A valódi petőfieskedők

Nagyszámú családjukból figyelmünket csak négyük érdemli meg.

Székely József (1825–1895) Világos utáni költészete Petőfi verseinek erős, egyoldalú hatását mutatja. Szeszélydalok című versfűzérére a Felhők-ciklus volt nagy hatással, s olykor Heine versei is. Az elsőbbség persze Petőfié; egyetlen példa jól mutatja, hogyan: "fényes, hideg csillagok", ha parancsomra nem masíroztok le "kettőztetett lépéssel", hát

... megrántom azt a hosszú kötelet,

Mit az égen tejút néven ismernek,

Nyakamra kötöm végét, úgy rántom meg;

Hogy a világ velem együtt fúljon meg!

Székely a kilátástalannak látszó valóság mozzanatait háborgó énjének változékony érzelemrétegein szűri át, így szükségképp válik hol cinikussá, hol meg a blazírt kedély, az életunalom hirdetőjévé. Egyszer szívét fájlalja, másszor jókedvét siratja; nem tudja, mi lelte, jóllehet nagyon is tudja: "Csakis az a dicsőségem – Bátran megálltam a tűzben ... | Azt az egyet mégis bánom, | Hogy túléltem a halálom" (Nem tudom én ...); hogy tudniillik Világost ép bőrrel érte meg, noha annakelőtte halálra kész honvédroha-{178.}mokban rohant csatáról csatára. Jobb verseket csak akkor ír, ha valami általánosan ismert és játékosan (vagy cinikusan) felfogott tapasztalati igazságot olvaszt eggyé holmi szeszélyes ötlettel (Azt gondoljátok ... ).

Ellentétben zseniskedni szerető ifjú költőtársaival, Székely szívből szerette Petőfit (l. versét: Hölgyf 1852. július 19.) s értette is. Nem ismerte a szereplés viszketegét, távol maradt a fiatal írók maguk-mutogató boros dáridóitól, "dalidó"-utakra sem járt, fájdalmát szemérmesen fordította önmaga ellen. Az írói mozgalmaktól bár lassan, de fokozatosan visszavonult; Szelesteynek a Szépirodalmi Közlöny szerkesztésében (1857) még segédkezett, aztán végképp letette a tollat: Pest megye főlevéltárosaként vonult nyugalomba. Tóth Endre (1824–1885) szintén magányos típus; ő sem csábult az irodalmi jóízlést tagadók táborába, sőt a szertelenségektől Székelynél is jobban tartózkodott. Előnyére szolgált, hogy vidéken lakott, nem érte el a fővárosi élet, "a kulisszák mögötti irodalom" nyugtalanító hullámverése. Természete a kontemplációra hajlott, mondanivalóit higgadtan s aránylag gondosan fogalmazta meg; a népies-nemzeti irányzat legsikerültebb leíró költeményeit – Arany és Petőfi után – ő írta. A Petőfi-hagyomány általában előnyére befolyásolta. Bár néhány versében erős Petőfi-reminiszcenciákkal találkozunk, ezek szerencsésen illeszkednek többnyire eredetien s jól felfogott témáihoz (Téli reggel, Csak ki ... stb.). Helye mindenképpen az ötvenes évek költészetének másodvonalában van. Költeményeinek három gyűjteményét tartjuk számon: Zengő bokor (1853), Tóth Endre újabb költeményei (1855), Harangvirágok (1862).

Zalár (Hízli) József (1825–1914) a petőfieskedő lírikusok legszélsőségesebb végletét képviseli. Verseinek tónusát általában a Felhők s a velük rokon Petőfi-költemények határozzák meg, kölcsönzései pedig minden leleményt nélkülöznek. Szélsőséges, torz látásmódja csak ezeribe egyszer tette lehetővé, hogy csinosabb verseket írjon (Mi az, mi úgy csillog, Járok zöld mezőben, Szülőföldemen). Életművéből említést érdemel még, hogy 1848–49 egyik legforradalmibb versét, Föl a vörös tollakkal címmel ő tette közzé. A kiegyezés előtt két gyűjteménye jelent meg: Zalár költeményei (1855), Borúra derű (1860). Tóth Kálmán (1831–1881) az ötvenes évek epigonköltészetének legmarkánsabb alakja, nemegyszer eredetinek ható költőegyéniség; a hatvanas években ki is nőtt az epigon-sorból s jelesebb lírikussá küzdötte föl magát.

Élete viszontagságos volt. Fiatal korát a bencés rend keserítette meg: novíciusként lépett ki, hagymáztól gyötörten, megtépett idegekkel. Egyenesen, szépen ívelő ifjúságát a világosi tragédia törte ketté, a Bach-korszak egész embert kívánó szorítójába kiszolgált honvédként, tizennyolc éves fejjel csöppent. Hogy könnyen vált túlon-túl magabiztossá, kissé nyeglévé és elkapatottá, ez is magyarázza. Tüzes vére sem hagyta nyugton; akárcsak Vajdát, őt is a szerelem átka keserítette. Ráadásul súlyos gerincbetegség kínozta: évei múltával egyre inkább attól félt, hogy az élőhalottak sorsa vár rá, mint testi-lelki jóbarátjára, Kemény Zsigmondra. Amitől rettegett, bekövetkezett. A jótékony szélhűdés 1879-ben már csak szépítette elköltözését, két évig még így is emberfeletti kínokat szenvedett.

