Útkeresése

A Nyugatban közölt fentemlített írását szokás úgy emlegetni, mint hittagadást. A Magyar költő kilencszáztizenkilencben számos kommunista bátor, haláltmegvető magatartása mellett csakugyan szánalmas mellverés, mentegetődzés. De Babits ebben a valóban riadt, tépett hangú maga mentségében {254.} nemcsak a forradalmat tagadja meg, hanem az ellenforradalmi ideológiától is nyíltan elválasztja állásfoglalását, és annak vallja magát, aki valóban kezdettől volt: a liberális reformizmus hívének. A testvériséget és a nemzeti gondolatot eleve kizáró ellentétnek fogta föl. Útja a polgári demokratáé: pacifizmusa fordítja szembe az imperialista sovinizmussal, a történelmi átalakulástól az állami függetlenség megvalósulását is reméli, de félelme a tömegtől és idegenkedése a forradalomtól a Tanácsköztársasággal már szembefordítja. Nem volt mit megtagadnia, mert a proletárdiktatúra utolsó szakaszában már csalódottan visszavonult. De a kép teljességéhez az is hozzátartozik, hogy amikor Szabó Dezső "kommunista" múltjával próbálja zsarolni, és rábeszélni, hogy csatlakozzék egy jobboldali szövetséghez, Babits habozás nélkül visszautasítja, és inkább a toloncházat is megjárja, ahová a jelek szerint a fenyegetés megvalósításaként jutott.

A társadalmi változás igénye és a nacionalizmus közti világnézeti hányódása lelkiismeretének tükrében: a Nyugtalanság völgye lírájában is észrevehető. Az Egy filozófus halálára nemcsak a bölcselet problémáit fejezte ki kitűnően a líra nyelvén, hanem gyászbeszéd is volt az elvont ész uralma fölött. Háborúellenes költői kiállása után a Tanácsköztársaság idején kelt Szálló nap után című versének szomorúsága, elvágyódása már kiábrándulásának képes megfogalmazása, a Szittál-e lassu mérgeket pedig ideológiai vívódásának foglalata.

A költemény nemcsak Babits útjának rövid önjellemzése, de politikai alternatívája még a múlt századi liberalizmusra jellemző, mely a forradalmat is épp olyan szélsőségnek hajlandó csak tekinteni, mint például a túlzó nacionalizmust.

A győztes ellenforradalom nehéz anyagi helyzetbe juttatja Babitsot. Mivel a biztos megélhetésnek még reményét sem látja, természetétől végképp idegen vállalkozásként erotikus vers-fordítások gyűjteményét készíti el egy bécsi kiadónak (Erato, 1920), ekkor jelentet meg egy kötetet kisebb műfordításaiból (Pávatollak, 1920) és Tóth Árpád társaságában még egy Meredith-regény fordítására is rászánja a fejét.

