Harmadik írói korszaka (1930–1942)

A Rokonok első fogalmazása, mint jeleztük, 1930-ban jelent meg, s noha elsősorban a húszas évek tematikájának és szemléletének lezárását jelenti, már az új tájékozódásnak is kifejezője. Móricz szemlélete – mint annyi más íróé – az 1929-ben kezdődő gazdasági-politikai válság tényeinek hatására érlelődik radikálisabbá. Úgy érezte, hogy roppant átalakulás van a világon, "a lelkekben szociális forradalom" munkál. Kaotikus kavargásnak vélte az emberiség korabeli életét, úgy érezte, hogy "új lelkek születéséért, új emberi lélek születéséért folyik a harc". Ennek a harcnak – vallotta – az író nem lehet puszta {194.} megfigyelője. Az írónak részt kell venni az újért való harcban, vállalva a "keresést és a kijelentést", az "új igék" létrehozásáért.

Ezért is lép ki bűvös köréből s vállalja el, túl a lap megmentése szándékán, a Nyugat prózai részének a szerkesztését 1929-ben, Osvát halála után, és szerkeszti 1933 elejéig. A folyóiratszerkesztés sok időt és energiát felemésztő munka; Móricz Zsigmondnak irodalmon túlmutató szándékai voltak vele, álomból akart ébreszteni: "komolyságra, okosságra, munkára nevelni ezt a lomha nációt". Innen kéznyújtása a "régi vezéreknek" – a Nyugat-nemzedék nagyjainak – és a gyülekező, jövő elé menetelő fiatal harcosoknak. Innen érthető szerkesztői gyakorlata: az "életes irodalom" támogatása, a mélységből felbukkantak szeretete, a sok publicisztikai, dokumentum jellegű írás közlése, a Nyugat-Baráti Kör szervezése, a vidéki Nyugat-estek tartása. A Mai Dekameronban, melyben kétéves szerkesztői munkája igazolását látta, többek között Gelléri Andor Endre, Kodolányi, Pap Károly, Szabó Pál és Tamási Áron novelláit közölte.

Ezekben az években jelentősen megnövekedett a Nyugatban közölt publicisztikai anyag és saját publicisztikai munkássága is. Gazdagabb és harcosabb most a publicisztikája, mint a húszas években. Súlyos problémákat vet fel, a "földalatti Magyarország" sorsát, egy szociálisabb és kulturálisabb magyarság nevelésének fontosságát hirdeti, a csehszlovákiai magyarok, a "Sarlósok" tapasztalataira hivatkozva (Az irodalom és a faji jelleg, 1931). Cikkei alkalmat adtak a hivatalosságnak, hogy nyíltan megtámadhassák. A "nemzeti lelkiismeret" nevében Négyesy László mondja ki Móricz illetéktelenségét, s "észrevételezi", hogy "beállt a Nyugat a Benes úr félhivatalosának". Zemplén megye törvényhatósága megbélyegzi "hazafiatlan nyilatkozatáért", egyik csongrádi úr a Parnasszusról kutyakorbáccsal űzetné ki, s a Hungária Bajtársi Egyesület bojkott alá veszi műveit. – A jobboldalról s a konzervatív táborból jövő támadásokkal szemben baloldalról nemhogy védelmet, megértést sem kapott jó ideig. A radikálisok a Nyugat programcikkében meghirdetett "nemzeti koncentráció" gondolata miatt támadták, a kommunisták a dzsentri egyik írójának vélték. Maga mögött igazán csak a bal felé tájékozódó ifjúság bizalmát érezhette; ez segítette a vihar elviselésében. Nem hátrált meg, folytatta az "új igék létrehozásáért" való harcot; a Nyugatból való kiválása (1933) sem a harc feladását jelentette, csak annak beismerését, hogy az ő útja nem egyeztethető többé egy folyóiraton belül Babits Mihálynak az elgondolásaival: Babitsot túlságosan köti az irodalom mint művészi probléma, őt leginkább a társadalmi lét és cselekvés kérdései foglalkoztatják.

