskor távolodni akar a valóságtól, a gondolatok világában keresi a nyugal-{160.}mat, de csak a "kétségbeesett kacaj" filozófiáját bogozza (Mit kérek ...). Menekül a családhoz, a borhoz, a barátokhoz, a természethez, pedig önmagában hordja azt, ami elől fut. Petőfire és Kerényire emlékszik, visszaidézi az eperjesi napokat, az erdei lakot, ahol "Nagy érzéstől borult lelkünk fényes lángba!" (Barátaim emlékezete, 1853). Nemzete sorsát egyetemes történeti elvvé általánosítja: a "nemzetjog szóbeszéd csak", az erő, az erőszak uralkodik mindenütt, s a gyenge sorsa járom, elnyomatás (Hűvös szél fú ..., 1850). Ekkortájt szinte egyedül ád hangot a magyarság belső széthúzásának és vádolja a megalkuvókat az idegen hatalomnak való behódolásért – Vajda Virrasztókja. (1857) említhető itt – s riasztó makacssággal ülepedik meg benne a nemzethalál rémképe. Nemcsak az izgatta, hogy az elnyomatás dicstelen sorvadást és öngyilkos széthúzást eredményez. Felrémlett benne a másik vég is, a Szózat "nagyszerű" halála, rabság helyett a tömegsírt választó nemzeti önfeláldozás (Hűvös szél fú ...).

A pusztulás és a belső visszavonás élményéből született méltán híres verse: A gólyához (1850). Eliszonyodás árad a sorokból, de a lírai helyzet segítségére van a költőnek, hogy alakíthassa a nehezen formálható érzelemállapotot. A gólyához beszél, visszaköveti a madár útját, így tagolja csupán halmozásra képes keserűségét, s fokozatosan mélyíti el mondandóját. A hirtelen felcsattanó parancs-szavakat ("Csak vissza, vissza!") többszörös tiltás követi: mindenütt rom, vér, temető, nincs hely még a madár számára sem. Kétségbeesett kérdés és a megismétlődő parancsszó egyetemesíti a tárgyi világ pusztulását, s végső összegezésként hatnak a szállóigévé vált sorok:

Neked két hazát adott végzeted,

Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!

Szinte észrevétlen fordulattal bővül tovább a vers szemhatára. Izgatott siettetésként hangzanak a variálódó parancsszavak ("Röpülj, röpülj"), s a képzelet már követi is a visszafordult madár útját. A népköltészet szomorú motívuma épül bele az átmenetbe: délre, a bujdosóknak üzen a költő. A tárgyi világ bemutatása után most az embereket jellemzi üzenetével. Halál, börtön, néma bú az osztályrészük, sokan a tengeren túl keresnek új hazát. A fájdalom végül súlyos bírálattá keseredik: a vádaskodás, a belső ellenségek festésével tetőzi be a helyzetképet. A vers érzelmi tartalmát tovább mélyíti a befejező fordulat: visszavonja üzenetét a költő, mert attól tart, hogy a valóság utálkozássá torzítja a távoli sírok könnyeit. A hazafiság és a társadalombírálat művészi összeolvadása a költemény. (Később ezért a verséért kellett raboskodnia, ezért nevezte el Tompát az önkényuralom magyarsága A gólyához költőjének.)

Mégsem adta fel a reményt; 1849 végén írta A kincsásó című versét. Allegóriába hajló mű, a vesztett forradalom talán legtisztább értékelése. Program is lehetett volna, magatartás, történetszemlélet is, annyira korszerű, annyira modern. Világok választják el a röpiratok Kemény Zsigmondjától. Kincset keresett a fáradt öreg, de ereje kimerült, nem tudta áttörni a sziklát. Tudja, hogy mégsem veszett kárba munkája:

{161.} Veszéllyel jár a cél, ha nagy.

Fáradságom nincs hasztalan:

Más kincsásónak a nagy út

Annyival is fogyasztva van.

