A Monarchia külső és belső válsága a világháború előtt

A Monarchia nemzetközi és belpolitikai helyzete az első évtized folyamán szemlátomást romlott. A soknemzetiségű birodalom belső kohéziója fellazult, politikai életében is, szövetségi rendszerében is a bomlás tünetei mutatkoztak. Az antantblokk kialakulása, az angol–német ellentét éleződése, Oroszország balkáni aktivizálódása súlyosan érintette a Monarchia külpolitikáját akkor, amikor az ellensúlyt jelentő hármasszövetségben az antant felé orientálódó Olaszország értéke devalválódott, a Németországgal való szoros viszony elhidegült, a saját imperialista céljait követő Németország támogatására a balkáni politikában csak korlátozottan lehetett számítani. Ugyanakkor a balkáni államokban, elsősorban Szerbiában, utóbb Romániában, a nemzeti egyesítés aktív irányzata kerekedett felül, amely közvetlenül érintette a Monarchia birtokállományának integritását.

A kiegyezés utáni konszolidációt a belső széthúzó erők is aláásták. Az 1903 óta szinte permanens magyarországi válságot az ellenzéki koalíció hatalomra kerülése végül is nem oldotta meg. Ausztriában az alkotmányos életet bénító nemzeti küzdelmeket a kisebb kompromisszumok, de még az 1907-ben beve-{22.}zetett általános választójog sem szüntette meg, sőt bizonyos értelemben kiszélesítette. A dualista rendszer reformja, a kettős Monarchia strukturális átalakítása mind a demokratikus föderalista, mind a konzervatív centralista irányzatok központi kérdésévé, a háttérből felkomorló, autokratikus hajlandóságú trónörökös, Ferenc Ferdinánd programjává vált. A külügyi és a katonai vezetők mindinkább számoltak egy közeli háború lehetőségével is. Akár előkészítésére, akár elhárítására törekedtek, valamennyien egységes, szilárd kormányzatot sürgettek.

Az egyéves agónia után dicstelenül letűnt koalíciót 1910-ben a Nemzeti Munkapárt néven feltámasztott régi szabadelvű gárda váltotta fel. Az "ortodox" hatvanhetesek Tisza István vezetésével ügyesen kihasználták az ellenzékiség előnyeit, a koalícióból való kiábrándulás hangulatát. A vezető réteg és a "középosztály" zömének megnyerésében segítette őket a kívül-belül fenyegető veszély valamelyes tudatosodása és az uralkodó osztályokon belüli gazdaságpolitikai ellentétek objektív csökkenése. Így eléggé könnyen szerezték vissza a hatalmat, építették ki a nagybirtok és nagytőke szövetségének új kormányzatát, amely az uralkodó osztályok két tábora közötti ellentéteket áthidalva, minden reakciós erő és irányzat tömörítőjévé vált az elnyomó rendszer védelmében, a demokratikus tábor elleni harcban, a háborús felkészülésben. A Munkapárt – különösen Tisza házelnöksége, majd kormányelnöksége alatt – tudatosan törekedett az agráriusokat és merkantilistákat, a politikai katolicizmus híveit, a protestáns dzsentrit és a zsidó burzsoáziát egyaránt magában foglaló dualista reakció táborának összefogására. Tisza éppúgy támaszkodott a dinasztiahű arisztokráciára s a klérusra, mint az elégedetlenkedő jobboldali ellenzékiségre, a vérmesen előretörő antiszemitizmusra, a pislákoló liberalizmusra. Alatta, a parlamenti obstrukció erőszakos letörése során, a munkásmozgalom, a polgári radikalizmus és a demokratikus szellemi megújhodás elleni hadjáratban készítette elő szervezeteit, eszmei fegyvereit a majdani ellenforradalom törzsgárdája. A valóságos fegyvereket, a katonai szervezeteket majd a háború adja kezükbe.

A dualista reakcióval a demokrácia tábora is szervezettebben vette fel a küzdelmet. A függetlenségiek Justh körül csoportosuló balszárnya, a radikálisok és a szociáldemokraták az 1911-ben alapított Választójogi Blokkban és egy sor közös akcióban fogtak össze. Ez a demokratikus alapon álló koalíció jelentős fejlemény volt: a nemzeti önállóság és társadalmi haladás 1849 óta megosztott – vagy éppen szemben álló – erői a korszak folyamán először találkoztak. Ebben egyrészt a középrétegek és a parasztság bizonyos fokú balratolódása, másrészt a szociáldemokraták szélesebb látókörű szövetségi politikája tükröződött. Gyengéje volt viszont a szövetkezésnek, hogy nem határolta el magát a jobboldali nacionalista ellenzéktől, és nem találta meg a nemzetiségekkel való megegyezés platformját. A munkásság forradalmi erői gyengék voltak ahhoz, hogy a dunavölgyi nemzeti kérdés teljes horderejét felmérve, a maguk oldalára vonják a nacionalista befolyás alatt álló kispolgári rétegeket.

1911–12-ben a munkásmozgalom ismét erőre kapott. Az ellenzék politikai akcióit a szervezett munkásság harcos tüntetései támasztották alá. Az 1912. május 23-i – Tisza házelnöksége ellen tiltakozó – tömegtüntetés a két tábor heves összecsapása, szinte erőpróbája volt, amelyben a fegyveres hatalom {23.} csak kisebbfajta mozgósítással, a legkevésbé sem fölényes diadallal gyűrte le a munkások elszánt ellenállását. A "vérvörös csütörtököt" a parlamentet bojkottáló ellenzék heves agitációja, egy sor választójogi gyűlés, háborúellenes tüntetés követte. A Tisza-szervezte reakció elleni koncentrált támadást azonban a szociáldemokrata vezetők filiszter módon alkalmazott halogató taktikája meghiúsította. Az 1913. március 4-re hirdetett, heteken át előkészített általános sztrájk váratlan lefújása – kapituláció a harc megkezdése előtt – megtörte a harcos lendületet, demoralizálta a demokrácia híveit.

A vereség azonban bizonyára csak átmeneti megtorpanás lett volna. A rendszer bomlását a Tisza-reakció időleges konszolidációja nem tartóztathatta fel. A Károlyi Mihály elnökletével 1913-ban egyesített Függetlenségi Pártban komoly erők követelték a hármasszövetséggel való szakítást, az antant orientációt, a demokratikus reformokat. A radikálisok 1914-ben önálló pártot alakítottak, programjuk gyökeres átalakulást, földreformot tűzött ki célul. A Galilei Körben gyülekező haladó ifjúság aktivitása nem csökkent. S a munkásmozgalomban is megélénkülőben voltak a baloldali áramlatok. Egy hosszabb békés fejlődés során alkalmasint a demokrácia táborában is átfogóbb, radikálisabb program, forradalmibb vezető réteg forrt volna ki.

A megkésett és késlekedő magyar demokráciának azonban nem adatott meg, hogy sorait békés viszonyok között, szélesebb összefogás, jobb program alapján rendezze újra. A háború kitörése a világformáló hatalmak küzdelmébe sodorta, azok függvényévé tette a hazánkban érlelődő forradalom, a szabad nemzeti fejlődésre vágyó dunai népek sorsát.