A tájköltészet képviselői

A tájköltészet csak divat, előbb múlt el, mint az önkényuralom, melynek antidotuma óhajtott lenni.

Alapeszméjét az irodalmi népiesség és a népköltészet kapcsolatának ferde értelmezésében jelölhetjük meg. Képviselői szerint: ami a népnél megverselt for-{176.}mában elkél, az máris művészi becsű. Innen van, hogy a tájköltők mit sem törődtek azzal, hogy a népdal (a nép dalolta dal) a költészet általános elve alól ki nem vonható, valamint azzal sem, hogy a népköltészeten csak olyan művészet érthető, amelyik kellő esztétikai értékkel bír, lett légyen akár közvetlenül a nép, akár az irodalom hozománya.

A tájköltők a legfurcsább, néha kitalált népszokásokat ömlesztették versbe, tájszólási fordulatokat és különcségeket vettek versanyagul, a népiesség egyetemes, nemzeti vívmányát folklorisztikus, földrajzi egységekre darabolták; nemcsak arról mondtak le, hogy a nemzetivé emelkedett magyar irodalmi népiesség, a "nemzetköltészet" idővel az "emberiség-költészethez" emelkedjék föl, hanem még arról is, hogy szavuk a nemzeti irodalom értékével bírjon. S tették mindezt naivan, jóindulattal, Lisznyai például a tudatlanok ártatlanságával dedikálta Palóc dalait Erdélyi Jánosnak, "mint a népdalok hősének, kézszorításul".

A tájköltészet leghírhedtebb képviselője, Szelestey László (1821–1875) is teli volt jóindulattal. A forradalom előtt Vas megye liberális ellenzékéhez tartozott, költőeszményének Bajzát tekintette: Érzelemvirágokat írt (1842). Később Petőfi szellemének került bűvkörébe (l. Hazánk, 1847. április 10.). A szabadságharcban vitézül harcolt; az önkényuralom végén a Szépirodalmi Közlöny szerkesztőjeként mutatkozott be, illetve Pásztorórák címmel bocsátotta ki szelíd panaszait (1859); a kiegyezés előtt összeesküvés gyanújával került börtönbe, élményeit Egy rab álmai címmel verselte meg (1867); végül az irodalomnak hátat fordított s Eötvös minisztériumában lett tanfelügyelő.

Tájköltői munkássága s egyben esztétikusi bemutatkozása az ötvenes évek első felére esik. Hirdette, hogy "általánosítanunk [kell] a jól gondolt tájszavakat, életet adnunk a nép jellemző kifejezéseinek, hangot örömeinek, nyomatékot, jelentőséget gondolatainak a népköltészet által" (Kemenesi cimbalom, előszó, 1854). Máskor így nyilatkozott: bár "ellensége vagyok a nemesebb érzést sértő nyegleségnek ... mégis azt hiszem: mikép vigyázatosaknak kell lennünk ... Ne gyengítsük tehát az alapot, melyre építeni akarunk, túlszigorú ízléstani fogalmaink által, mert könnyen kivetkőztetjük eredetiségéből" (Falu pacsirtája, előszó, 1854).

Tájköltői, naturalista irányzata meddőnek bizonyult. Irodalmunkat ilyen verselményekkel ajándékozta meg: "Szegzés bánt: fáj a keresztcsontom – |Mennykő egy szer vagy te kis rubintom". Ennél csak elvétve írt jobbat, formásabb versei azonban telvék plágiummal, reminiszcenciákkal: Kurta kocsmán című versezete például a Falu végén kurta kocsma című Petőfi-költeménynek durva átköltése. Ráadásul nyelvi téren is bakot lőtt, szókészlete korántsem jellemző Kemenesaljára. Joggal állapították meg: keresztelhette volna versgyűjteményét akár "Nyikóparti dudának" is.

Lisznyai Kálmán (1823–1863) jobb költő Szelesteynél, művészi adottságai még rosszhírű Palóc dalaiban (1852) is megvillannak. De csak elvétve. Verseinek uralkodó eleme a vaskos realizmus, a mondvacsinált palóc mitológia s a nem mindig ízlésesen megfogott szerelmi téma. Íme, ízelítőül: "Lépesméz van nyelved alatt, | Az ajkam úgy odaragad, | Csodálatos jó a minyed, | Pőrepiros piciny ínyed" (IV. palóc dal). Ennek ürügyén azt is megtudjuk, hogy a "miny" nem más, mint "az ajak belső nedves részének a széle" (lapalji jegyzet).

{177.} Efféle ízléstelenségeinek se szeri, se száma, mégis, munkássága figyelemre méltó. Szelesteyhez hasonlóan ő is csak ideiglenesen vállalta a tájköltő szerepét, amazéval rokon megfontolásból (l. a Palóc dalok előszavát). Költészete a népies-nemzeti irányzat egy alpári szintű egyéni változata, noha versei között, elvétve, gyöngyszem is akad (Kijöttem a zöld mezőre, Édes angyalom).

E feltűnő aránytalanság legfőbb oka: sokat és túl gyorsan írt. Betű szerint vette, hogy Petőfi, kit eszményül és "költőpajtásául" tekintett, a "korláttalan természet vadvirága volt". Így lett az ötvenes évek legönteltebb lírikusa: költő-királynak hitte magát. Tévedésében a közönség rendkívüli igénytelensége erősítette meg (népszerűsége Petőfiével és Aranyéval vetekedett); írásainak értékét majd mindenki túlbecsülte, még a szaktudósok is (pl. Ipolyi Arnold, mitológiai vonatkozásokban). Olvasói még azt is megbocsájtották neki, hogy a Pestre látogató császárt – nem tudni, miért – szolgai verssel üdvözölte. S nem hibáztatták azért sem, hogy többet volt részeg, mint józan (alkoholmérgezésben halt meg). Vétkeit és magatartását alighanem azért nézték el, mert egyébként "magyaros" költőnek számított, "hazafiúi verseiért" valóságos dicsfény övezte. Meglehet, szerencsésebb körülmények között jobb költő lett volna; Vajda János szerint "hajlama nem volt amaz erkölcsi betegségre, amelybe később akaratlan, zilált közviszonyok és magánélete gondjai habzó, tüzes vérrel sodorták" (Lisznyai album, 1863. 240.).

A tájköltők csoportjába tartozik még Spetykó Gáspár (1816–1865) és Meancsek István (? – ?). Ez a "dunántúli népélet" kuriózumait verseli meg (Kakukdalok a nép számára, 1854), amaz Gyöngyvirágokat ír, s magát a Mátravidéke írójának tartja. Említésüket csak az indokolja, hogy ők már az epigonok epigonjai, bálványaiktól, Szelesteytől és Lisznyaitól is kölcsönöznek.