Ebben a létbizonytalanságban születik Tímár Virgil fia (1922) című kisregénye. A klasszikusan zárt szerkezetű elbeszélésben egy szerzetes-tanárnak a pedagógia által felébresztett életszeretetét elemezve az ellenforradalom leghangosabb korszakában erkölcsi-lélektani problémák világába menekül. A csak könyveinek élő Timár Virgil pártfogásába veszi törvénytelen származású és végképp elárvult kedves tanítványát. Az új érzés: a tárgy után sóvárgó szeretet, az apaság öntudatlan ösztöne átalakítja életmódját, betölti érzelmi életét. Megjelenik azonban az igazi apa, Vitányi Vilmos kétes hírű, de ünnepelt újságíró, és fia követi őt a csábító nagyvilágba. A történet az antik tragédiák tömör, sallangtalan menetére emlékeztetve halad a kifejlet, a magánytól a magány felé. Az író Timár Virgil lélekrajzára összpontosítja leíró készségét, s csak a pap-tanárok életének rajzában kísérli meg egy közösség ábrázolását, és egyedül az újságíró jellemképében csillan meg szatirikus vénája. Ignotus az újságíró figurájában önmagát fedezve föl, évekkel később az írói indiszkréció kérdését pendítette meg a regénnyel kapcsolatban, és cikke Babits válaszát, majd Indiszkréció az irodalomban címen nagy vitát váltott ki a Nyugat 1927-es évfolyamában. A mű alapproblémájában Babits egyik legszemélyesebb s {255.} egyre gyötrőbb gondjára, a magános lélek szenvedéseire és az emberekhez vezető útjának keresésére ismerünk. Hőse azonban nem elég aktív ahhoz, hogy drámai feszültséget adjon a cselekménynek, s így maga a történet nem ad kielégítő választ a problémára, mint regény pedig túl belterjes, nem kelti egy teljes életdarab meggyőző hatását. A kivételes környezet; a szerzetestanárok elzárt világa s a vallásos morál, melyek a tisztábbnak érzett konzervatív eszményeket képviselik, és a polgári radikalizmust jelentő világi cinizmus összeütközése kedves lehetett ugyan a még friss társadalmi restauráció ízlésének, de az író eszmei vívódásaira eleve sem adhatott általános érvényű választ.

Ezt a feleletet két új és elhatározó személyes kapcsolat adta meg neki: barátsága a nála jóval fiatalabb Szabó Lőrinccel és házassága a Török Sophie néven publikáló Tanner Ilonka költőnővel. Szabó Lőrinc verseivel kopogtatott be hozzá, s az ismeretségből hamar benső barátság szövődött, sőt Babits két évig lakásában látja vendégül a méltónak induló pályatársat. A közös olvasások, séták, vendéglői beszélgetések során a filozófiai, irodalmi, és egyáltalán mesterségbeli témákról gyakran siklanak át a mindennapi és személyes problémák területére is. Az élethez közelebb álló, ösztönösebb és meglepő módon tapasztalatokban is gazdagabb Szabó Lőrinc ébreszti rá Babitsot egy oldottabb, természetesebb életforma kialakításának fontosságára. Babits lelki különállása megszűnik, és nehezen feltörhető magányából is megváltja az az új, nagy érzés, mely 1921-ben a házasság emberi közösségéig is elvezeti. Babits életkörülményeit és lelki világát konszolidálta a házasság. Meghozta számára a belső megnyugvást és egészségesebb feltételeket alakított ki körülötte, hozzásegítette, hogy odataláljon a társasághoz, a hétköznapi értelemben vett közösséghez. Lakása otthonná vált, baráti összejövetelek, irodalmi eszmecserék színhelyévé. Nyugodtabb életmenete fokozottabb munkát tesz lehetővé, írói hírneve és megbecsülése egyre nő. 1923-ban Mikes közvetítésével az Athenaeum szerződést köt vele összes műveinek kiadási jogára, s ez idő tájt a legmagasabb honoráriumokat is kapja. Anyagi helyzetének rendeződése módot ad arra, hogy Nagy Zoltán hasznos gyakorlati közreműködésével, az esztergomi Előhegyen házat vásároljon, ahol 1923-tól pihentető, egyszersmind munkás nyarakat tölt, s ahol íróbarátait hosszabb-rövidebb időre vendégül látja: a látogatóknak a tornác falára rótt névaláírásai ereklyévé avatják az épületet. Mivel Osváttól kölcsönös érzékenységükön kívül sokszor erősen eltérő ízlése és ellentétes szerkesztői elvei is elválasztották, meglazítja kapcsolatait a Nyugattal, mind ritkábban szerepel a folyóiratban, és 1923-tól Osvát 1929-ben bekövetkezett haláláig főként Az Est-lapokban publikál. Tormay Cecilnek azt a próbálkozását azonban, hogy a jobboldali Napkelet munkatársául megnyerje, következetesen elhárítja. Minden körülmény, kedvező és kedvezőtlen, közrejátszott tehát, hogy erejét életműve tudatos és tervszerű építésére, a műben és magatartásban egyaránt kifejtett tanító szenvedélyére összpontosítsa.

