A forradalmak időszaka

Az 1918-as októberi forradalomnak – a virágesős diadal napján talán nem is sejtett mélyértelműséggel – az őszirózsa lett a szimbóluma. A forradalom valóban simán, csaknem vértelenül győzött. A munkások, a parasztok, a frontokról hazaözönlő katonák a béke és demokrácia jó reménységétől lelkesítve támogatták az új köztársasági rendszert. A középosztály, a tisztek, tisztviselők, értelmiségiek, a burzsoázia és kispolgárság nagy része – jellegzetes csodavárással – a nemzeti katasztrófából és a népforradalom örvényéből kivezető mentőangyalként üdvözölték Károlyi Mihályt és a Nemzeti Tanácsból alakult kormányát. A forradalom maga azonban rózsásabb volt, mint a körülményei és őszies kilátásai. Az ország háborút vesztett, gazdaságilag, katonailag kimerült, a nemzetiségi és vegyes nemzetiségű területeit elfoglaló {26.} csehszlovák, jugoszláv és román csapatok fogták körül. Az antant egyáltalán nem respektálta sem Károlyiéit érdemeit, sem jószándékát, sem a wilsoni elveket, hanem szentesítette s az itt állomásozó francia haderővel biztosította az új, demarkációs határokat.

A magyar demokráciával tehát mostohán bánt a történelem. Hatalomra juttatta, de nem organikus fejlődés útján, nem a régi rendszer diadalmas legyőzőjeként, hanem kényszerű örököseként, s aztán rajta, az örökösön hajtotta be a vesztes háború számláját, a dualista rendszer felhalmozódott adósságát. A Károlyi-kormány megpróbálta békés kényszeregyességgel menteni a menthetőt. De sem programja, sem módszerei nem voltak alkalmasak, sem a külső körülmények nem voltak kedvezők egy békés, demokratikus átalakulás végigvitelére. Radikális szociális reformok, erélyes, forradalmi kormányzati módszerek talán belülről némileg konszolidálhatták, az ellenséges külső erők előtt tekintélyesebbé tehették volna. A wilsonista illúziókba kapaszkodó, pacifista-demokrata kormánytól azonban távol állott a forradalmi diktatúra gondolata. Az ország anyagi romlása, nyomorúsága sok jogos, de alig kielégíthető igényt támasztott. A tétova, erélytelen szociális intézkedések, a sok huzavona után 1919 februárjában kiadott földreform törvény a forrongó tömegeket már nem elégítette ki, de ellenállásra, szervezkedésre ösztönözte a felocsúdó ellenforradalmi erőket; a pacifizmus nem hatotta meg, nem mérsékelte az antantot és a szomszéd országok új kormányait, de növekvő elkeseredéssel töltötte el a nemzeti közvéleményt.

A polgári-demokratikus kormányzat alatt a belső frontok szükségképpen polarizálódtak. Az ingadozásokkal, félrendszabályokkal elégedetlen tömegek gyorsan radikalizálódtak, különösen a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulása után, amikor e céltudatos forradalmi vezető erő a szocialista forradalom átfogó programját és közeli lehetőségét vetítette eléjük. A másik oldalon a földbirtokos-burzsoá reakció is kihasználta az országra zúdított bajokat és a demokrácia tehetetlenségét. 1918 végétől sorra alakultak keresztényszocialista vagy parasztpárti cégérrel leplezve, vagy illegálisan, később mind nyíltabban a földbirtokosokat, tőkéseket, katonatiszteket, a "középosztály" reakciós elemeit tömörítő ellenforradalmi szervezetek. Most, a magyar demokrácia – s az egész nemzet – válságos időszakában tünt ki, hogy a dzsentri formálta úri "középosztály", még a rosszabb sorú, a régi rendszerrel elégedetlen alsóbb rétegeinek egy része is alapjában a jobboldali, antidemokratikus és nacionalista radikalizmusra fogékony, – nem a népet felemelő forradalomnak, hanem az úri rendet mentő ellenforradalomnak a bázisa.

A forradalom és ellenforradalom elleni kétfrontos harcban, illetve ezek kereszttüzében a Károlyi-kormány alig tarthatta magát. A végső lökést azonban az antant adta, amely nem sietett megmenteni, de újabb területi követeléseivel lejáratta, majd kilátástalan válságba sodorta a magyar demokráciát. Károlyi lemondott, de nem az itthon és külföldön leselkedő ellenforradalmároknak, hanem a kommunistákkal egyesült szociáldemokratáknak adta át a hatalmat.