Emlékét nemcsak szerelmi költeményei, főként dalai őrzik, hanem hazafiassága és lapszerkesztői tevékenysége is. Bolond Miska című élclapja például az ötvenes, hatvanas évek fordulóján valóságos politikai hatalommá nőtt. {179.} Jeligéjéül Zrínyit választotta: "Ne bántsd a magyart!"; arra törekedett, hogy az erőszakos germanizációt a gúny fegyverével tegye nevetségessé. Ez időben írt politikai versei: Bolond Miska költeményei (1866) és bátor hangú hazafias lírája (Kik voltak a honvédek, Ki volt nagyobb, Damjanichné arcképe előtt, Mikor az akasztófákat faragták, Előre! stb.) szintén megbecsülésünket érdemlik meg. Elsősorban az utóbbi; már egykorú hatását tekintve is, lévén hosszú ideig – erős kompozíciója s hatásos mondanivalója miatt – a legnépszerűbb előadási darabok egyike.

Lapszerkesztői tevékenysége változatos. Eleinte a Hölgyfutár irányításában vett részt (1852–1856), később ugyanennek felelős kiadója volt, majd 1864-ben megalapította a Fővárosi Lapokat (a Hölgyfutárhoz hasonlóan, ez is naponta jelent meg) s szerkesztette 1879-ig. Közéleti szerepe hasonlóképpen változatos: az Akadémia tagja lett 1858-ban, a Kisfaludy Társaságé 61-ben; szülővárosa, Baja képviselőjeként tagja volt még a képviselőháznak, 1865-től 1876-ig. Politikai pályaútja szintén: az abszolutizmus korában a nemzeti egységpolitikát, helyeselte, később Deák-párti volt, aztán a balközép híve, majd a szabadelvű párté, élete végén pedig az egyesült ellenzékkel rokonszenvezett.

Lírai termékenység dolgában nem volt ki versenyezzék véle, híre és népszerűsége, Lisznyaiéhoz hasonlóan, ideig-óráig nemcsak Aranyéval, Petőfiével is vetekedett. A "fiatal irodalom", a Hölgyfutár írógárdája vezérének tekintette, műveiért – szerelmi költeményeiért főképp a nők lelkesültek. "Szeretetért daloltam örökké ... a szeretet, a szív költője vagyok" – írta pályafutása delelőjén. Kiegészítésül ehhez csak annyit fűzzünk, hogy Petőfi és Vajda között egyedül képviselte a líra terén a jól felfogott szerelmi témát. Egyben-másban mintegy korát is megelőzte; az önkényuralom sötétjében vigaszául például a perdita-élményt foglalta versbe (Fővárosi szerelem, Hölgyf 1853. november 12.), szinte előzményül Reviczky Gyula későbbi szerelem-szemléletéhez.

Lírája Aranyra, Gyulaira és Erdélyire idegenül hatott, magatartása nemkülönben. Világos után ugyanis jóideig pózolt, pajtáskodott, az irodalom jeleseiről pökhendien, öntelten nyilatkozott, s nemcsak mellőzte a művészi stúdiumokat, tanulmány-ellenességére még büszke is volt. Fűtötte a dicsvágy és a hiúság, jó néven vette, ha költeményeit saját lapjában dicsérték agybafőbe (1857).

Gyengéin végül is képességeivel lett úrrá. Életműve egészén a Petőfi-hagyománynak épp ezért nem csupán korlátozó hatása érezhető. Mesterének hatása azonban másképp mutatkozik meg műveiben a Bach-korszak idején és megint másképp a hatvanas évektől fogva. Pályafutásának ez érettebb szakaszában költői hangvétele Petőfiével már csak rokon, kezdő költészetében viszont lépten-nyomon reminiszcenciákkal találkozunk; Ne bántsatok című s Szól a lélekharang kezdetű verseiben például a Rózsabokor a domboldalon s a Temetésre szól az ének című Petőfi-költemények visszhangzanak, más. korai munkáiban meg a Felhők hatása tükröződik. Mindemellett a tőről metszett dal titkát leste el Petőfitől; ebben már eleitől fogva remekelni tudott. Számos dalát a nép is eltanulta, szinte folklorizálódtak (Fütyül a szél, Sírjon-ríjjon a hegedű, Búza közé, Naptól virít, Hegedülnek, Benyújtottam a kalapom stb.). Hatott rá továbbá az a hangulat is, amely Petőfi családias {180.} színezetű s leíró költeményeit jellemzi, szerencsésen ez is. Jeles, elégiai árnyalású leíró verse például a Ború (1855); a szigorú Erdélyi János erre mondta, hogy "nagynemű szép".

Tóth költészetének csupán egy területén hat groteszkül a Petőfi-utánzás: elbeszélő zsánerű, krónikás verseiben. A Kun László, a Bebek György és a Szilágyi Mihály hemzsegnek az utánérzésektől. Ebben a nemben nemcsak Petőfit plagizálta, hanem Tompát és Aranyt is; Kinizsi Pál című, tíz énekből álló "népies hőskölteményében" (1853) például a Toldit.

Életművéhez tartoznak még színművei; a fontosabbak: Az utolsó Zách című tragédia (1857) s két vígjátéka: A király házasodik (1863), illetve a Nők az alkotmányban című (1871). Ezt az egykor újtípusú politikai vígjáték sikerült példájaként tartjuk nyilván; A király házasodik szintén nevezetes, a történeti vígjáték nehéz műfajában tesz kísérletet. Bár mind a három zajos sikereket aratott, a tárgyszerű kritika erős fenntartásokkal fogadta őket (l. Gyulai Pál: A király házasodik I-II., 1863).