Vas Gereben

Vas Gereben (1823–1868) a kiegyezés "másnapján", 1868-ban halt meg egy patika pultja előtt Bécsben, ahová politikai tudósítóként utazott.

Munkásságában évek óta egyre sokasodtak a hanyatlás kétségtelen jelei, regényei oly szorosan kapcsolódtak az abszolutizmus korának jellegzetes irodalmi törekvéseihez, ábrándjaihoz, sőt hóbortjaihoz, hogy a gyorsan átalakuló viszonyok között – ha tovább él is – valószínűleg csak a rutinos önismétlésre futotta volna már erejéből.

Családi neve Radákovics József volt, közismert írói nevét győri jogászévei alatt vette fel. Fiatal éveiben annyi a merész szabálytalanság s a nélkülözés, mintha csak Petőfi életrajzának akarta volna párját hagyni az utókorra. Az iskolából kicsapták, s mikor apja, az uradalmi ispán gazdasági gyakornokot próbált faragni belőle, a szatirikus hajlamú fiúnak ugyancsak meggyűlt a baja feljebbvalóival. A jogászévek és a jurátuskodás után 1847-ben ügyvédi irodát nyitott Győrben, de elsősorban az irodalomnak élt. A forradalom első hónapjában olyan kitűnő népszónoknak és újságíró-agitátornak bizonyult, hogy megbízták a kormány néplapjának, a Nép Barátjának szerkesztésével. Későbbi parlagias népiességének előjelei azonban már itt is megmutatkoztak, {185.} mert a lap – a szerkesztőtárs Arany János szerint – ugyancsak szájbarágó modorban szólt a parasztokhoz. Világos után sorra vártak rá a megpróbáltatások (bújdosás, fogság, ügyvédi diplomájának elvétele), de vállalkozó és tréfálkozó kedvét ez sem törte meg. Míg népies folyóiratai (pl. Két Garasos Újság) és népkönyvei rendre megbuktak erőszakolt, komázó hangja, összeférhetetlensége és hanyagsága miatt, adomagyűjteményeivel és regényeivel egycsapásra a legolvasottabb írók közé emelkedett. Regényei lázas, szinte a Jókaiéhoz hasonlítható ütemben követték egymást 1855 után: A régi jó idők (1855), Nagy idők, nagy emberek (1856), A nemzet napszámosai (1857), A pörös atyafiak (1860) stb., kifáradása azonban már a hatvanas évek elején érezhető volt. Elpártolt tőle a népszerűség, annál is inkább, mert politikai téren is rossz csengésűvé vált a neve: az újból megindított Nép Barátját udvarhű, klerikális, maradi szellemben szerkesztette, s székében tudták róla, hogy 1861-ben támogatást fogadott el az ókonzervatívoktól.

Nem ok nélkül szokták Gvadányihoz hasonlítani: az "extra Hungariam non est vita" elve ott világít az írásaiban, és népiessége szintén patriarkális jellegű. Szerinte minden intézményünk és szokásunk felsőbbrendűségünket bizonyítja, előnyünk még az is, amit a kicsinyhitű vagy rosszakaratú emberek magyar elmaradottságnak mondanak. A Nagy idők nagy emberek lapjain Bowring a milánói Scala fölé helyezi a Tolna megyei puszta alkalmi dalárdáját, s fejcsóváló felháborodással kiált fel a magyar falu megismerése után: "ha minden magyar ember ily tisztán beszél és józan eszű, mint e béres – mit akarnak rajta civilizálni?" Az író szemében a civilizációnak csak hátrányai vannak; fel is sorolja a városi tömegek elnyomorodását, "a börzei kupecek, ügyes zsebmetszők, világhíres csalók" elszaporodását, ami mind a művelt nyugat vívmánya.

Álláspontját némiképp érthetővé teszi az, hogy a civilizáció akkor Bachék agyonismételt jelszava volt, amelynek örvén germánizáltak, gyarmatosítottak, idegen telepeseket toboroztak Magyarországra. A megtámadott nemzeti érzés védelmében tisztulatlan hangok is hallatszottak, a jogos hazafiúi öntudat helyét sokaknál – így az epigonköltőknél is – a kritikátlan, mámoros önimádat s a nemzeti külsőségek rajongó kultusza foglalta el. Mindennek téves voltát nemcsak a késő utókor látja, hanem már a szélesebb látókörű kortársak is felismerték; Gyulai pl. találó iróniával jegyezte meg, hogy nem érzi magát Vas Gerebenhez hasonló "tősgyökeres" magyarnak.

Az eltorzult nemzeti tudathoz szinte szükségszerűen járul nála az a törekvés, hogy átfessen, eltüntessen mindenfajta, a nemesi Magyarországra jellemző társadalmi ellentétet. Nevettető és bosszantó, amikor Keglevich gróf nőtlenségéről vagy Batthyány herceg temetéséről beszél: a gróf azért vonakodott a házasságtól, mert nem akarta a gyermekeihez való ragaszkodással megcsorbítani a jobbágyait megillető szeretetet és gondoskodást; a herceg temetésének meg ez a summája nála: "Magyarországon a földesurat legtöbbször a jobbágy siratta meg." Szinnyei József bon-mot-jában, hogy Vas Gereben a legkonzervatívabb liberális – és a legliberálisabb konzervatív, sok igazság van. Hiszen a jobbágytartás elítélésére is választhatunk ki idézetet tőle, azonfelül feltűnő, hogy rokonszenvesnek rajzolt maradi táblabírái (Baltay, Tapadó, Faragó alispán) végül mégiscsak szívvel-lélekkel elfogadják az újításokat.