A Szózat (1836) patriotizmusa hevíti több sokat idézett versét. Volt barátja, aki kivándorolt, valószínűleg gyakran hallhatott kósza híreket arról, hogy idegen nyelven akarnak írni megrendült pályatársai. Kerényi Frigyeshez szól a Levél egy kibújdosott barátom után (1851). A honvágy eltéphetetlen érzését festi, az élet ezernyi, apró élményét sorolja fel, amely odaköti az embert szülőföldjéhez. A kis mozzanatok halmazából emelkedik ki a vers legsúlyosabb mondata: "Szívet cseréljen az, aki hazát cserél". Nem pusztán írásra serkentet A madár, fiaihoz sem, hiszen nem hallgattak a költők 1852-ben. A távozni készülőket inti s széles programot vázol: "édesítsék a jelen búját", daloljanak a "hajdan Lomb- s virággal gazdag tájirul", "zengjék a jövőt", mert a dal nyomán "hamarabb kihajt a holt berek". A költészet nemzetmentő funkcióját hirdeti éppúgy, mint Arany Egressy Gábornak (1850) című verse. Ám tovább hullámzik benne a hazaszeretet. Elkeseredése, zsarnokgyűlölete gyakran arra ösztönzi, hogy egy újabb fegyveres felkelés szépségét csillogtassa meg. Az Aratás után (1850) ismét csak allegorikus formában foglalja össze az év reményeit. Sokat vártak az esztendőtől, készültek az aratásra, javítgatták a sarlót, a kaszát, a csépet, ám megsemmisítették reményeiket a "belső bitangok", a vetés között burjánzó "mérges fű", "gaz" és "dudva". De hátra van még a szüret:

Midőn a víg szüret zajától

A völgy, halom csakugy kacag,

Száz röppentyű szikrázva röpked,

S megdördülnek a mozsarak.

Sajtóba jő a sárga furmint

S az érett fekete gohér,

Gerezdiből szűrünk vörös bort,

Olyan vöröset, mint a vér.

Nyíltan utal a vers az osztrák színekre, senkinek sem lehetett kétsége, hogy miféle szüretről van szó.

1853-tól fokozatosan átalakul költészetének tematikája. Bizonyára tartózkodóbbá tette, hogy kétszer is meghurcolták Bach zsandárai. Először 1852 közepén, másodszor 1853 elején töltött hónapokat Kassán, vizsgálati fogságban. Nem ítélték el, de másodszor Hanvára internálták. Útlevéllel hagyhatta csak el faluját, ellenőrizték, s csupán 1854 májusában kapta vissza szabadságát. Közben változott az ország politikai hangulata is. A rendőrség sorra felszámolta a titkos szervezkedéseket, a krími háború nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, s az évtized közepétől nagy arányokban bontakozott ki az ellenállás passzív formája. Tompa is hirdette a társadalmi összefogást; többször intette az osztályellentétektől nemzetét: Fent és alant (1856), Falusi kép (1857). Néhány vers azonban még ekkor is folytatta az előző évek hangját. Fegyveres harcra buzdít a Kincskeresők (1854); a nemzeti gyász komor színeit {162.} festi A puszpánghoz (1854); 1857-ben pedig megírja a Bach-korszak legnagyobb arányú, az évtized egész irodalmi termésében egyedülálló szatíráját: a Boldog szigetet. Esztétikailag is magasrendű alkotás, amely sajátos ötlettel állítja pellengérre a társadalmat. Szinte tobzódik a visszásságok halmozásában, s kirekeszti őket arról a boldog szigetről, ahová elvágyik. Kirekeszti az ügyvédet, orvost, katonát, papot, a zálogházat, csődöt és uzsorát, a cselédet, ki a maga ura, a kocsin járó naplopókat. Ott nem lesz a tudós sovány s a kopó kövér, nem lesz nagy úr, aki csak a mázsán súlyos, a szajkót sem nézik pacsirtának. Kizáratnak a lap- és naptárszerkesztők, a kritikusok, a vadzsenik, a politikusok, és nem adják ki senkinek az arcképét. Máig sem méltányolt alkotás a vers, pedig az átfogó, heves társadalombírálat ritka példája e korban.