Emberi erőt meghaladó volt a Nyugatnál töltött esztendők munkája. Ezernyi kéziratot olvasott, szerkesztett, járta az országot, s közben írt regényt, drámát, cikket – tollával tartott el feleséget, gyermekeket, rokonokat ... Még nem volt meg A nagy fejedelem, még a Rokonok csak harmad terjedelemben folyt az újságban, s már készült a Forr a borra, s próbálta viselni megadón a személyes sorsát. Mert a második házassága, Simonyi Máriával, a neves színésznővel, még kevésbé sikerült, mint az első, mit sem váltott be reményeiből. Az együttélés felbomlott, Móricz személyes élete megint mélypontra zuhant ... Ezekben kereshetjük az évekig tartó kábultság, a görcsös fejfájások, – tehát az "alvó évek" okát. Bár ezek sem voltak meddő eszten-{195.}dők: a belső tisztázódást és a végső erőfeszítéshez való erőgyűjtést szolgálták. S hatvanadik éve táján, mikor a legtöbb ember már bölcsen nyugdíjazza magát, párját ritkító cselekvésbe kezd. Saját folyóiratot teremt: átveszi Szabó Páltól 1939 decemberében a Kelet Népét, hogy kedve szerint írhasson, s fórumot adhasson a népi Magyarország megteremtésére vállalkozó erőknek, elsősorban a Válasz betiltásával fórumukat vesztett népi íróknak s a hozzájuk közel álló munkásíróknak. A Kelet Népe munkatársai között Illyést, Németh Lászlót, Erdei Ferencet, Darvas Józsefet, Veres Pétert, Nagy Istvánt, Mód Aladárt, Benjámin Lászlót és Kassák Lajost találjuk, többek között. Közzéadja a magyar irodalom kisbibliáját, a Magvetőt, Kemény Zsigmondot, Tolnai Lajost "ébreszti", a Rajongókat, a Nemes vért, A Szentistváni Kéry családot átírja, – így véli művészetüket szélesebb rétegekhez eljuttatni. Minden elképzelhető módon segíteni akart növekvő árnyak alatt küszködő népén. Ezért hirdette meg az önsegély-politikát, és propagálta maga a folyóiratában és előadásaiban – levelezőlap hívásra távoli falvak népfőiskoláira is elment, utolsó éveiben szinte az egész országot újra bejárta.

A "Hagyd a politikát, építkezz" jelszóval, melyet folyóirata homlokára írt, elsősorban az egyre veszedelmesebb méretűvé váló jobboldali politizálástól akarta visszafogni az értelmiséget – nyílt baloldali politizálás egyre kevésbé volt lehetséges – s a gyakorlati, szociális emelkedést jelentő munkára akarta ösztönözni. Sok naivság volt ebben az elgondolásban, a fasizmus nyomása alatti népen nem segített az olcsó tégla és a hasura, nem segíthettek a reformok. Maga is érezte jelszava elégtelenségét. Receptjeinek gyakori változása ezt is tükrözi, ezért adott teret az alapvető társadalmi átalakulásról beszélő írásoknak, Darvas, Erdei, Mód Aladár, Nagy István cikkeinek, amelyek folyóirata jelmondatával meglehetősen ellenkeztek, s helyesbítette a "Hagyd a politikát" sokban reformista koncepcióját maga is a Rózsa Sándorban: a reform nem segít, forradalmi átalakulás szükséges.

Második korszakának műveiből is kihallatszott persze a Hét krajcár és a Sárarany hangja, de szordinósan és rezignáltan, kivéve a Tündérkertet; az írói hang inkább színesedett, mintsem mélyült, az írót erősen kötötték az illúziók és saját élete titkos élményei. A harmadik korszakban erejét eltökélt nemzeti és népi célok irányítják. A válság élménye tudatosította benne a nép és az úri világ közt feszülő ellentétet, s arra sarkallta, hogy az "új igéket" csakis a szegénység világában keresse. Új témák, új hősök vonulnak be művészetébe, a dzsentri témájú műveket felváltják a nép életével foglalkozók, új hőseit a szegényparasztságban, s egyre inkább a lázadók közt keresi, akik a feudális szorítóból forradalmi módon próbálkoznak szabadulással. Most lesz igazán a szegényparasztság írója.

Ez a Móricz Zsigmond már nem a Nyugat írója, útja messze túlvezetett a Nyugatén, abban az irányban, amelyet a Nyugaton belül Ady sugallt, s elérkezett a népi írók, József Attila közelébe. A Nyugat nagy nemzedékéből ezt az utat magányosan tette meg: Nagy Lajosnak a Nyugaton túlhaladó útja más jellegű volt. Az új író-eszménynek, amely a körülmények diktálta feladatokat vállalva történész, bölcsész, statisztikus, publicista, folklorista, a nemzet sorskérdéseinek felvetője – szinte apostola népének –, Móricz az egyik első, s máig egyik legnagyobb megtestesítője. Élete utolsó éveiben a városi szegénység ábrázolását is megkísérli, folyóiratában mintha a munkásság és {196.} parasztság szövetségének a tisztázására is gondolna. Persze, megtalált igéi parasztiak voltak, a teljesebb érvényű proletárigékre nem talált rá. Kérdésfelvetéseinek s válaszainak olykori csonkoltságát ez is magyarázza. De ahová paraszti igéivel felért, az a magyar próza történetében ismeretlen magasság. Az eposzok ízét hozó áradó epikája, mítoszi fényvillanásai, küldetése" hősei, a korabeli realista regény modern lírai újjáteremtését jelentette.