Szász Károly

Szász Károly (1828–1905) az erdélyi ellenzék egyik kimagasló vezérének, a nagyenyedi főiskola híres tanárának, id. Szász Károlynak fia örökölte apja sokoldalúságát; tanult matematikát, hadtudományt, a szabadságharcban műszaki tiszt volt. Nagykőrösön pedig matematikát tanított s természettudományi szakkönyveket fordított. Előbb lelkész, később püspök lett; 1867-től dolgozott az Eötvös vezette közoktatásügyi minisztériumban s mint egyetemi magántanár éveken át adott elő a francia drámáról és a világirodalom eposzairól. Munkabírása, termékenysége páratlan, csak Jókaiéval és Szigligetiével mérhető össze. Valamennyi műnemben kísérletezett; állandó résztvevője volt az Akadémia és az irodalmi társaságok pályázatainak. Kora tudományosságának legjobb szintjét képviseli A világirodalom nagy eposzai című, kétkötetes tanulmánya (1881–82).

Sokat alkotott, de önálló szépirodalmi művei között alig találunk maradandó értéket. Arany példája s az Akadémia pályázatai ösztönözték eposzírói becsvágyát: Trencséni Csák (1861), Zrínyi a költő (1865), Álmos (1870), Salamon (1878) stb., valamint a verses történeti tragédia terén kifejtett munkásságát: Attila halála (1893), István vezér (1893), Ezer év (1896). Több pályadíjat nyert, de a dualizmus korában már mindkét műfaj a hanyatlók, a kiszikkadók közé tartozott. Az epikában inkább a verses regény képviselt új törekvéseket, a történeti tragédiát viszont elsorvasztotta a dualista korszak. Csak az epigonizmust képviselő Akadémia próbálta életre kelteni őket.

Lírai tehetsége elmaradt még Lévayé mögött is. Kevésbé tudta kivonni magát nagy kortársai hatása alól, s szinte észrevétlenül hasonították magukhoz azok az ösztönzések, amelyek pillanatnyilag hatalmukba kerítették. Bején nevelősködve megismerkedett Tompával, s e kapcsolat az allegóriák felé vonzotta (Perzsa ének, 1850; Álom keleten, 1851); Nagykőrösön Arany János társaságában meg balladákkal próbálkozott. Jellegzetesen utánérző egyéniség, ennek megfelelő érzelmi élettel és élményvilággal. Utánköltésre {172.} predesztinálta túlzott esztétikai tekintélytiszlelete is; Aranyt feltétlenül követendő példának tartotta, s Gyulai nézeteinek alapján dolgozta át Zrínyi Miklós című tragédiáját. Gondolatvilága, érzelmi hangoltsága hasonló Lévayéhoz; az intim életkörök kultuszát zengte, a kósza vágyak megfékezésével létrejött családi örömök bensőségét fejezte ki (Nem bánt a nagyravágyás, 1878; Qui bene latuit, 1864). Ihlette a család, maga az irodalom, s az élet konfliktusaiban ő is az egyénfeletti gondviseléshez fellebbezett. Gyakori műfaja volt az alkalmi, ünnepi óda; az inkább apatikus kedély a fenség régióiba igyekezett ilyenkor felemelkedni (Deák Ferenc emlékezete, 1876; Óda Bem szobra leleplezésére, 1880). Csak ritkán rázták meg tragédiák ezt a fáradhatatlan, munkás életet. Közülük talán első feleségének, az Iduna néven ismert Szász Póli írónőnek halála volt a legmegrázóbb. Szép versre ihlette e fájdalom:

Ne kapd föl nevét, kósza hír!

Adj néki nyugtot, néma sír!

Fedezd be árnnyal, zöld berek!

Felejtsétek el, emberek!

(Iduna, 1853)

Bár Szász is írt néhány szép verset, nem önálló műalkotásai határozzák meg irodalomtörténeti helyét. Műfordításai emelkednek ki életművéből. Voltaképpen a 19. század közepétől számíthatjuk a nyelvi és elvi szempontból is modern magyar műfordításirodalom kezdetét. Vörösmarty fellépésével, illetve a népies-nemzeti irányzat hatására mély változásokon ment át irodalmi nyelvünk. Ekkor koptak ki szókincséből a nyelvújítás és az almanach-iskola légiesen modoros fogalmai; a költői nyelv struktúrája közeledett a köznyelvhez s nagy arányokban olvasztotta magába a népnyelvi sajátosságokat. Egyszerre elavultak a nyelvújítás kora és az 1839-es évek műfordításai, s parancsoló szükséggé vált a világirodalom modern tolmácsolása. Már a negyvenes években érezték az igényt, valószínűleg ezért gondolt Vörösmarty, Petőfi és Arany arra, hogy közösen lefordítják a teljes Shakespeare-t. A Schmerling-provizórium idején már a Kisfaludy Társaság karolta fel az eszmét, s Szász Károlynak komoly szerepe volt a vállalkozás sikerében. Maga – 1864-től 1878-ig – nyolc drámát fordított le: az Othellót, a Téli regét, a Macbethet, az Antonius és Cleopatrát, a Rómeó és Júliát, A vihart, a III. Richárdot és a VIII. Henriket. Szorgalmazója és munkatársa volt a teljes Molière-fordításnak. 1869-től 1873-ig a következő Molière-fordításokkal készült el: A mizantróp, A férjek iskolája, A nők iskolája, A póruljárt negédesek, Sganarelle, Kénytelen házasság.

A szerény tehetségű, de rendkívül fogékony s a művészetet szinte áhitatosan szerető lélek bekalandozta csaknem az egész világirodalmat. Nincs költőnk a Nyugat nagy fordítónemzedéke előtt, aki ennyit vállalt volna azért, hogy magyarul olvashassák a világirodalom remekeit. Közvetítő lázában bizonyára sok volt az egyéni impulzus: személyes rajongása az igazi értékekért. De átérezte a népies-nemzeti irány kulturális programját is: a művelt nemzet, a világirodalomban iskolázott nemzeti irodalom ideálját. Elvei a legelfogadhatóbbak: pontosan és költőien fordítani! Igaz, gyakran elmaradt eszménye mögött a szerény tehetség teljesítménye. Átkarolta a nálá-{173.}nál nagyobbat, de sem őt vinni, sem vele menni nem tudott igazán. Ám mindig valódi értékeket közvetített, égető hiányt pótolt, néha költői szépségekig emelkedett, s vállalkozásának arányai mindenképpen tiszteletet parancsolnak. Megszólaltatta magyarul Victor Hugótól A századok legendáját (1862); három kötetben adta Béranger, Burns, Byron, Heine, Hugo, Lamartine, Longfellow, Moore, Poe és Wordsworth költeményeinek fordításait (1872); lefordította Tennyson Király-idilljeit (1875), két kötet lírai költeményt Goethétől (1875); kilenc Verne-regény átültetésével (a Vasárnapi Újság közölte őket) a szegényes magyar ifjúsági irodalmat próbálta gazdagítani. S végül kiemelkedik két nagy vállalkozása: talán legsikeresebb fordítása, a Nibelung ének (1869) és tizenöt esztendős munka eredményeképpen Dante Isteni színjátéka (1885–1899). E fordításokkal tette Szász Károly nemzeti kultúránknak a legnagyobb szolgálatot.