A fő ágat mégis a magánéleti téma képviseli 1853–59-ig. Mély líraisággal szólaltatja meg az intimebb életkörök kultuszát: a családi boldogságot, a házi tűzhely varázsát, a barátságot, a világtól való elzárkózást: Itthon vagyok (1853), Madárfészek (1853), Nyári estén (1854), Nyárban (1855) stb.

Idilli világ Tompa "házi tűzhelye", óvó, védő sziget, menedék, a feloldódás tanyája. Hirdeti a vágyak redukcióját: tapadni kell e kis körhöz, dőreség elvágyni belőle, kielégülést úgy sem talál másutt az ember. Több tényező magyarázza Tompa programszerű önredukcióját. A Bach-korban általános volt a szűkebb életkörök kultusza; a politikai életből, az állam szervezeti formáiból kiszorult magyarság visszahúzódott a család, a baráti társaságok keretei közé. Fontos a személyes oldal is: Tompa családi életének valóban a legboldogabb időszaka volt e néhány év. Esztétikai törekvés is segítette a személyes témák elszaporodását. Szűkös élményforrás lehetett a falusi parókiák világa. Bizonyára egyhangú volt, távlattalan, sokszor talán kiszáradással fenyegető. (Többször foglalkoztatta a gondolat Tompát, hogy felhagy a költészettel.) Azzal védekezett a költő, hogy igyekezett elmélyíteni, átlirizálni, tartalmasabbá tenni környezetét. Ez a lírai ösztön teremtette meg a Virágregéket (1853) is, ezt a maga korában is kétkedve fogadott műfajt.

Irodalomtörténetileg is jelentős, hogy ezekben az években bontakozott ki Tompa hangulat-költészete: Őszi tájnak ... (1852), Ne hívj ... (1856), Ősszel (1856) stb. Lebegően könnyed, szinte anyagtalan hangulatok fejeződnek ki a versekben, tele elégikus szomorúsággal, halálba révedéssel. Legkorábbi az Őszi tájnak ... című. Napfény ragyogja be a hervadást, glóriával veszi körül a haldokló természetet. Állapotszerű nominális mondatok vezetik be a költő rácsodálkozását s a lélekben rezonáló bánatot. Aztán szinte észrevétlen folyamat kezdődik: fokozatos belefeledkezés a pompázatos haldoklásba, passzív azonosulás a vonzó halállal. Légiesen finom jelzések sejtetik az életösztön lassú kikapcsolódását: tűnődő kérdés, sóvárgó vágy, elnehezedő szempillák, a lombok igézete. Ellentétes viszonyból keletkezett Ne hívj ... című kis remekműve. Az elborult kedély itt idegenkedik a pusztuló tájtól, mert nehezen viseli el önmaga mását. Halk kérlelésből dereng fel a belső rosszullét: nyomasztja egymást a táj és a lélek közös enyészete. Lassan monológgá magányosul a kezdeti megszólító forma, mindinkább az"én"-re koncentrál a vers, az ábrándjától, örömeitől megfosztott lélek szomorúságára, aki szobájába menekül a bús képek elől. Ki akarja emelni magát az őszi melankóliából, de a szándék csak rokonságukat hangsúlyozza; "S így is borongok ... {163.} lázas elmém | A táj sötét rajzát viselvén". A hangulat összetettsége és finomsága, a tompa színezés, az izolálódásban tükröződő azonosság emeli e rövidke versét igazi remekművé.

Bármennyire modern hangvételűek is, Tompa hangulatversei még a Petőfi-Arany-kor művészi eszközeire épülnek. A festőiséget nem engedi kibontakozni a plaszticitás, nincs előtérben a nyelv hangulati funkciója. Mindig van valamilyen lassú, rejtett mozgás a versekben, csak az érzelmi állapotnak megfelelően egyszintű, emelkedés nélküli. Asszociatív kapcsok helyett éppen ez a hullámtalan terjeszkedés tartja össze e verseket. Nem hatottak a századvég modern lírájára, mégis az átmenet korai nyomait kell bennük látnunk.

