A boldog ember

A Barbárokban nemcsak a gyilkolási történet döbbenetes, az is, hogy a vizsgálóbíró nem érti a gyilkos pásztor nyelvét, s a pásztor sem a vizsgálóbíróét. A fent és a lent között évezrednyi távolságot érzett időben Móricz Zsigmond. A magasabb társadalmi réteg alatt egy külön népi világot, sajátos erkölcsökkel és lehetőségekkel.

Ebből a népi világból korábbi műveiben is sokat felmutatott, de most úgy érezte, hogy többször csak "fantáziálásból", a hangsúlyokat el-eltévesztve. Most a valóság regényesítés nélküli megmutatását tartja feladatnak. A válság éveiben meggyőződésévé vált, hogy a regényíró nem vállalhat nagyobb munkát, mintha "zsurnalisztája" tud lenni a költészetnél, filozófiánál is gazdagabb tényeknek. A közlés formája másodrendű, fő az élet gondolata, anyaga; a jövő írója jobban hasonlít egy újságíróhoz, az agitátorhoz és mérnökhöz, mint a tegnap művész-írójához.

Ennek a felfogásnak a gyengeségeire ma már nem szükséges a figyelmeztetés, a harmincas évek táján azonban a szocialisták közül többen is a dokumentum-irodalmon keresztül vélték megteremthetőnek az új realizmust. Az Útból és a Korunkból ismeretesek a hasonló magyar szocialista irodalmi törekvések, tudhatott róluk Móricz Zsigmond is. A közvetlen indítást azonban rokoni látogatás, magosligeti parasztrokona, Papp Mihály adta, aki Pesten jártakor, 1932-ben – mivel munkát nem talált – elbeszélte neki régi "boldog életét"; gyermekkorát és legénysorát. Akkor támadt a vágya, hogy megismerje, megértse és lerögzítse ezt a darab életet: egy földműves apró örömein és nagy nyomorúságain keresztül a magyar falut.

Egy sorsot mutat fel, Joó Györggyel beszélteti el az életét, maga csak az {198.} első és a záró fejezetben elegyedik vele közvetlen, beszédbe. A korabeli kritika némelyike szóvá is tette: Móricz itt csak Joó György gyorsírással lejegyzett szavait közvetítette, írói alakítás nélkül. Ez így nem helytálló; Móricz Zsigmond Hévizén írta a regényét, feljegyzéseit csak a szokásos módon használva, de az vitathatatlan, hogy a dokumentum-irodalmat ő emelte nálunk a legmagasabb művészetté, modern epikává. Hőse legszélsőségesebb egyénítésével – Joó György egyszeri, eredeti hős – a legszélesebben tudott általánosítani: A boldog ember históriájával egy nép megmaradásáért küzdő eposzát írta meg, a magántulajdon alatt vergődő szegénység honkeresését. Teljesebb faluképet, igazabb népi jellemet rajzolt, megtörve a magyar irodalomban oly sokáig kötelező idilli, illetve a nála is kísértő naturalista szemléletet. Látszólag kívülállón, mintha csak tolmácsa lenne annak a paraszti életnek, amely önmaga szólal meg a világ előtt.

Joó György lázadás, harag és támadás nélkül beszéli el a sorsát, mintha a sors kikerülhetetlen tényeiről beszélne. Gyermekkoráról szól, majd legénységéről, munkáról, vásárokról, rúgós tehenekről, szép lányokról, füstbement kis tervekről; hangsúly nélkül, a földi és atyafi derült nyugalmával, olykor a szája sarkán lappangó humorral beszéli el az ő boldog életét, amely az első világháború kitöréséig tartott, mert azóta nagyon megromlott a dolgos ember élete. Akkor – derült ki elbeszéléséből – nincstelenül is élhetett, most kisgazdaként is nyomorult: esztendő alatt egy ötpengős kendőt kapott a felesége, meg cipőjavítást. Erősebben vádolni aligha lehetett volna a háború utáni állapotokat: hisz a háború előtti "boldogság" mögött is csak a puszta megélhetés és a sovány munkalehetőség volt.

De talán ennél a kritikánál is fontosabb a regényben a boldogságra képes belső kultúrájú parasztember megrajzolása. Paraszti hősöket korábbi irodalmunk is teremtett, de többnyire naiv, naturalista vagy romantikusan felnagyított őserő-típusokat. A parasztot kívülről figyelők, s a hagyományhoz kötelezően igazodók hol a sebet látták mélyebbnek a valóságosnál, hol az örömöt – a valóságos belső arányokat ritkán találták el. Móricz Zsigmond Joó György életének a felmutatásával, a magyar parasztság egyik típusát, a jobbágytudatot, mindennapi valóságában mutatta meg, létének és érzéseinek gazdag költészetében. S azt a falut, azt a parasztságot rajzolta meg, amelyiknek a nyomorúságában is egyfajta homogén kultúrája van, amely Kodály Zoltán szavaival "részesét fölvértezi minden eshetőségre és boldog emberré teszi mindaddig, míg a neki megfelelő életkörből ki nem lép", – s amelynek a felemelkedéséért csakugyan érdemes küzdeni.

