A világháború és az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása

A háború szörnyű valósága – az első hetek bódult lelkesedése, majd a kijózanodás és néma szenvedés hónapjai után – szétfeszítette az elnyomás hadi fegyelemmel betonozott zsilipjeit. Sem a gazdaság militarizálása, sem a kivételes katonai rendszabályok nem tudták feltartani a panasz és elégedetlenség áradatát, amit a tengernyi pusztulás, gyász, nélkülözés rohamosan duzzasztott. A létszükségleti cikkek növekvő hiánya, a feketepiac, az infláció, az anyagi helyzet romlása 1916 derekától a dolgozók állandó mozgalmát, hovatovább lázongását váltotta ki. A háború, amíg a harctereken vadította, az erőszakhoz és pusztításhoz szoktatta az embereket, a haladó elmékben, a frontra kényszerített egyszerű dolgozókban felébresztette a lelkiismeretet, megszólaltatta a humánumot az irodalomban, művészetben, a pacifizmust a politikában. A többi hadviselő országhoz hasonlóan, 1917-ben Magyarországon is széles alapozású, a néptömegek ösztönös lázongásait és szocialista tendenciájú szervezkedését, a középrétegek radikalizálódását, a haladó értelmiség tiltakozását, az ellenzéki pártok aktivizálódását felölelő háborúellenes mozgalom bontakozott ki, amely közvetlenül a demokratikus béke kivívására, a reakciós kormányrendszer megdöntésére irányult.

Ezen a belső fronton a harc bizonyára egyszerűbb és átütőbb lett volna, ha az Osztrák–Magyar Monarchiában a háború és béke kérdése nem fonódott volna szorosan össze a soknemzetiségű állam sorsával. De a győzelem vagy vereség a Monarchia létkérdéseit vetette fel. A központi hatalmak győzelme {24.} – ez iránt a német szövetséges tervei és követelései nem hagytak kétséget – a német imperializmus közép-kelet-európai hegemóniáját, ezen belül a Monarchia vazallusi függését eredményezte volna. Az antant győzelme viszont – amint azt az Olaszországgal, Szerbiával, Romániával kötött szerződések sejtették – a birodalom felbomlasztásának egyre valószínűbb esélyét rejtette magában. Ezért az osztrák és a magyar uralkodó osztályok s a "középosztály" zöme, bár a háborús célok, az egymáshoz való viszony tekintetében jelentős ellentéteik voltak erősebb partnerükkel, végül is kitartottak a német szövetség mellett. Az elnyomott nemzetek vezető rétege az antant győzelmébe horgonyozta reményeit. A cseh, a szlovák, a délszláv, utóbb a román emigráns politikusok és bizottságok a Monarchia felbomlasztását célzó önállósági törekvéseiknek igyekeztek megnyerni az antant hatalmakat, s hazájukban is növekedett a nemzeti egységet hirdető függetlenségi politika népszerűsége.

Ez a konkrét történelmi szituáció nehéz dilemma elé állította a magyar demokrácia híveit. Nemzeti és demokratikus reformprogramjuk érdekében a német szövetségtől való elszakadást, a különbékét követelték, az antant felé orientálódtak, de az antant győzelme az integritás megcsonkításának reális veszélyét idézte fel előttük. A területi integritás alapján álló demokratikus békepolitika sok ellentmondást rejtett magában, fékezte a demokratikus tábor forradalmi lendületét, útját állta a szomszéd népekkel való megegyezésnek, amelynek pedig jószerint a tizenkettedik órája is elmúlt.

A két imperialista blokk háborújába 1917 őszén egy harmadik hatalom szólt bele. A forradalmi proletariátus Oroszországban győzelemre vitte a szocialista forradalmat. Az Októberi Forradalom a demokratikus béke, a társadalmi és nemzeti átalakulás új perspektíváját tárta fel, és rendkívül nagy hatást gyakorolt a háborútól megcsömörlött, sokat szenvedett emberiségre. 1917 végén, 1918 elején az egész Monarchiában, a hátországban és a hadseregben erős forradalmi mozgalmak robbantak ki. A nagy sztrájkokat, a politikai tüntetéseket, a katonaszökevény szervezkedéseket, a katonai zendüléseket elsősorban harcos antimilitarizmus jellemezte, amely többnyire szociális tartalmú volt, s gyakran valóban a szocialista mozgalomba torkollott.