Az 1919. március 21-én kikiáltott Magyar Tanácsköztársaság rendkívüli helyzetben, rendkívüli feladatra vállalkozott. Az ország gazdasági és katonai helyzete, nemzetközi elszigeteltsége változatlanul súlyos volt. A háborús pusztulást újabb csapások tetézték. Az országot belső harc dúlta, blokád {27.} fojtogatta, imperialista intervenció fenyegette. A munkáshatalomnak mégis, éppen forradalmi jellegében rejlettek reménycsillantó, előnyös mozzanatok. A Tanácsköztársaság szilárdan támaszkodhatott a munkásosztályra, a szegényparasztságra, a haladó értelmiségre s a belőlük alakult forradalmi hatalmi szervekre. Mint az Oroszországból elindult szocialista forradalom újszülöttje, számíthatott a nemzetközi proletariátus támogatására. Antantellenessége miatt a haza sorsán aggódó középrétegek jórésze is örömmel vagy legalábbis várakozással fogadta. A Forradalmi Kormányzótanács rendeletei, a tőkés magántulajdon államosítása, a politikai jogok legszélesebbkörű kiterjesztése, a termelés megszervezése és fenntartása, a munkabér és a fizetések felemelése, a lakbérek csökkentése, a nyolcórás munkanap bevezetése, a szűkös javak igazságos elosztása, a szegénynépet felemelő kiterjedt szociális gondoskodás, a nagyvonalú kultúrpolitika, s nem utolsósorban a forradalmi honvédelem eltökéltsége újabb tömegek rokonszenvét nyerte meg. A Tanácsköztársaság néhány hét alatt korszakot átalakító-alkotó munkát végzett, kollektív tettekre tudta mozgósítani az elnyomatásba, háborúba, nélkülözésbe belefásult tömegeket. Április-májusban úgy látszott, hogy a felszabadult, államhatalommá szervezett forradalmi energiák sikerrel leküzdik a tengernyi nehézséget és ellenséget.

A forradalmi politika azonban a belső reakció és az imperialista hatalmak támadását váltotta ki. A Párizsban hozott ítélet végrehajtására megindult a román és csehszlovák intervenció. A Tanácsköztársaság léte az európai forradalom továbbfejlődésétől, ezzel kapcsolatban az intervenció elleni honvédelem sikerétől, s ezzel összefüggésben a kispolgári rétegek, a parasztság magatartásától, nagy mértékben a földkérdés megoldásától függött.

A Tanácsköztársaság vezetői, a szociáldemokratákkal egyesült kommunisták a szövetségi politikában, a helyzet megítélésében komoly hibákat követtek el. Az államosított – 100 holdon felüli – földbirtok felosztásának elutasításában doktrinér elvek, termelési meggondolások, régi szociáldemokrata nézetek és – bizonyos fokig – az agrárszocialista hagyományok is érvényesültek. A forradalmi vezetők túlzott derűlátással várták a közelinek hitt világforradalmat. A nyugat felé tartó forradalmi hullám azonban 1919 nyarán megtört az imperializmus fegyverein és a győztes nemzeti burzsoáziák nagy tömegbefolyásán. Az objektív erőviszonyokat tekintve az imperializmus hatalma és tartalékai voltak túlsúlyban, s ez végül is szétzúzta a Tanácsköztársaság gyenge, belső bajoktól is megtépázott erőit.

Ha a bukást közvetlenül az imperialista intervenció túlereje okozta is, a magyar politikai és társadalmi fejlődést befolyásolták a szocialista forradalomnak mind vívmányai, mind belső gyengéi, hibái is. A nagybirtok államosítása a paraszti tömegek előtt nem tette kézzelfoghatóvá a változást, a földosztás elmaradása csalódással töltötte el a földtelen és szegényparaszti rétegeket, a gazdagparasztságot meg éppen a kisajátítás veszélye, a cselédek és napszámosok felemelése fordította szembe a szocializmussal. Az öt háborús év okozta kiábrándultság, fáradtság is általánossá vált. A szocialista internacionalizmus, amely a szomszéd nacionalizmusok rohamát nem tudta kivédeni, az úri "középosztály" befolyása alatt álló intelligenciát töltötte el a felburjánzó nacionalista demagógiára fogékony, elvakult szocializmusellenességgel.

{28.} Így, amikor július végén a román intervenció csapásai alatt a Tanácsköztársaság elbukott, a márciusban még zömmel rokonszenvező vagy semleges középrétegek az ellenforradalom táborához, egyik-másik radikális jelszavakat hangoztató, de jobboldali irányzatához csapódtak.