A magánélet témái formai szempontból is elválnak a Bach-kor első éveinek hazafias költeményeitől. A család-versekben erős a magyaros ritmushatás, rendszerint könnyed, dalszerű, élénk ritmusképletek – trocheussal kombinálva. A hangnem intim, bensőséges jellegű. A hazafias versek emelkedettebbek, könnyen áthajlanak a pátoszba, s rendszerint jambikus lejtésűek. Csak ebben a témakörben jelentkezik Tompa allegorizáló hajlama, amely majd a következő évtizedben uralkodik el.

1859-től bontakozott ki a nemzeti ellenállás utolsó nagy hulláma. Úgy látszott, hogy Ausztria nem képes tovább fenntartani az abszolutizmust, hogy összeroppantják a nemzetközi konfliktusok. A nagy várakozások idején ismét a közösségi, nemzeti témák kerültek előtérbe. Állandó izgatottság tartotta hatalmában Tompát, az új idők jeleit kémlelte, a szabadulás napját várta. Reményei jelképpé növelnek minden tárgyat; a tél, a tavasz, a jégbe bilincselt folyó állandóan önmagán túli jelentés hordozóvájá válik: a nemzeti várakozás szimbólumává. Jelentkezik türelmetlensége is a versekben: fokozni, növelni akarta a lendületet, s bírálta az aggályoskodókat, a széthúzókat. Elégedetlen volt az új nemzedékkel. Úgy látta: "Rosszul fakadt, növése görbe, Nem fel siet" (Pusztuló erdő, 1859). Tanács (1860) című verse a nyegléket, a látszatéletben tobzódókat gúnyolja, a Barátomhoz (1861) pedig azokat inti, akik félnek a rohanó, medréből kicsapó folyótól. Történeti távlatba emeli indulatait a Régi történet (1861): a hosszú szolgaság meggyalázta a magyart, tunyává, alélttá tette, nem az erős "Izrael" többé. Rettenti a küzdés, untatja a reménykedés, s visszavágyik az egyiptomi vöröshagymára.

Kétség és elszántság szintézise a korszak kimagasló verse, a szintén 1861-ben keletkezett Forr a világ. Nem allegória, inkább egyetlen kép fokozatos kibontása. Az első sor tenger-hasonlata végigvonul az egész költeményen, egyre jobban részleteződik, s vele párhuzamosan mélyül az eszmeiség. A "lenni vágyó, a veszni kész nép" élménye ragadta meg a költőt, az a nemzeti hevület, amely elhagyta a tétovázó bölcseket, s az érzelmet választotta kalauzul. Egyre teljesebb az azonosulás, egyre inkább beleéli magát a "nagy, szép és rettenetes" forrongásba. Csak fokozza a pátoszt a kettős befejezés: a sikert a világ elismerése, a megrendítő merészség csodálata követi, a bukást pedig a sorssal birkózók örök dicsősége. Mindegyikben ott van a kivételes erőfeszítés katarzisa.

