Társadalmi és politikai viszonyok a Bach-korszakban

Bár az ötvenes évek elején a birodalmi politika erőviszonyai a feudális erők javára tolódtak el, az 1851. december 31-i pátens következményei, említettük, korántsem jelentették az ancien régime visszaállítását. A kabinet politikája két irányzat ellentmondásos szövetségén alapult; a centralisták és föderalisták konfliktusaiban, majd részleges együttműködésében a nagypolgárság és a hivatali-katonai bürokrácia, illetve a nagybirtokos arisztokrácia osztálytörekvései nyilvánultak meg.

Kezdetben a bécsi kormánykörök mindkét irányzata a "rebellisnek maradt" ország gyors pacifikálására és németesítésére törekedett, mindegyik a maga elgondolása szerint, de szinte egyazon buzgalommal. Ennek volt következménye, hogy a magyar politikát néhány évig a "nemzetiség" megmentésének, a nemzet egységének és védelmének eszméje kiváltképp vezérelte, fűtötte. Az ókonzervatívok (a 48 előtti antiliberális maradiak), noha visszasóvárogták, visszasiratták a forradalom előtti állapotokat, aránylag békésen megfértek a liberális középnemesekkel, akik pedig lényegében ragaszkodtak a 48-as vívmányokhoz. A birodalmi politika ugyanis, bár különböző mértékben, de egyaránt sújtotta a magyar társadalom minden osztályát; következtében a közös baj egyelőre mérsékelte s részint elfedte az osztályellentéteket, illetve háttérbe szorította a számba jöhető pártok legön-{14.}állóbb elgondolásait, olykor csökkentette, olykor el is takarta a polgári átalakulásról, az alkotmányos magyar állam visszaállításáról vallott nézetkülönbségeket.

A helyzet bonyolultságát, főképp az osztályellentétek érvényesülése terén, fokozta még a jobbágykérdés Bécsből, felülről történt újraszabályozása. Ennek kettős célja volt: az elbukott forradalom magára maradt, de még nagy szociális energiákat őrző tömegeit kívánta semlegesíteni; másrészt a feudális viszonyok felszámolásával a kapitalista berendezkedést akarta segíteni, mint említettük, elsősorban Ausztria javára. Ilyen megfontolásból tették közzé a Magyarországra érvényes úrbéri pátenst 1853-ban, majd egy évvel később az Erdélyre vonatkozót.

A pátensek, persze, nemcsak az abszolutizmus legszűkebb érdekszféráit védelmezték, hanem tágabb, általánosabb értelemben a nemességét is. A földbirtokosok állami kártalanításakor ezért vették figyelembe a volt jobbágytartók 1848–49-i magatartását (a középnemesek egy szűkebb csoportja eleinte így húzta a rövidebbet); ezért hárították a vitás kategóriájú földek kártérítési költségeit a parasztságra, továbbá ezért vonták ki a pátensek jogköréből a nem úrbéres földek jelentékeny részét, valamint ezért intézték úgy a birtokrendezést, hogy a legelőkből és erdőkből csak rossz minőségű, apróbb egységek jussanak új tulajdonba. A paraszti tömegek azonban, némi kivételtől eltekintve, csendesen várakoztak így is; helyzetüket és jövőjüket az évtized derekán sem látták tisztán, ama illúzióban éltek, hogy gazdasági függetlenségüket megszerezhetik. Aránylag későn, keserű felismerések nyomán támadtak csak az évtized-végi parasztmozgalmak, melyek fokozták az osztályellenléteket és valamelyest hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar vezetőréteg többsége, főként az olasz háború után, végképp felismerje: a válság hovatovább létében fenyegeti Ausztriát; ez pedig nem kívánatos, a kompromisszum keresésben tehát nagyobb szükség van az aktivitásra, mint volt eddig, most már nemcsak Magyarországon, Bécsben is.