Racionalista világnézetre, humánusabb gondolkodásra és élethez közelebb álló felfogásra épülő s a Nyugtalanság völgyével kezdődött fejlődési szakaszát ismét lírája, a Sziget és a tenger (1925) költészete tükrözi leghívebben.

A forradalom bukása után első lépése a menekülésé, a szépség kiábrándult hívének riadt elvonulása a felkavart társadalomból a szerelem menedékébe:

{256.} Óh, kedvesem! magunknak szól a dal.

Régen elzengtek Sappho napjai.

Csókolj! A líra meghal, és a bús

élet a kettes csöndbe menekül.

(Régen elzengtek Sappho napjai)

Lélektani realizmusú versekbe foglalja a házasságában beteljesült szerelem érzéseit, képalkotása azonban még mindig túlburjánzó (Ideges esztendők). A kurzus-irodalom nacionalista szóvirágainak, kispolgári almanach-lírájának divatja idején a magánlélek gondjaihoz fordulás is közvetett állásfoglalás, és megéneklőjük "az a Jobb, aki nem ért, és elmarad korától". (A jobbak elmaradnak), De mélyen gyökerező erkölcsi szemlélete és félénkségével szüntelenül feleselő világba vágyódása arra készteti, hogy kilépjen a magánélet szigetéről, és vétót emeljen az ellenforradalmi kultúrpolitika és egyáltalán a Horthy-korszak országvezetése ellen. És aki tanulmányában hajdan egy arisztokratikus művészi felfogás jegyében, kissé ötletszerűen, elmarasztalta Petőfit, a forradalom költőjének századik születésnapját találja legalkalmasabbnak arra, hogy újra megszólaltassa a közéleti költészet húrján az ellenzéki bírálat hangját:

Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond

messze az Övétől, mint sastól a vakond

avagy gyáván bujik,

s a bilincses ajak rab szavakat hadar?

Csak a vak Megszokás, a süket

Hivatal hozza koszoruit.

(Petőfi koszorui)

Ez az ellenzékiség lényegében ismét a liberális nemzeti eszményekkel egy tőről fakadt, s Babits közéleti költészete ekkor elsősorban hazafias líra (A gyémántszóró asszony). Bár az irredentizmus hangját is megüti (Csonka Magyarország) , humanizmusa a határokon túl tekintő, európai testvériségű magyarság hitéhez vezeti:

Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!

Oly hazáról álmodtam én hajdan,

mely nem ismer se kardot, se vámot,

s mint maga a lélek, oszthatatlan.

(Hazám!)

Ahogy szecessziós stílusát háborús megrendülése idején zaklatott expresszivitással cserélte föl, úgy szólaltat meg most, kiegyensúlyozottabb állapotában, egyszerűbb hangokat is, úgy él az élőbeszédszerű, hangsúlyos formákkal a csengő rímek helyén köznapibb asszonánccal. Szabadabb lélek beszél ezekből a versekből. Közelebb az élethez, jobban merít impresszionisztikus élményforrásokból, egy-egy táj megkapó rajzából érkezik csak belső világába, néha pedig az öröm színeivel itatja át a látvány képét (Borus nap; de kezd már kiderülni). Oldottabb stílusa jól példázza, hogy Babits, a nagy összegező, {257.} hogyan hasznosítja a maga számára eltérő következtetéssel a tőle merőben távoli expresszionizmus tanulságait.