E korban csaknem valamennyi hazafias verse – allegória. Túlnyomó részben a természetből vagy az állatvilágból választja képeit: A tűz (1860), A kikiricshez (1861), Télben (1862), Vihar, A sebzett szarvas (1862), A hajó (1864), {164.} A folyam (1864), de bibliai (Régi történet, 1861; Új Simeon 1862) és egyház-történeti tárgy is felbukkan (A gályarab fohásza, 1865), egy esetben pedig a mitológiából kölcsönöz anyagot (Ikarus, 1863). Akad közöttük hagyományos jelkép: a már említett Pusztuló erdő és a Terebélyes nagy fa (1862). A felvett kép végighúzódik az egész költeményen, egységes rendszert alkot, amelyet csak kibont, részletez a költő. Éppen ezért mindig összefüggő egész allegóriáinak közvetlen jelentése. A lényeges természetesen a másik, a közvetett jelentés; a képsor célja éppen az, hogy túlmutasson önmagán, hogy a hazafias mondandót kifejezze. Allegóriáiban pontos, világos megfelelés van a képsor közvetlen – és annak közvetett, mélyebb jelentése között. A képsornak szinte minden mozzanata lefordítható, értelmezhető, mert annyira áttetszőek, annyira "kibeszélnek" önmagukból. Az egykorú kritika is vitatta már az ilyenfajta kifejezésmód értékét. Bizonyára túlzás lenne kitagadni a lírából, de éppen Tompa költészete mutatja az allegorizmus veszélyeit. Modorrá vált nála, hiszen nem a mondandó viszonylagos elburkolására összpontosította erejét. Ellenkezőleg, a képsor részletezésével és kikerekítésével egyre világosabbá akarta tenni azt. Észrevétlenül vált kellékké a képsor; könnyen megfejthető talányt példázott, de érzelmi töltése fogyatékos volt. Ezért érezzük ma már hidegnek allegóriáit. Csak azok emelkednek ki közülük, amelyekbe akadálytalanul áramlik át a költői hevület, s magukon viselik az átéltség forróságát.

Szerencsésen választott jelkép az Új Simeon. Osztályosa, lelki rokona volt e testben megtört ember, akit csak a várakozás tartott életben. Nincs akadálya a teljes azonosulásnak: a monológ-szerű előadásmód oly hangokra ad lehetőséget, hogy nyílt vallomássá hevül minden sor. Az első strófa elégikus hangulatú önjellemzése természetesen hajlik át a sóvárgás festésébe, majd ama "nagy napnak", a "szabadulás napjának" rajzába. Szinte rajongássá fokozódnak az érzések, elárasztják a képzelet-formálta szabadulás képeit. Vissza-visszalépnek a hosszú várakozás keserveihez, de csak pillanatokra, mert sietve haladnak a befejezés fönséges tablójához: a szabadulás mámorában megifjulnak az aggok, győzelmi ének zendül a szent csarnokokban, s a beteljesült életnek örömével kéri halálát Simeon.

Másik nagy allegóriája az Ikarus. Hirdeti, hogy a bukás sem töri meg a győzelmet, hogy a tragédia sem csökkenti a diadalt. Fenséges még a zuhanás is, s nincs olyan kín, amely feledtetni tudná a szárnyalás gyönyörűségét. A vers Ikarusa túl van már a kivételes élményen, vergődik a tenger hullámaiban. Nem törődik a halállal, pedig élete utolsó perceit éli. Egész lényét betölti a "gondolat" megszületésének misztériuma, a száguldás izgalma, s az a tudat, hogy példáját sokan követik még. Ugyanazt a megtestesült teljességet érzi, mint az elbocsáttatását kérő Simeon. A költemény a lezuhant ember vergődésével kezdődik, vissza-visszatér később is e képhez, a főszólam azonban az ujjongásé. A repülés festését követi a példa általánosítása, s végül egyetemes felszólítássá csúcsosodik: "Halandók, merjetek!"

1863-ban keletkezett a vers, a nemzeti ellenállás lehanyatlása idején, közel a kiegyezéshez. Ikarus útja a forradalmak szárnyalását jelképezi; hősi tettekre buzdít, a nagy gondolat örökké vonzó szépségét hirdeti. Két év múlva, 1865-ben még elutasítja az "öngyilkos alkut" (A gályarab fohásza), a kiegyezés táján azonban benne is feltámadtak az illúziók. Erre mutat az, hogy a {165.} kassai iparkamara felkérésére – 1867-ben – verssel üdvözölte az uralkodót (Isten hozott ... ). Élete utolsó két évében már egyre ritkábban írt. Elhatalmasodott rajta a betegség, szenvedései szinte emberfelettiek voltak; 1868. július 29-én halt meg.