Arany, Erdélyi és Gyulai harca az epigon-költőkkel

Az élvonalbeli írók és irodalmárok egytől-egyig nagy figyelmet szenteltek az epigon-költők 49-től már megmutatkozó s 1853–55 táján tetőző mozgalmainak, az ellenük vívott harcból azonban különféleképp vették ki részüket. Teoretikus és kritikai téren a legtöbb csatát Gyulai és Erdélyi vívta, a szatíra és a gúny eszközeivel pedig főképp Arany hadakozott. Igyekezetük a tekintetben is megoszlott, hogy Erdélyi, őhozzá illő szinten, aránylag későn lépett sorompóba, eleinte csak a tájköltészet ellen tiltakozott, Gyulai meg korán, s kivált a petőfieskedők ellen, Arany pedig – Gyulaihoz hasonlóan – egyidejűleg többfelé sújtva.

A harc első periódusa körülbelül 1852–53-ig tartott, lényegét a seregestől jelentkező fűzfapoéták háttérbe szorítása és elhallgattatása adta meg. A kezdeményezők (magánlevelekben) Arany és Tompa voltak, a küzdelem előterében a pályakezdő, fiatal Gyulai állt. Rendkívül éles hangja máris későbbi határozottságát és szigorát előlegezte: "Jeleseink nagy része visszavonulva él, a középszerűség csiripel, erőszakoskodik, dudva kezdi lepni az eddig csinos kertet – az irodalomét – s minden lépten szilaj állatok lábnyoma látszik" (A Hölgyfutár poétái, 1850).

Ugyanő egy másik bírálatában az asszonánc hibás használatának elterjedését említette (Szerelemhangok, 1850); ebben a jelenségben már rosszul értelmezett Petőfi-hagyományt látott, mintegy Arany szellemében (l. Valami az asszonáncról; keletk. 1850, megj. 1854).

A Vojtina levelei őccséhez című, 1850-i tanköltemény is ennek a periódusnak terméke; ezt később Arany így jellemezte: "egy, a hivatlan dúdolókat elriasztó szatíra-ciklus akart lenni" (Elegyes darabok. Előszó, 1867). Arany "levelezőpartnere" Tompa lett volna, tervüket azonban nem válthatták valóra, mert a lapot, melyben levélváltásuk első része már napvilágot látott, a cenzúra betiltotta.

A harcnak ez első periódusa Arany Jánosék részleges győzelmével zárult. Gyulai nemhiába különbözött össze Nagy Ignáccal (l. Nyilatkozatát, 1850), {181.} Nagy végül is hallgatott a jószóra s lapját megtisztította a legsilányabh versfaragóktól. Az ellentétek azonban elmélyültek: a fiatal lírikusok egy csoportja, élén Tóth Kálmánnal, hovatovább rossz szemmel nézte Aranyék "pedantériáját", Arany és elvbarátai pedig (Tompa, Lévay, Gyulai, Szász, Csengery, Kemény, Pákh és mások) emezeket nézték gyanakodva, s hangoztatni kezdték, olykor gúnyosan is, hogy a líra terén tapasztalható felületesség még súlyos bajokra vezet. Elhangzottak már olyan vélemények is, hogy az újabb lírai mozgalmak a rosszul értelmezett Petőfi-hagyomány bélyegét viselik magukon.

A harc második periódusa a Pákh és Gyulai szerkesztette Szépirodalmi Lapok megalapításával, 1853-ban kezdődött s tartott 55-ig. Erre az időszakra esett a tájköltészeti irányzat szinte szervezett megjelenése, más oldalról pedig az epigon-költészet elleni harc kímélet nélküli meghirdetése.

A tájköltők tobzódásait és esztétikai téveszméit eleinte mindenki tartózkodva, óvatosan kísérte figyelemmel, nyilván a tájköltészet alapeszméjének – legfőbb hibájának – tisztázatlansága miatt. A baj lényegét, a tájköltészet képtelenségét, elméleti oldaláról, egyedül Erdélyi fogta fel (l. A népköltészet körül című, 1853-i cikkét, mely kötetbe gyűjtve Népköltészet és kelmeiség címen ismeretes). Gyulai a fellángolt, újabb csatákat csupán befejezte; ebben, maga mondja, Erdélyi tanítványa (l. Szelesteyvel vitázó 1853-i Polemikus jegyzeteit).

Gyulai, elméleti téren, nemcsak Erdélyivel tartott együtt, hanem Arannyal is, az eltanulható eszméket és taktikai tudnivalókat harmonikusan olvasztotta eggyé. Arany ugyanis már kétfelől látott veszélyt; egyrészt a népiesség vadhajtásaiban, másrészt a Császár-típusú szalon-irodalom finomkodásában és nyegleségeiben. Ez utóbbira az irodalmi népiesség helyes értelmezését választotta ellenszerül, így határolta el magát amannak ízléstelenségeitől, betyár-romantikájától, durvaságaitól és természetieskedő irányától is. Az irodalmi eszményítés taktikáját tűzte ki célul, a "reál" elméletével éppúgy ellentétben, akárcsak a "fenntebb körök" ízlését szolgáló finomkodással (A sárkány, 1853). Aranyt ez időben már a mindenféle végletektől tartózkodó egységes nemzetirodalom eszméje vezette, Gyulai őt visszhangozta (l. Vallomások, szenvedések és víziók című tárcáját 1853-ból).

