Barbárok

Új korszakának első műve a Barbárok.

Móricz Zsigmond új tájékozódásának művészi eredményei a novellákban mutatkoztak meg először: az Esőleső társaságban (1931) és még inkább a Barbárokban (1932). Ezekben alkotott ismét a Hét krajcár és a Szegény emberek nagy darabjaihoz mérhető klasszikus értékű novellákat. A húszas években a regényben alkotott igazán jelentőset, novellái apróságok voltak, többnyire riportba, karcolatba vagy életképbe törtek, a pszichológiai kérdések, főként a férfi és nő surlódása gyakorta a társadalmi kérdések elé kerültek (Baleset, 1927; Ágytakaró, 1928; Aranyszoknyák, 1928).

A klasszikus forma bomlása nem írói gyengeség jele volt, Móricz szándékokosan kereste az új, poentírozott befejezéssel szakító, de a drámaiságot megtartó fannákot. Főképp a párbeszédekre építő, a cselekményt szűkszavúan leíró novelláival kísérletezett, amelyben a valóság közvetlen beszédének, a feltárt tényeknek van epikus pátosza. A párbeszédekre épített koncepciók, a végsőkig egyszerűsített leírások, a párbeszédek egymásba villanó drámai szópárjai teszik a legszerencsésebb esetekben balladai tömörségűvé a szerkezetet, s ha a tárgy engedi, s a mondanivaló és a hang szerencsésen találkozik, balladai hatásúvá az egész elbeszélést (Barbárok).

Ezt a sokáig keresett formát találja meg a dzsentri-illúzióival keményen leszámoló, szegényparasztság felé tájékozódó Móricz Zsigmond. A pszichológiai problémák színezőkké válnak, újra elénk hozza a Hét krajcárból, a Magyarokból ismerős arcokat, urakat, papokat, parasztokat, kishivatalnokokat, a falu, a kisváros embereit, a harmincas évek Magyarországának szociális keresztmetszetét adja egy ebéd leírásában (Ebéd), bemutatja a tiszazugi méregkeverő asszonyokat, feketében, vádlón, (Tiszazugi méregkeverők) s a háromszáz birkáért gyilkoló barbárokat (Barbárok). A Hét krajcár mosolya már lefagyott az arcokról, itt már nem álmodik a magyar Ugar, itt már nincs kegyelem. Ezekben a novellákban szinte, teljes képét adja a magyar agrártársadalomnak, igaz rájuk a régi hasonlat, amit Bálint György a Barbárok kapcsán írt: "Ha az egész Magyarország elpusztulna és sokkal később egy Mars-lakó vagy egy német szociálpszichológus elolvasná ezt az elbeszélésgyűjteményt, akkor megismerné belőle a magyar lényeget. Megismerné? Testileg érzékelné, látná, a szagát, érezné, fájna neki."

A korszak nagy novellái között a Barbárok a leghatalmasabb. A csobori pusztán két juhász agyonver egy harmadikat, fiastól, pulistól. Elkaparják őket, sírjukon szalonnát sütnek és elhajtják napszállatra a háromszáz birkát. A feleség egész őszön, télen, tavaszon keresi emberét és kisfiát, míg végre a kutya kikaparja a sírt, s az egyik gyilkos, aki más lopások és gyilkosságok {197.} miatt már börtönbe került, bevallja a gyilkosságot. Ennyi a mese, nincs benne "korfestés", egymagában akár rémtörténet is lehetne. Móricz tollán a világirodalom egyik legborzongatóbb hatású elbeszélésévé nőtt. Kós Károly szavát idézve "kegyetlenül, véresen szép balladává". Ahogy itt Móricz Zsigmond egy gépies egyszerűséggel végrehajtott gyilkosságon keresztül "vérfagyasztó tárgyilagossággal" bemutat egy lelkiséget: csúcspontja novellaíró művészetének. Hatalmas arányokat szorít parányi területre, félelmes nagy dimenziókat présel maroknyi helyre, kietlenül sötét színmezőben villant tűzfoltokat, egy-egy szóval, egy-egy vonással rajzol embert, helyzetet, érzelmi állapotot; se többet, se kevesebbet nem mond a feltétlenül szükségesnél, munkát hagy, elvégezhetőt, az olvasó képzeletének. Az élet "víziója és hallucinációja" ez az elbeszélés, s nyelvében is oly gazdag, mint talán egyetlen Móricz-novella sem. Kosztolányit idézzük, a Barbárok egyik legnagyobb méltatóját: "Csoda ez a nyelv, a gondolatok sajátságos, utánozhatatlanul keleti tagolása, a szavak ázsiai tempója, a messze-messze muzsikája, a pusztai emberek alanytalan, korcs mozdulatai ... Csoda ez az egész így együtt, mert szándék és beteljesülés, betű és lélek, természet és művészet eggyé válik ..." A Barbárok egyszerre fájdalom, vád és kétségbeesés; önkínzó gúny és a gúnyolódók gúnyolása. Komor kietlenségében, zengő jajaival és a megoldás után való reménytelen kiáltásával mintha a korabeli Bartók muzsikájával lenne leginkább rokon.