Lévay József

Lévay József (1825–1918) módos parasztcsaládból származott, s pályája rokon a reformkor honorácior-rétegének útjával. Miskolcon, majd Késmárkon tanult, s előbb Szemere Bertalan írnoka, később pedig minisztériumi fogalmazója lett. Világos után egyideig bujdosott, majd 1850-től már a Pesti Napló szerkesztőségében dolgozott. 1852-ben meghívták a miskolci református gimnáziumba tanárnak, s 1865-ig tanított. 1865-től 1894-ig Borsod megye főjegyzője, s 1895-ben vonult nyugalomba, alispáni ranggal. Sok elismerést kapott a hivatalos irodalmi társaságoktól és a kormánytól. Tagja volt az Akadémiának, a Kisfaludy Társaságnak, kétszer jutalmazták akadémiai nagydíjjal, az uralkodótól pedig vaskoronarendet és a Szent István rend kiskeresztjét kapta.

Hét évtizedes írói pályája a "népnemzeti" irányzat útját példázza. A kiegyezésig – ha másodvonalban is – együtt haladt a kor fő társadalmi, nemzeti problémáival, s aztán túllépett rajta is az idő. Távol állt tőle a századforduló világnézeti kételye, a modern, disszonáns, magánosságra kárhoztatott, befelé forduló életérzés. Új világ, új irodalom nőtt fel mellette, ő azonban makacsul visszahúzódott a falusias színezetű idillnek, a báj harmóniájának – az ötvenes, hatvanas évek "erkölcsi nézőpontjának" világába.

Lírai magatartásának meghatározója a kiegyensúlyozott, feloldódásra és beolvadásra hajlamos érzelemvilág. Elégiává csitítja a fájdalmas élményeket, megszelídíti az ingerlő benyomásokat, meghitt, bensőséges barátja a természet; a lét örvényei fölött hitét a keresztény morálba veti. Szerelmi költeményeiben gyakori a játékos, erősen alakított érzés; sokszor már csak az emléket formálja verssé, s naiv becsületeszménnyel vonja be az élményeket (Zsuzsikához). Néha szomorkás érzés keríti hatalmába: elvágyódás valamilyen tisztább, tökéletesebb, ideális létezésbe (Vágy, Ha meghalok), de nem oly erős az inger, hogy komoly megpróbáltatást okozzon a személyiség belső egyensúlyának. Csak erős önredukció árán élhet az ember ilyen zavartalan harmóniában. Lévay költészetének talán leggyakrabban ismétlődő motívuma éppen a kis körökre korlátozódó élmények értékét hangsúlyozza. Dalaimról című verse szerint (programvers-féle is lehetne) nem hírnévért dalol, mert nem kápráztatja a dicsőség délibábja. Nem váteszköltő, nem bárd, győzelmes harcokról sem ábrándozik. Enyelgő tréfa, pillanatnyi benyomások, szerelmi emlékek, barátok közötti poharazgatás – ez az ő életeleme. Szűk körre parancsolja magát az egyéniség, s bizonyára azért, hogy minél kisebbre csökkentse az eszmény és a valóság összeütközésének lehetőségét.

{170.} A történelmi periódusok rendje szerint csendül fel e lírában a közösségi téma. Lévay is írt riadó, toborzó verseket, hazafias, buzdító dalokat 1848-49-ben. Felbukkan az a ballada- vagy románcszerű életképköltészet is, amely a szabadságharc egy-egy mozzanatát jeleníti meg Gyulai Hadnagy uramjához hasonlóan (Vitéz Mariska). Az önkényuralom korának lírai visszhangja komor, sötét, kietlen. Szinte az élet egyetemes elvévé növeli a nyers, kaotikus bomlást, s a depresszió állandóan mozgásba hozza a költő csendes elvágyódását (Szeretnék változni, Gyötrődés stb.). Kortársaihoz hasonlóan ő is alkalmazza a biblikus és történeti szimbolikát (Babiloni vizeknél). Legismertebb verse, a Mikes című is ilyen típusú, ezt azonban tévesen szokták önkényuralom-kori versnek minősíteni; először a Budapesti Divatlapban jelent meg, 1848. november 12-én. A kiegyezés után a liberális szemlélet nemzeteszménye és az eszményítés erkölcsi követelményei szólalnak meg írásaiban. Parasztszülők gyermeke volt, de a társadalmi problémák kívül rekedtek költészetén. Mintha Petőfi hagyományát folytatná, gyakran írt ő is családjáról (Édesanyám, Öreg nagyanyám), s képzeletben sokszor felkereste a szülői házat, ám csak idillt látott, s az egyszerű boldogság báját énekelte. Ha egyszerű származását emlegette, mindig ez a kép jelent meg tudatában; a naiv erkölcsök, a tisztaság, a megelégedettség népszínműves világa ihlette. Passzív, szemlélődő, cselekvő kisugárzás nélküli egyéniség lírai rezdülései, Lévay költészete.

Formai téren elsősorban a dal felel meg ennek az érzelemvilágnak, az a daltípus, amelyet Petőfi fejlesztett ki a népdalból. Anyaguk egyszerű: meleg, de sohasem mély érzések, könnyed benyomások, emlékek, elégiává csitult lelki küzdelmek. Kitűnő érzékkel talál rá a dallamos, friss ritmusfajtákra, kései korszakában pedig könnyedén olvasztja össze a magyaros dalritmust a zenei hatást sugalló mértékes verseléssel:

Gyakran alkalmazza a ritmusváltó sorokat egyetlen strófán belül is, s a variációkkal különféle hatás elérésére képes: változatosságot visz az alapritmusba, kiemel bizonyos mondategységeket stb.

{171.} A dalforma rendszerint kerek, zárt szerkezettípust kap, s ez ismét összefügg az egyéniség belső világával. A konfliktusmentes érzelmek jól tagolhatók, az alakítás nem ütközik bele a szenvedélyek ellenálló, inkább csak áradásra képes természetébe, s a harmonikus lelki tartalom elősegíti a kompozíció befejezettségét. Szinte tárháza Lévay költészete a Petőfinél és Aranynál megtalálható szerkezeti megoldásoknak. Könnyed benyomásokat kifejező, rövid dalai csattanóra épülnek; hosszabb műveiben egyformán fellelhető a refrénszerű ismétlések tagoló, lezáró, kerekítő funkciója (Az év végén) vagy például az Arany János használta képfejlesztő kompozíció, amelyben a kezdő strófa képcsírája bomlik ki s részleteződik (Folyam partján).

Az ép műösztön, a formaközvetítő képesség s a "népnemzeti" irányzat kulturális programja fordította figyelmét a műfordításra. Shakespeare-től a IV. Henriket (1867), az V. Henriket (1870), a Titus Andronicust (1865) és A makrancos hölgyet (1866), Molière-től a Mélicerte-et (1881) és a Don Juant (1883) ültette át magyarra, 1892-ben pedig egy kötetnyi Burns-fordítást adott ki.