Ugyane szakaszban indult meg Aranynak és elvbarátainak az epigon-költők ellen indított frontális támadása. A kritikai csaták élvonalába ismét Gyulai állt: Petőfi Sándor és lírai költészetünk című értekezését 1853 őszén írta meg (közzétette 1854-ben). Ebben a Petőfi utáni magyar líra találó elemzését is adta, bírálta az epigon-költőket s azt bizonyította, Toldyval szemben, hogy népies-nemzeti irodalmunk állapota ha aggasztó is, Petőfi és Arany tevékenységében nemzeti irodalomtörténetünk egy újabb fénykorát hozta létre, illetve ígéri. Arany János és Szász Károly ekkoriban írt gúnyos versei (Szépirodalmi Lapok, Csipkebokor-rovat) szintén az epigonköltészet vadhajtásait ostorozzák. Legsikerültebb közülük a Poétai recept (1853) Aranytól; mindmáig szatírairodalmunk gyöngyei közé tartozik.

A harcok e szakasza is a józan ügy részleges győzelmével zárult. A tájköltészeti irány hívei kapituláltak, anélkül azonban, hogy vereségüket beismerték volna. Mindenesetre, újabb tájverseket többé nem írtak; nagy eredmény, kivált, ha figyelembe vesszük, hogy a Palóc dalok s a Kemenesi cimbalom {182.} sok-sokezer példányban, két-két kiadásban is megjelentek volt, s terjedtek el országszerte, rontva a közízlést.

Az epigon-költőkkel vívott harc harmadik, befejező szakasza 1855-től az évtized fordulójáig tartott. E szakasz kiemelkedő eseménye Gyulai Pál Szépirodalmi szemléje (1855), illetve Erdélyi János jeles tanulmánya, A legújabb magyar líra (1859) volt. Amaz éles, csatázó hangja és szigorú normái miatt, ez pedig tudománytörténeti becsű, mai ismereteink szerint is figyelmet érdemlő koncepciója miatt kíván említést.

A Szépirodalmi szemlében, Petőfi-tanulmányához képest, Gyulai nem sok újat mond. Vizsgálódási anyaga azonban amazénál szélesebb körű, ítéletei keményebbek, hangja kíméletlenebb. Az epigon-költőknél főképp a tanulmányok hiányát kifogásolja, a költői természetieskedés kérlelhetetlen ellenségének mutatkozik. Elveiért utóbb a viszonttámadások pergőtüzébe került: hazafiatlansággal vádolták, becsületét vonták kétségbe, Tóth Kálmán pedig, inkább személyes, mintsem elvi okból, pisztolypárbajra hívta ki, golyóváltásuk azonban szerencsésen végződött.

Erdélyi János említett tanulmánya a Gyulaiéhoz képest higgadtabb hangvételű; bár eszméik nagyjára megegyeznek, Erdélyi ítéletei árnyaltabbak s némely tekintetben igazságosabbak is; a napi irodalom csatározásainak mérgező anyaga nem érezhető rajtuk. Ezt igazolja Csengery Antalnak, a Budapesti Szemle szerkesztőjének Erdélyihez írt levele is: "Kedves Barátom! ... Cikked nagy hatást tőn. A divatlapok, magok a költők sem merik megtámadni. Csak a Hölgyfutár mondá, hogy Tóth Kálmánt illetőleg nincs igazad, különben ő is "tapsol" cikkeidnek. Vajda "föltétlenül magasztalja" (Pest, 1859. július 25.).

Az epigon-költészet elleni harc ezzel tulajdonképpen le is zárult. Ellentétek ugyan maradtak még: Gyulai Pál Lisznyaival később is csatázott, Szász Károly Zalárt továbbra is védelmezte mind Gyulaival, mind Erdélyivel szemben stb., a frontok azonban lassan elkülönültek. Eredmény, hogy az epigonok legrosszabb képviselői végül is elhallgattak; haszon, hogy a bírálatokat előbb-utóbb nemcsak Tóth Kálmán fogadta meg, hanem bizonyos tekintetben még Lisznyai is, Tóth így: "Most, hogy elmúlt századnegyed | S összegyűjtöm versemet, | Látom, mennyi rossz akad; | Több, mint felét tépem, szidom" (MTAK), Lisznyai pedig 1856-i, Madarak pajtása című kötetének előszavában.

Az irodalom differenciálódásának folyamatát: a fejlődés különféle irányba tartó áramlatait azonban ekkor már semmi erő nem tudta megállítani, közös mederbe terelni. Tóth Kálmán például ezután, irodalompolitikában és ízlés dolgában, mindinkább a költői megújulás táborával tartott; más oldalról pedig Gyulaiék megmerevültek ízlésükben, ítéleteikben, s később már azt is idegenül figyelték, hogy irodalmunk, kiváltképp Vajda lírájában, mint bomlott magyar földön még nem látott színű virágokba.