Epikus költészete

A verses elbeszélés – munkásságának másik műfaja – eléggé elüt lírai költészetétől. Tompa nem volt igazi epikus tehetség; műveit rendszerint morális irányzatosság jellemzi, s a krónikaszerű szerkesztés ritkán képes igazi konfliktusokat ábrázolni. Témái jórészt kevertek, s nem érezni bennük az élet közvetlen ihletését; csak néha csillan fel a költő korának életanyaga (Jóczik Jónás futása).

Elbeszéléseinek egyik csoportja kapcsolatban van a kálvinista prédikáció évszázados hagyományával. A bibliai és egyéb históriák példázatszerű előadásáról van szó, amelyben a történetnek egyetlen funkciója lehetséges: az erkölcsi tanítás. Így a művek csupán moralizáló történetek – didaktikus szándékkal, erős tanulságra töréssel. Kétszer is felbukkan a hagyományos kincskeresés-motívum (A kincskereső, A keresztútról). A tiszta érzést, a hűséget, a szív boldogságát állítja szembe Tompa a kincsszerzés demoralizáló szenvedélyével, vagy a babona ártalmas világát a józan, serény, alázatos élettel. Az Egy házasság falusi miliőbe helyezi az érdekházasság szintén hagyományos motívumát, s az őszinte érzések követésére igyekszik ösztönözni. Pali, a főhős, álmában élte végig a szeretet nélküli élet kínjait. Ahogy fogyott a gazdag feleség hozománya, úgy nehezült meg körülöttük az élet, s úgy változott át a fiatal nő szeplős, púpos, fogatlan vénasszonnyá. Gyorsan széttépte az élet a pénzből táplálkozó illúziókat. A vízióból felriadó ifjú aztán követte szívét, oltárhoz vezette szegény szerelmesét. Az önmagukban is áttetsző, példázatba hajló históriákat állandóan kíséri az író reflexív kommentárja, s tételesen is összegezi a tanulságokat a mű végén. Az Amnon és Támár című feldolgozás bibliai tárgya is jelzi, hogy valóban a prédikációk moralizáló példázataiból nőtt ki ez az elbeszélés-típus.

A művek másik csoportja a magyar epikai hagyomány jól ismert ágához kapcsolódik: anekdotikus, esetszerű, kalandos témákat formál verssé a költő, s néha zsánerkép illetve népies életkép keretezi a történetet. Hiányzik belőlük az előbbi csoport morális irányzatossága. Rendszerint történeti miliőbe vetíti vissza a kalandot, anélkül, hogy igazi korfestésre vállalkozna. A múlt csupán díszlet, távoli világ, a különös históriák gazdag tárháza. Kántor uramat a pipája sodorja bajba, s szólás-mondássá vált furcsa párviadala: "Csak nagyobb pipás volt, mint kardos ő keme" (Pipás kántor). A hetvenkedő katona és Falstaff 17. századi magyar polgárváltozatát rajzolja az András polgár. A szabadságharc kalandjait és adomáit idézi vissza a Huszárkaland és a Muszka tréfa. A Három a daru Arany Jóka ördögének a témáját ismétli meg más változatban, más színezettel. A fenségeshez, az emelkedettséghez vonzódott Tompa, nem sok érzéke volt a humor, a tréfa, a nevetés világához. Nehézkessé válnak kezében a könnyed témák, s egyenetlenségek szeplőzik a kidolgozást. Kevert, végig nem gondolt alkotásmódjára jellemző a Pipás kántor. Krónikás, archa-{166.}ikus hangvétellel indul az előadás, ám a poén kedvéért átvált végül a naiv, népieskedő hangnembe. E témacsoport legegységesebb műve a Szuhay Mátyás. Célratörő, egyenes szerkesztés bontja ki a történeti keretbe helyzett kalandot, s az adomaszerű bosszú kitérők nélkül halad a csattanóig.

Több motívumot, több tárgyat olvaszt össze A vámosújfalusi jegyző, éppen ezért nehéz odasorolni bármelyik csoporthoz. Ismét felbukkan benne a kincskeresés témája; a jegyző, a dilettáns "érczkutató", összetéveszti a közönséges kavicsot a jáspissal. Összeolvasztja e témával Tompa a póruljárt fukar történetét. Kelemen gazda kihallgatta az álmában beszélő jegyzőt, s felajánlotta neki, hogy holtáig eltartja, ha ráruházza várandóságát. Mindez azonban csak keret, hogy kibontakozhasson a főtéma: egy csíny. Pali, a jegyző unokája, betyárnak álcázta magát, megijesztette Kelemen gazdát, de csaknem rajtavesztett. Meglepték, üldözték, felgyújtották körülötte a nádast, s csak egy "lápkútba" merülve tudott megmenekülni. Végül e csíny hatására keletkezett a háttérben lezajló negyedik történet: a betyár megjavulása. Pali tréfája nyomán az a hír terjedt el, hogy meghalt Balta, a rettegett betyár. Nem üldözték tovább a szegénylegényt, s így – más vidékre költözve – visszatalálhatott a társadalomba. Szoronganak a halmozott témák e kisterjedelmű elbeszélésben. Ötletszerűen tapasztotta egybe őket Tompa, nem tudnak kellően kibontakozni, s így vázlatosságot eredményez a bonyodalmas meseszövés. A háttér története csupán arra szolgál, hogy az erkölcsi megjavulás szólama is felcsendülhessen a műben, s hogy a hála érzelmes hangjaival záródhasson a komikus színezetű, adomai tárgy.

