Második írói korszaka (1919–1930)

A forradalom bukása után nehéz idők jöttek. A hatalomra jutott ellenforradalom még a Tisza-korszak szűkös liberalizmusát is eltűntette, a nagybirtok-nagytőke uralma egyre inkább fasizmussá "modernizálódott". A győztes ellenforradalom Dózsa utáni állapotokat teremt: szinte minden fejet lekaszál, amely a tegnapi hitet fogalmazta. A harcosokat szétszórja a vihar, börtönbe kerülnek, emigrációba mennek, vagy fészkükre húzódnak.

Móricz Zsigmondra is nehéz sors várt. A forradalomban való részvételéért támadják a kurzus hatalmasai, a Petőfi Társaságból és a Kisfaludy Társaságból kizárták; szuronyos csendőrök kísérték kihallgatásra. Írásai közlésére csak a Nyugat vállalkozott. Megdöbbentette a szörnyű idő: kések köszörülését hallotta, és elmúltnak érezte a forradalmak lehetőségét. Nem hitte – legalábbis egyelőre nem –, hogy a munkásság forradalom útján válthatná meg a jövőt. De azért nem fordul szembe tegnapi forradalmiságával; nem mentegetőzik, nem alkuszik, noha a hatósági zaklatások és anyagi gondok szinte intik a csendes meghajtásra. Embersége most mutatkozik meg teljes szépségében: megrendült verseket ír magábarogyottságában Adyról, magáról, a haza sorsáról (Ady, Magyar fa, Kesergő, Misanthrop) s minden alkalmat megragad, hogy az ellenforradalommal szemben valljon eszményeiről és a jóban való hitéről. Babits Dante-fordításainak megjelenése kapcsán a Nyugatban "utálaton, lemondáson, halálon túl" hirdeti a jövő hitét (Dante vizei fölött, 1920), Szekfű Gyula Három nemzedékére, mely a keresztény kurzus ideológiáját összegezte, ő szisszen fel először s védi meg ugyanott Ady Endrét (Három nemzedék, 1921). Király Györgyöt búcsúztatva az igazság és gondolat adys lobogású hősei előtt hajt zászlót ugyancsak a Nyugatban (Király György, 1922).

Megrendülése súlyos. A forradalmak lehetőségét lezártnak érzi. A kialakult új helyzetben magárahagyottnak véli a magyarságot, "testvértelen" szigetnek, s a jövőt a nemzeti összefogás útján, a jóságon és munkán keresztül véli megteremthetőnek. Innen ez évekbeli munkásságának sajátos színeződése: tiltakozik minden lehetséges módon az ellenforradalom ellen, s az az illúzió él benne, hogy az uralkodó osztályok belátásos rétegeit, akik a nagy nemzeti katasztrófán okultak, meg lehet nyerni a halaszthatatlanul szükséges szociális és társadalmi reformoknak. Szigorú kritikájú művei egy részében ezért keresi olyan gonddal a dzsentriben, az értelmiségben szunnyadni vélt értékeket, melyek egy nemzeti összefogás szempontjából számbavehetők lennének. Ezzel az illúzióval majd csak a harmincas évek fordulóján számol le véglegesen, a Rokonokban. Ezzel a művel zárul munkássága második korszaka.

{180.} Móricz Zsigmond munkássága 1919 után a forradalom előttinél is gazdagabbá válik. A regény-, a novella- és drámaíró mellett megszólal a publicista és a tanulmányíró is. Három nagy vonulata szembetűnő e korszakbeli, sőt későbbi munkásságának is: önéletrajzi regényeiben (Légy jó mindhalálig, 1920; Forr a bor, 1930; Bál, 1935; Életem regénye, 1937; Míg új a szerelem, 1938) saját fejlődését és a fejlődését alakító kort rajzolja, publicisztikájában a jelen falusi, városi, sőt fővárosi sorsait faggatja, ezek anyagát önti epikai formába (Házasságtörés, 1923; Pillangó, 1925; Forró mezők, 1929; Az asszony beleszól, 1934) s a jelen nyitját keresi, illetve a jelen életét transzponálja a történelmi múltban játszódó művekben is (Tündérkert, 1922; Úri muri, 1927; Rózsa Sándor, 1941–42). Lehetséges második korszakában egy másfajta csoportosítás is: a Légy jó mindhaláligban és a Pillangóban magáról, eszményeiről vall líraian, dzsentri-tárgyú műveiben az ellenforradalmi korszak kritikáját nyújtja, a Tündérkertben a magyarság számára járható utat keresi.