Munkássága a forradalmak idején

A háború utolsó esztendejében Móricz Zsigmondon a reménytelen árvaság tragikus érzése hatalmasodik el. Ebből a reménytelenségből, mint annyi kortársát, a polgári forradalom emeli fel. A forradalmakban első perctől a népek testvériségének, az ember felszabadulásának a lehetőségét látja. (Forradalom). Azt, hogy élet lesz itt mégis. Végre tisztáztatik: felépül a templom. Azonnal munkához is lát A fáklya hivatástudatával.

Kilép korábbi szemlélődő magányából. Eddig az irodalompolitikától szinte szándékosan húzódott félre, most szervezni kezd s gyakorlati feladatok megoldását vállalja. A Petőfi Társaság ellenzékének ő az egyik vezére. Babits Mihállyal, Palágyi Menyhérttel és Kabos Edével együtt követeli: a Társaságot fiatal és eddig mellőzött érdemes írókkal kell megújítani. A fiatalok őt választják a Társaság új alelnökéül. A megalakuló Vörösmarty Akadémiának is ő az egyik mozgatója, alelnök itt is – a nagybeteg Ady helyett ő mondja az első elnöki megnyitót.

A forradalom első hónapjaiban sokan nem tudták, haldoklót kell-e virrasztani vagy új időt köszönteni. Móricz pontosan akar tájékoztatni: december elején az Alföldre indul. Kisújszálláson, Kabán, Debrecenben és Balmazújvároson tájékozódik. Örömmel látja a valóságban a Turi Daniba vetített álmát: a kétkezi munkások, kisemberek rendkívüli intelligenciával vették kezükbe sorsuk irányítását (Szocialista Népkörben, Vasfejű kunok közt, Debrecenben báloznak). Népszavazás a földreformról címmel – mintegy a polgári radikális és szociáldemokrata állásponttal vitázva – tanulmányt jelentet {178.} meg az Esztendő 1919 januári számában, azzal a meggyőződéssel és következtetéssel, hogy feltétlenül kell a földreform. S alig jelenik meg a vonatkozó törvény, Móricz megírja A földtörvény kis kátéját. A földtörvény magyarázatában kitér a termelőszövetkezetek problémájára is: "A szövetkezeti gazdálkodás – írja – a jövő gazdálkodás módszere," A földosztás gyors végrehajtásának reményében írja február végén egyik legszebb cikkét: Új világot teremtsünk.

Hitvallása, amely ezekből a cikkekből árad, több a polgári demokrata hitvallásánál. Amit ő a demokratizmustól vár – az elegendő kenyér, a teljes emberi felszabadulás, a teljes demokrácia – olyan ősálmai az emberiség különbjeinek, amelyek csak a szocializmusban valósulhatnak meg. Ezért vállalhatta különös lelkesedéssel a Tanácsköztársaságot is, noha a szocializmust illetően korábban sok vonatkozásban osztozott a középosztály balhitében. Odaállt azok mellé, akik a maguk szocialista programja megoldása közben az ő népi-paraszti nemzeti követeléseit is megoldják. Bízott benne, hogy a Tanácsköztársaság valóra váltja az ő régi reményeit is: a nemzeti függetlenséget, a szabadságot, az egyenlőséget; földosztást csinál, szociális jólétet teremt és magas kultúrát; eltakarítja minden szemetét a múltnak, és letör az emberről minden bilincset. Az októberi forradalmat hajnalhasadásnak tudta, a Tanácsköztársaságot virágnyílásnak, a népi energiák teljes kivirágzásának. A Tanácsköztársaság kezdetén, ha lehet, még többrétűen folytatódik munkássága. A nagy érzés hogy most a magyarság valósággal "népmesei dolog véghezviteléhez" kezdett, megsokszorozza erejét és életkedvét. Tovább szerkeszti a Néplapot, főmunkatársa lesz a Világszabadságnak, ír a Pesti Futárba, Az Emberbe, a Vörös Lobogóba, a Somogyi Vörös Újságba, az Érdekes Újságba és az Ifjú Proletárba. Tagja lesz az Írói Direktóriumnak és az Írók Szakszervezete Végrehajtó Bizottságának. És járja megint az országot. Most a Dunántúlt, Hamburger Jenő népbiztos társaságában. Míg vállalni tudja az eseményeket, a fősodorban halad; a proletárforradalom legszebb hadi jelentéseit ő írja (Új közösség, A szentjakabi iskola, Magyarország a béke útján, Virágnyílás, A somogymegyei termelő szövetkezetek) s regényt tervez Dózsáról és a somogyi termelőszövetkezetekről. Hiszi, hogy "Magyarország Európa áldott virágoskertje lesz". Stílusa, emelkedettsége, szivárványos színei, nagylélegzetű mondatai ennek a felismerésnek a tükrözői. Ha Magyarország a szocializmus tűzhelye marad, Móricz Zsigmond ezzel a hittel s a hozzá tisztuló eszmeiséggel talán a magyar irodalom Gorkijává nőhetett volna.

A tűzhely szétesésével elhamvadtak Móricz reményei, a szép tervek, és szinte semmivé foszlottak a művészi kiteljesedés ígéretei. Nemcsak Móricz Zsigmond tragédiája ez, az egész magyar irodalomé. Irodalmunk épp a forradalmak idején ért művészi lehetőségek dolgában is közel az Ígéret földjéhez; épp azon a ponton volt, hogy a formalizmusból teljesen kivetkőzve átnőjön a nagyrealizmusba, és szocialista eszmeiséggel telítődve a művészi fejlődés élvonalába kerüljön.

Az ellenforradalom megakasztotta ezt a fejlődést. A forradalmakat meg nem történtté azonban nem tehette, a magyarság és szocializmus első nagy találkozása megtörtént, s nincs alkotó, akit érintetlenül hagyott volna. Móricz Zsigmond további útját is sokban meghatározza a forradalmakban való részvétel. Az ellenforradalommal való szembeforduláshoz innen is vett {179.} erőt; így közvetve kritikai realizmusa kiteljesedése mögött is a forradalmak élménye húzódik meg. A bukás megrendítette, azt a tévesen szomorú következtetést vonta le belőle, hogy a forradalmak útja járhatatlan. De 1919 másra is megtanította: az úri világ nem szilárd, és a nép felnőtt saját sorsa irányítására. A megízlelt forradalmi igéket végképp sohasem felejthette; egész utolsó korszaka, s főként a népi forradalmat kiáltó Betyár és a Rózsa Sándor tanúsítja.