Abonyi Lajos

Abonyi Lajos (1833–1898) érzelmesebb, bensőségesebb, ám egészében szerényebb tehetség Vas Gerebennél.

Eseménytelen életének, mely látszatra miben sem különbözik sok ezer középbirtokosétól, három fókusza van: Abony, a népköltészet s a színház. Gyermekkori élményei fűzik a palócsághoz meg a Cserháthoz, de legjobban az Alföld nőtt a szívéhez, hiszen több mint félszázadon át élt a Pest megyei Abonyban, mint a nagyközség népszerű "Márton tekintetes ura" (valódi neve: Márton Ferenc). Annyira lokálpatrióta volt, hogy öregkorában elkészítette lakóhelye monográfiáját és sokszor emlékezett vissza falujának a szabadságharc alatti megpróbáltatásaira is. Szűkebb hazájából sohasem távozott huzamosabban: az iskolaévek is csupán Kecskemétre és Pestre vezették, fővárosi íróskodásra sohasem gondolt, igazibb társaságra talált Alsódabas vagy Nagykőrös kúriáin, mint a fővárosi redakciókban. Patriarkális megyei kisúr – és mégis több ennél. Osztálya átlagán túlemeli vágya a parasztság megismerésére és megértésére. Rajongott a népköltészetért, gyűjtött is belőle a Kisfaludy Társaság megbízásából, neki köszönhetjük a Kodály Háry Jánosától elhíresített Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik kezdetű szép dal lejegyzését. A folklór szeretete és bizonyos drámai látásmód viszi a színházhoz, melynek számos népszínművet – köztük egy maradandóbb értékűt is (A betyár kendője, 1872) írt a hatvanas évek végétől kezdve egészen haláláig. Blaháné egészen megbabonázta: a népszínmű múzsájának érezte. A népszínmű hatása nagyobb elbeszéléseiben is szembetűnő, akár jellegzetes falusi konfliktusait, akár dialógusait vagy daloltatással történő jellemzéseit tekintjük.

{188.} Aránylag hosszú ideig tartott, amig A fonó krónikája és Itt a szép Alföldön című elbeszéléskötetével (1872–1878) legigazibb műfaját, témakörét, hangját megtalálta. Pályája elején és végén a történelmi regénnyel is megpróbálkozott (Észak csillaga, 1855; Az utolsó kurucvilág, 1887), de a másodikban sem jutott túl a Jókai-utánérzésen, jóllehet témája – a Péró-féle parasztfelkelés – nem közhelyszerű, s a társadalmi feszültségek ábrázolására kitűnő alkalmat nyújtott volna. Dickensen kívül nem is igen ragadta meg mélyen más író, csak Jókai, de ez aztán tíz éves korától fogva bálványa lett, s az ő stílusában, kissé Az új földesúr (1863) varázsa alatt fogott hozzá társadalmi regényeihez a hatvanas években (A mi nótáink, 1864; Kenyér és becsület, 1865). Magasabb szempontból ezek sem számottevőek széteső szerkezetük, sok sablonos alakjuk miatt, de érdekes megfigyelni, hogy Eötvös meg Jókai hatására bizonyos irányzatosságra törekszik bennük (a zsidó emancipáció kérdése, a Bach-beamterek emberséges megítélése tekintetében) noha eredendő hajlamai inkább a levendula illatú szerelmi fő téma kidolgozására csábítják.

Népies novellái többnyire idilliek, de a kor átlagából épp az emeli ki őket, hogy nem külsőlegesek, s a falusi élet nem puszta népünnepély bennük. Szegénységet, elmaradottságot, társadalmi ellentéteket ugyan kevéssé ismer az Alföld népénél, annál inkább felfigyel lelki és lelkiismereti problémákra, és azoknak gyökereit olykor az előítéletekben, a társadalmi felemelkedés utáni hajszában keresi. Egyik legjobb írásának, A sári bíró leánya című novellának hősnője azzal idézi fel a tragédiát, hogy a jegyző kedvéért túlad egyszerű parasztlegény kedvesén. Tudatosan tapad a népköltészethez: legsikerültebb elbeszéléseinek (A sári bíró leánya, Szegény Szűcs Marcsa) népballada adja vázát, egy-egy érzelmi állapot a népdal hasonlatosságára cseng ki, és onnan gyűlik össze nyelvi fordulatainak számottevő része is. Elevenen festi a népszokásokat és babonákat, nem tartózkodik a misztikum határait súroló témáktól (Halál Panni) sem; az újabb folklór hatására a bűnügy sem idegen tőle.

A népszínmű általában kerülte a tragikus megoldást, amelyet sem a szórakozni vágyó közönség, sem a könnyedebb játékstílushoz szokott színészek nem láttak szívesen. Abonyiban ezenkívül szelíd szívjóság is lakozott, ami csaknem lehetetlenné tette számára az összecsapások végsőkig való kiélezését. Még A betyár kendőjében is csupán az egyik főszereplőt sújtotta halálos bukással, a szerencsétlen megcsalt és eltaszított fiatal menyecskét számunkra illúzióromboló módon is boldogítani akarta. Nem keményedett meg látásmódja a Parasztdráma című hosszabb elbeszélésében sem. A módos Donát gazda elveszettnek hiszi feleségét, s másodszor nősül, amikor nyugodt életét egyszerre feldúlja az első asszony visszatérése. A sokat igérő témát Abonyi bensőségesen, ám eléggé drámaiatlanul fogja fel: a két asszony között nem kerül sor kenyértörésre, mindkettő kerüli a botrányt, inkább elsimítják az ügyet, csak a világ ne tudjon róla.

A népballadánál kevésbé vonzódik a meséhez vagy anekdotához, ami megkülönbözteti Jókai és a fiatal Mikszáth népiességétől. Művészi tökéletesség tekintetében aztán szinte áthidalhatatlanná szélesedik a szakadék, mely Abonyi művei meg A jó palócok (1882) között tátong. Gyakran pepecsel lényegtelen részleteken (pl. a Halál Panni mellékcselekményén), bőbeszédű még a legdrámaibb pillanatokban is. Amellett stílusa, mikor nem parasztjait beszél-{189.}teti, feszes, szónokias, szenvedő alakokkal, erőltetett-nyelvújításos szavakkal rakott. Nemegyszer érzelmessége is több annál, mint amit az olvasó a paraszti lelkivilággal megférőnek ítél.