Az istenek halnak, az ember él (1929) félreérthetetlenné teszi az előző kötetben jelentkező törekvéseket. Babits költői érdeklődése a művészet elvontabb tárgyaitól végképp a jelen, a való élet felé fordul, a lírát mindinkább úgy fogja föl, mint élete hullámzásának belső naplóját. Ez az élet azonban nem "sziget" többé. A sorokban a közügyekkel együtt lüktető szív melegét, lágyabb kedélyét érezzük, de a szellem emberének tiltakozását is halljuk "a mérges kis Wotanok", az éledő germán fajmítosz (A magyarok istenéhez), a tőke fékevesztett uralma (Babylon egerei) és a magyar uralkodó osztályok kormányzása ellen (Ne ily halált, ne ily harcot!). Kétségtelen: az értékek őrzőjének sorompóba szállásáról van szó, és nem a forradalmáréról:

Martinuzziak kora jött újra. Összeszorított

fogak, keserű alkuvás, erdélyi ravaszság.

Már látom a csukott ajk s nyitott szem hőseit.

(Politika)

Illyés írta már e versekről a Nyugatban, hogy a húszas évek időszakában Babits az első, aki az élet realitásában keresi a költészetet. Ahogy Babits ezt a realitást a társadalmat érintő kérdésekben – saját világnézete szintjén – felismeri, ugyanúgy fordul a természet, az élő világ benyomásaihoz. Most is az az alapvetően intellektuális alkat, aki ugyan fogékonyan szívja magába már az eleven hatásokat, de a valóság jelenségei azonnal bő érzéki és fogalmi társításokat indítanak meg benne, és az emberi sors felmérésére ösztönzik. A Vasárnapi impresszió autón tarkán váltakozó falusi képei is filozofikus kérdésbe torkollanak: "Ki mondja meg, mi az élet? Mi élünk-e vagy ők élnek?" Képsorai jobbára mozaikszerűen dúsak, fantáziája még belefeledkezik a belső értelmű jelképekbe, de ahogy "spleen"-jét az első nagy betegségek – asztma, sokízületi gyulladás – és igazi vívódások váltják fel, a fájdalom s a lemondás az egyre tisztább vallomás hangjait csalja ki belőle:

Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,

ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas

fényes, páncélos, ízeit bogarat.

(Cigány a siralomházban)

A húszas évek Babitsának költészetében a formai elemek puritánabb, szinte demokratikusabb törekvéseket – pl. lazább, élőbeszédszerűbb stílust – tükröznek. Kísérletező kedve változatlanul művészi egyéniségének alkotó eleme, de intellektusa mindig visszatartja a szélsőséges, öncélú formai játékoktól. A kortárs magyar líra eredményeit figyelembe véve a népi formák egyszerűségét is felhasználja, nem tekinti azonban egyedüli megfelelő versformájának, s amikor úgy érzi, a társadalom nyugtalanságára versének ritmusával is visszhangot kell adnia, nem habozik ismét a formabontástól, immár volt tanítványai (Szabó Lőrinc) expresszionista stílusától példát venni (Verssor az utcazajban). Babits formaképzésének alapvető sajátsága mindvégig {258.} a szakadatlan megújulás, a változatok bővítése még az ifjabbak vívmányainak szuverén áthasonításával is.

Novelláinak esztétikája lassabb ütemben változik. Felnőtteknek szóló meséi (Aranygaras, 1923), némiképpen a mese műfajának sajátságaiból következően, artisztikus modorát folytatják, viszont A torony árnyéka (1931) című könyve már több realisztikus novellát foglal magába. György, a favágó című írásában a lélektani realizmus érvényesül, a Bodri és Pityu helyenként szélsőséges naturalizmusba hajló életkép, és még a Szúnyogok stilizált történelmi rajzában is legalább a leíró részek valószerűen érzékletesek. Úgy látszik azonban, hogy Babits a lírai vallomás és regény önéletrajzi képein kívül eső területen, ahol valóságábrázolásra lenne szükség, így főként a novellában, "irodalmias" problémákat fordít az epika nyelvére, és jellemző módon, a titokzatos elemtől mint deus ex machinától, végképp szabadulni nem tud (Űzd ki vasvillával).