Hogyan küzdött Joó György a saját felemelkedéséért? Dolgozott, izzadt s arra ügyelt, hogy senki ellensége ne legyen. Nem ütött, de a mások ütését állta. Móricz Zsigmond maga is érezte: sokan megkérdőjelezik majd a címszereplő hős-voltát. Az olvasók várható véleménye elé menve írta 1935-ben az újrafogalmazott A boldog ember utolsó fejezetében: "Ahogy nézem, úgy láttam, az olvasók azt fogják mondani: az az ember amilyen derék, ügyes fiú, élelmes, okos, erős, eszes volt gyermekkorában, mégis semmire sem tudta vinni ... Azt fogják mondani: ez az ember mégsem volt hős ... Az embereknek csak az imponál, ha a szegény ember gyermeke elindul a mese útján és eljut odáig, hogy feleségül veszi a király legkisebbik leányát ... Mondd meg, hova jutottál te?" A választ is hadd iktassuk ide, Móricz Zsigmondé az {199.} is, akárcsak a kérdés: "... Hova jutottam? Ha én nem lettem volna ilyen ember, amilyen vótam, azóta meghaltam vóna az árokparton. Iszen én 14 esztendős koromban semmi nélkül maradtam. Engem úgy megüldöztek a faluból ... De én ott maradtam. Nekem ma ott nyolc hold földem van. Öt gyereket felneveltem. Két lyányt férjhez adtam. Egy fiamat szabómesterhez iktattam be inasnak. A többi is, ahhoz képest egészséges és olyan jó gyerek, hogy párját kell keresni."

Móricz elégedetlen volt Joó György életével, "hőkölő" magavédésével, de elismerte, hogy nagy dolog az is, amit Joó György tett: egy ellenforradalmi korban megőrizte értékeit és családját a jövendőnek. S nagy tett a Móriczé: remekművet alkotott az előtte jóformán regényre méltatlannak tartott anyagból. Joó György huszonhat fejezetnyi nagy monológjában mintha "a primitív epika első személyes hősénekeit hallanánk". Nem hagyományos regény ez, töredezett vonalú szándékosan, a hagyományos színskálába nem iktatható színekkel. Ha a Barbárokat Bartók muzsikájával érezzük rokonnak, A boldog ember Kodály népdalfeldolgozásainak ízeire emlékeztet: dalra született parasztokra, éneklő egekre. Nagy Endre zenére utalónak vélte A boldog ember formáját is: a "tömör kivonatban" megkondított vezetőtéma – az első beszélgetés – "szikrázó variációkban" – további huszonhat beszélgetésben – való kibontását. Melódiátlanságában melódiát érzett, fölbontott mértékében ritmust és disszonanciáiban harmóniát. Más kritikusa, az erdélyi Molter Károly, a szürke robotnapok "kihegyezetten" ábrázolásából érezte a "szegény ember rongyaiba'' pólyáló Ej Uhnyemet. Móricz régi törekvése a zenei hatású prózára most hozott először az egész regényben érezhető eredményt, az epika határainak észrevehető tágulását. Nem lágyította vele kritikáját, a vádat nem mossa idillbe: Joó György szavainak muzsikája s csöndje rejtett erők vihara előtti. Az író a nem lázadó sors rezignált felmutatásával lázit. A füllel olvasót a beszéltetés sem tévesztheti meg: Joó György naiv hangjával szemben Móricz Zsigmond mindig törés nélkül érezteti a maga elgondolását.

A boldog emberben Móricz Zsigmond a Pacsirtaszóban és a Pillangóban elkezdett úton ment tovább, a szegénységnek a szépségen keresztül való ábrázolási lehetőségével élt. Ezzel adott különösen sok indítást a naturalista parasztábrázolástól elszakadni kívánkozó népi íróknak, s egyben ennek az útnak a folytatásához kapott maga is ösztönzéseket a népi írók, elsősorban Illyés, Tamási és Szabó Pál írásaiból. A Nehéz földben (1928), a Három öregben (1931) Illyés A boldog ember előtt adott példát a paraszti élet költői ábrázolására. Szabó Pálnak már első könyvében az Emberekben (1930) felcsillantak a lírai ábrázolás jelei, s Tamási Ábele egyidős Móricz A boldog emberével. S közeli rokona. Más a története – a székely legénykét sorsával bújócskázni kényszeríti az élet – de kisebbségi sorsában ugyanúgy jellé magasodik, mint alföldi társa: megtartja népe értékeit, ahogy lehet. A kölcsönhatásnak A boldog ember művészileg az első biztos jele: innen kezdve Móricz Zsigmond és a népi írók művészete több szálon is rokonságot s erős kölcsönhatást mutat. A népiek korábban is egyik ébresztőjüket tisztelték Móricz Zsigmondban, most, a Nyugattól elszakadó Móricz Zsigmond is bennük ismeri fel a hozzá közelálló, rokon célokért küzdő írókat. Ady kortársa a népi írók nemzedékéhez érkezett.