{186.} Ezek az átalakulások korántsem meggyőzőek, s a javulás indokolásával, mértéktartó színezésével Vas Gereben annyit sem törődik, mint Jókai az Egy magyar nábobban (1853–54). Általában: Jókai – noha a nemzeti összefogás érdekében szintén elfedi a főnemesség és a vármegye gyarlóságait – sohasem jut el oly szélsőségesen idilli szemlélethez, mint ő. Arra is fel kell figyelni, hogy az ötvenes évek Jókai-írásaiból hiányzik a lojalitás, a királyhűség kiemelése, ami Vas Gerebenre nagyon is jellemző. Igaz, a nemzet és a Habsburgok viszonyát ő sem látja teljesen zavartalannak, a Nagy idők, nagy emberek lapjain szelíd szemrehányást tesz azért, hogy 1809-ben nem bíztak a magyarság hűségében és megbénították az utolsó nemesi felkelést. Az effajta "vád" persze inkább illett volna az ókonzervatív mágnások szájába, mint a Nép Barátja egykori szerkesztőjéhez.

A maga sajátos műfaját voltaképpen nem találta meg. Tehetségéből bőven futotta egy-egy jelenet, életkép eleven megírására, anekdotát meg éppen mesterien tudott dramatizálni, tolla alatt a magyar kisváros és falu számtalan friss szemmel megfigyelt alakja kelt életre. Sok mindent – bár inkább kuriózumot, mint lényegeset – tudott az utolsó száz év történelméből is. Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy az anekdotából, életképből, művelődéstörténeti csevegésből kellett volna összegyúrnia a maga egyéni műfaját, úgy amint azt a vele oly sokban rokon Eötvös Károly később megcselekedte.

Vas Gereben azonban nem ezt az utat választotta, hanem követve a kordivatot, s talán Jókai regényeinek tüneményes népszerűségétől is elbűvölve – mindenáron regényt akart írni. Pedig a regényírás megkövetelte képességeknek erősen híjával volt. Nagyobb lélegzetű cselekményt nem tudott szőni, az arányok felborultak művében, az epizódoktól ki sem látszott a mese gerince, alig jött létre kapcsolat a történelmi események és a magánélet bonyodalmai között. A szerkesztésnél erősebb az emberábrázolásban, de a mélység és sokoldalúság hiánya ott is tehertétele nagyobb kompozícióinak. Amilyen biztosan formálja ki népi vagy nemesi epizódszereplőit, s a konok, konzervatív magyarok egyes típusait, annyira megbicsaklik a tolla, ha összetettebb, értelmileg magasabbrendű alakokat vagy fiatal szerelmeseket kell jellemeznie. Széchenyije (Egy alispán, 1858), Kisfaludy Sándora (Nagy idők, nagy emberek) bizonytalan és semmitmondó, legtöbbet ér még a Georgikont alapító Festetics György portréja a Nagy időkben, noha ez is túlzottan adomáskönyvbe való. Vas Gereben érzelmi életének szegényessége legerősebben a fiatalok rajzában ütközik ki, ezek oly unalmasak és egyformák, mintha valamilyen tánc- és illemtanári munkaközösség készítette volna őket a serdülők okulására.

Nem hagyhatjuk azonban említetlenül azt a biztonságot és bensőséget, amellyel több parasztalakjának ábrázolásában találkozunk. Abban az időben a nem epizódszerű paraszti regényhős ritka, mint a fehér holló; annál is ritkább az olyan, akinek lelki konfliktusa van. A Nagy időkben szinte megelevenedik Meddig Jóska, aki bosszúvágyból emberölésre vetemedik, s a véletlen folytán ellenfele helyett más életét oltja ki. Szilajságán lassan győzedelmeskedni kezd a bűntudat, s férfikorát emberkerülő vezeklőként éli le, egyetlen vigasztalása annak a Holvagy Pistának barátsága, aki megbocsát neki az egykori gyilkos szándékért. Kisebb paraszti tárgyú novellái népies kiadványaiban jelentek meg, ezeknek többnyire megártott a hangsúlyozott tanító célzat {187.} s az igénytelenség, amelyet akkoriban sokan összecseréltek a közérthetőséggel. Mégis ezek közül kerül ki talán leghibátlanabb írása, az Egy falu két bakter című elbeszélése, amelyben a szegény parasztlegény szerelme valami olyan üde, halkszavú líraisággal bontakozik ki, hogy a folytatását igazában csak Illyés Gyulánál és Tamási Áronnál leljük fel.

Stílusa inkább nyersanyagával és lehetőségeivel ragadja meg az olvasót, míg kész megoldásai meglehetős csalódást keltenek. Hagyján, hogy nem jellemez beszéltetéssel, s főúri figuráinak is a maga ízes népiességét kölcsönzi; nagyobb hiba, hogy nyelvét túlfűszerezi közmondásokkal, szóláshasonlatokkal minduntalan valami groteszk szemléletességre, tódítással teli metaforára vadászik. A pörlekedő asszony nyelvével szerinte egy "száz holdas lóherést le lehetne kaszálni köszörülés nélkül". Helyre, időre, egy-egy esemény légkörére nem sokat ügyel: a háborgó Balaton moraját a hajdúktól botozott ember ordításához hasonlítja, történelmi fontosságú tanácskozásokról is kijelenti: "jaj annak a levesnek, amit sok szakács főz, mindenki megsózza, aztán ember legyen, aki azt megeszi". Az irodalomtörténet többször elmondta róla, hogy nyelvében hasonlít Dugonicshoz, az epigon-költőkhöz, de tegyük hozzá nyomban: nyelvi stílusában ma is sokkal élvezhetőbb – nemcsak náluk, hanem – legtöbb regényíró kortársánál is. Eredetiségét mutatják hosszú mondatai is: a romantikus style coupé divatja érintetlenül hagyta.