Monda-feldolgozásaival rokon a Bosnyák Zsófia, A jós festő, A miskolci bíró és a Hahóthy Farkas című elbeszélő költemény. A csodák, a legendák, a fantasztikum, a vízió, a jóslat vagy a látomás világába vezetnek bennünket. Morális, vallásos, néha hazafias tendenciák uralják őket; inkább lírai jellegűek, s a külső forma is a lírai színezethez igazodik. Hasonló jelenség figyelhető meg bennük, mint népmondáiban. Részletesen motivált eseménysor helyett az érzelmileg telített, hangulati átitatottságú vagy a drámai mozzanatoknál állapodik meg a költő, ezeket részletezi s szinte átsiklik a többin.

Szerény teljesítmények tisztán történeti elbeszélései is. A fekete emberben ortodox-kálvinista és antidemokratikus szemlélettel ábrázolta a Karácsonyféle népmozgalmat. Petőfivel és Arannyal egyidőben feldolgozta ő is Murány ostromának a témáját. A tárgy súlyos eszmei konfliktust hordozott. A történeti valóság szerint árulás, meztelen érdekházasság volt Wesselényi Ferenc és Szécsi Mária házassága, ám az irodalmi hagyomány poetizálta és átformálta e tényt, s teljesen elszakította az eredeti valóságtól. Az elítélés és felmentés dilemmájával küszködött mindhárom költő. Petőfi nem mentette fel a pártütést, csak csökkenteni igyekezett élét, amikor egy amazonszerepet játszó nő botlásának ábrázolta. Az érzelmek diadalmaskodtak a szerep és a szív konfliktusában:

S a jövendő tán majd szelídebben ítél,

S ha le nem mossa is a foltot, mely érhet,

Legalább elfödi, s megbocsát a nőnek,

Hogy elfelejtette végét szerepének.

{167.} Hasonló irányban próbálkozott Arany is, de nem tudta teljesen kikerülni a téma örvényeit. Lélekrajza elmélyült, nagy ellentéteket képes ábrázolni a lélek világában; felhasználta a szív és szerep konfliktusát is, de a felmentés érdekében homályba burkolta az ostrom mögött feszülő történeti erőket, s nehezen találta meg az aranyhidat, amely átíveli a meztelen érdek és az őszinte érzés közötti szakadékot. Tompa nem törődött az irodalmi hagyománnyal; mintha vissza akart volna térni a történeti valósághoz. A Szécsi Mária bevezető sorai szerint eskütörésről énekel s asszonyról, aki az esküt "még a mennyben is megrontja". Valójában ő is elhallgatta az érdek motívumát. Úgy fogta fel a témát, hogy az érzelmek kényszerítő ereje hajtotta Máriát, s katonái és a várnagy ellenére engedte a várba Wesselényi seregét. Ábrázolnia kellett tehát a hirtelen szárba szökkent szerelem folyamatát, az eskü és az érzelem lelki konfliktusát, a bonyolult helyzet táplálta gyanúk és kétségek (pl. a férfi érzelmeinek őszintesége iránti gyanakvás) elfojtását; ábrázolnia kellett a szerelmes asszony összeütközését környezetével: a várnaggyal és a katonákkal. Ám Tompa elbeszélő költeményeiben mindig a jellem- és lélekrajz a legbizonytalanabb pont. Meghökkentő bizonytalansággal rajzolta most is a női lélek világát, s inkább a tárgy másik oldalát részletezte: Mária és környezete küzdelmét. A kaland és a véletlenség romantikus szférájába helyezte így át a témát, s eleve lemondott a lélektani rejtély elemzéséről. Volt igazság Petőfi élcelődésében, amikor azt írta: "Nem is Szécsi Mária az, hanem Panyó Panni" (levél Aranyhoz: 1848. január 2.).

Erdélyi János is, Gyulai Pál is észrevette, hogy Tompa tehetsége nem éri utól nagy kortársaiét. A Nyugat-nemzedék szinte elfeledkezett róla, s ma sem készült még el életművének modern marxista elemzése. Jelentőségét a következőkben összegezhetjük: rege- és mondafeldolgozásaival hozzájárult a népies epika győzelméhez; a forradalom és szabadságharc idején felzárkózott legjobbjaink mellé, s költészetét a nagy nemzeti mozgalom szolgálatába állította; vállalta a nemzeti költő hivatását az elnyomatás korában, s hazafias lírája része haladó hagyományainknak. Művészi téren kezdetben a népies-nemzeti költészet felé irányuló átmenetet képviselte. Hangulatlírája – bár irodalomtörténetileg elszigetelt jelenség – a századvég modern, zenei-hangulati fogantatású lírája felé mutat.