Az Októberi Szocialista Forradalom ugyanakkor a nemzeti szabadságmozgalmakat is előrelendítette. Kétségtelen, az önrendelkezés megvalósulásának néhány gyakorlati példája nagy vonzerőt gyakorolt a közép-kelet-európai népekre, de az is bizonyos, hogy a burzsoá vezető réteget a szocialista forradalom veszélye is a nemzeti egységmozgalom – s abban a polgári hegemónia – megerősítésére ösztönözte, amiben érdekei most már teljesen megegyeztek az antant imperialista köreinek elképzeléseivel. Az érlelődő forradalmi helyzetben igen konkréten, és habozást nem tűrő döntési kényszerrel merült fel a felbomló Monarchia történelmi alternatívája: a polgári vezetésű nemzeti irányzatok nyerik-e meg a radikális kispolgári rétegeket és a szocialista tendenciájú népmozgalmakat, vagy a szocialista forradalom erői sorakoztatják-e maguk mögé a nemzeti mozgalmakban rejlő forradalmi energiákat.

A végkifejletben két tényező: a nemzeti vezető réteg összetétele, politikája és a szociáldemokrácia állásfoglalása játszott döntő szerepet. A Monarchia – és különösen Magyarország – elnyomott népeinél hiányzott, vagy nem {25.} volt jelentős súlyú a nagybirtokos osztály és a fináncburzsoázia. Vezető rétegük a burzsoáziából – többnyire középpolgárságból – és az értelmiségből került ki. Ez a vezető réteg a nemzeti önállóságot össze tudta kapcsolni a demokratikus politikai és társadalmi reformprogrammal, így valóban széles népi bázisra támaszkodhatott. A magyar középrétegeket, nem kis fokig a dolgozókat is a nacionalista ellenzék, a dzsentroid "középosztály"' befolyásolta, amely a függetlenségi gondolatot is gyakran a reakció szolgálatába állította, – és még a demokrácia híveit is a "magyar állameszme"' tartotta fogva. Így a nemzeti demokráciának a vezető ereje is gyengébb, bázisa is szűkebb, programja ellentmondásosabb volt.

Sok történelmi tehertételt ellensúlyozhatott volna a szociáldemokrácia, de a Monarchia szociáldemokrata pártjai nem tudtak a forradalmi helyzet követelményeinek szintjére emelkedni. Az osztrák és a magyar párt vezető gárdája elhárította a forradalmi megoldást, nem fogadta el a nemzeti önrendelkezés elvét, és saját országának az integritás alapján álló polgári demokratáihoz csatlakozott. A többieket a két vezető párt szűkkeblűsége, a munkásság soraiba is behatolt nacionalizmus, a nemzeti mozgalom diadalmas lendülete sodorta a nemzeti egység táborába. A Monarchia elnyomott nemzeteinél 1918 nyarára valóban erős, egységes, polgári vezetésű és polgáridemokratikus tartalmú nemzeti mozgalom bontakozott ki, amely az antanttal szövetségben felkészülten várta, siettette a Monarchia összeomlását. A magyar demokráciát inkább a rohamosan kifejlő események, a tömegek forradalmi nyomása vitte előre. A Károlyi-vezette függetlenségiek, a radikálisok és a szociáldemokraták blokkja, bármilyen jószándékkal küzdött is a békéért, a demokratikus reformokért, – nem tudott idejében leszámolni sem az összeomló hatalomhoz görcsösen ragaszkodó reakcióval, sem az integritás megmenthetésének illúziójával. A hatalom bűvöletében és ábrándjaiban nevelt középrétegek nagy része pedig a végveszély órájáig nem találta meg az utat – akkor viszont pánikszerűen menekült – a demokrácia táborába.

Ilyen helyzetben, a szomszéd népek kibontakozó nemzeti forradalmainak, a néptömegek leküzdhetetlen forrongásának, de a vezető erő szubjektív felkészületlenségének állapotában érte a magyar társadalmat a háborús összeomlás.