16. A NÉPIES PRÓZA

FEJEZETEK

Bármilyen sokat emlegetett jelszó is a századközép prózaírói között a népiesség, tisztázatlan maradt: voltaképpen mire is kell törekednie ennek jegyében a prózának. A líra és az elbeszélő költészet számára ott fénylett Petőfi meg Arany példája, melyet főként Erdélyi és Gyulai általánosítottak. Ők a népies-nemzeti költés elvét hirdették, az irodalom sajátosan magyarrá, közérthetővé, életízűvé válását kívánták elérni a folklór érzelemvilágának, legfőbb kompozíciós elveinek meggyökereztetésével.

E szemlélet azonban a széppróza tekintetében nagy nehézségekbe ütközött. Milyen művészi mintákat nyerhet a regény és novella – e két jellegzetesen modern műfaj – a folklór archaikus vagy időtlen világából? Vajon lehetnek-e ezek egyáltalában népiesek? A hagyományt, "faji specifikumot" kereső, védekező nemzeti érzés az elnyomás idején szinte ösztönszerűen nyúlt a nép-{184.}szokások, babonák stb. csaknem etnografikus hűségű bemutatásához (tájköltészet) s széltében hangoztatta, hogy a népiesség titka valójában itt rejlik! S nem kevésbé mély történelmi indíttatása volt a népiességgel kapcsolatos másik kérdésföltevésnek is, mely az irodalom és a parasztság viszonyát fürkészte. Megmaradhat-e a költészet a puszta esztétikai élvezet forrásának, amikor a néphez akar utat találni? Nem kell-e az irodalomnak tanítómesterré lennie falun?

A népiességet így ugyancsak fenyegette a néprajzi gyűjtéssé, didaxissá alakulás veszélye, s a népies próza művelői között mindkét elgondolás elterjedt; gyakran ugyanaz az író hódolt – felváltva – mindkettőnek. Maradandó jelentőségű", egész nemzethez szóló műveket persze nem várhatott a kor az ily kezdeményezésektől, ám Erdélyi meg Gyulai sem siettek határozottabb programot adni e vonatkozásban. Tartózkodásuk mintegy azt sugallta: a korszerű nemzeti próza kialakulásának nem is a népiesség zászlaja alatt kell megtörténnie, legfontosabb a realizmus, s a realisztikus emberábrázolás klasszikusainak pl. Shakespeare-nek az iránymutatása. Így a népies széppróza – elég távol Arany példájától – inkább az anekdotikus realizmus s a zsánerkép útján indult el, több-kevesebb engedményt téve az oktatásnak és a néprajziasságnak. Eredményei nem kerültek irodalmunk fősodrába, provincializmustól fertőzve az egész vállalkozásnak csak históriai előkészítő szerep juthatott. Vas Gereben, Abonyi, Rózsaági stb. egy sok tekintetben konzervatív népiesség művelésével is elősegítették némiképp a századforduló realista parasztábrázolását. Az utódok – Tömörkény, Gárdonyi, Móricz stb. – szerény örökséget kaptak tőlük, túl is kellett lépniük rajtuk, leküzdve elavult szemléletüket és stíluseszközeiket. A továbbiakban a népies próza két legjelentősebb képviselőjének, Vas Gerebennek és Abonyi Lajosnak munkásságát vesszük szemügyre.