Közben baráti felolvasások és bírálatok kereszttüzében ötvöződik legjelentősebb és legregényszerűbb regénye, a Halálfiai (megj. 1927). "Halálfiai vagytok" – kiáltja Sátordy Imrus, az ifjú főhős, családja tagjainak, és szavaival Babits mond ítéletet a feudálkapitalista társadalom, a magyar középosztály felett. A mű családregény, nemzedékek sorsát kíséri végig a múlt század kilencvenes éveitől a világháborút megelőző esztendőkig, s mintája a 19. század angol nemzedék-regénye, elsősorban Meredith széles medrű epikus látásmódja. Babits a háború előtti társadalom válságában saját társadalma pusztulásának gyökereit keresi, és ezáltal a korábbi regényeiből ismert lelkiismeretvizsgálatot az egész magyar államszerkezetre kiterjeszti. Hat éven át írta a regényt, s ezt az időszakot úgy kell tekintenünk, mint hősei bukásával adott szüntelen választ a feudalizmus restaurációs kísérleteire.

A nagyapa a szüreti mulatság asztalától fordul le holtan: ezzel a jelképes mozzanattal indul a cselekmény. Rácz Józsi halála a konzervatív földbirtokos nemesség életútját tipizálja, ezt a messzebbre látó vágyak híján saját bőségébe fulladó réteget. A következő nemzedék már az államot szolgálja. Sátordy Mihály, a vő, kiemelkedik a kisvárosi mulatozó kompánia keretei közül, és el is különül tőlük. Liberális nézeteket vall, hisz egy laikus erkölcsi igazságban, elhatárolja magát az egyháztól, Dreyfus-párti, és megérti, ha nem is osztja, Zola művészi igazságkeresését. De ő is magára marad és elbukik, mert gondolkodása társtalan a hazafias frázisok görögtüzénél. A fokozódó kapitalizálódás idején elszürkítő napi küzdelmet kell vívnia a megélhetésért, és amikor régies, merev erkölcsi felfogásával képtelen felesége nyugtalanabb, modernebb lelki életét megérezni, őt is elveszti. Barátjában, az ügyvéd-újságíró Hintáss Gyulában zaklató vágyak, szokatlan célok feszülnek, ám se pénze, se kellő műveltsége, hogy álmait valóra váltsa, és csakhamar a csalás, sikkasztás, szélhámosság útjára tér, s így az ő sorsa is a dzsentri kisszerűségét és társadalmi-morális halálraítéltségét példázza. Az új nemzedéket megtestesítő Sátordy Imrus alakjában igen sok az önéletrajzi elem. A párhuzamok alkatiak, lelkiek és kevésbé eseményszerűek, s így a fiatal Babits megértéséhez is kulcsot adnak; a mű másik rétege – a társadalomrajz mellett – a főszereplő érzelmi fejlődése, emberré válása. A lugasban Horatiust, Lucretiust olvasó ősök nyomán Imrus is a tanári pályát választja a dzsentritársadalomban hagyományos jogászkodás helyett. Barátaival együtt új gon-{259.}dolkodást, friss művészetet akar a hazai talajba plántálni, de a pénz és az élettapasztalat hiánya, más szóval társadalmi kiskorúsága váltóhamisításba, majd egy meghiúsult, nevetséges öngyilkossági kísérletbe sodorja. Végül, mintegy vezeklésül, egy távoli kisvárosba temetkezik el tanárnak. Imrus tragédiája önbírálat. Rajongásának, művészetbe oltott szociális ábrándjainak szétfoszlásával az erőszakos ellenforradalomból és a gyönge polgári liberalizmusból egyaránt kiábrándult Babits bírálja ifjúságának életképtelen reformista eszményeit.

Babits környezetfestése, mint a korrajz fontos eleme, szintén találó képet ad. Megjeleníti a földbirtok reménytelen küzdelmét a természeti csapásokkal, a tőkehiánnyal, ábrázolja a századelő művészi forrongását: lapalapítást, az egyetemisták Tolsztojról, Nietzschéről, szocializmusról zajló vitáit, és még a mellékalakok, nőfigurák egyénítésében is korszerű problémákra, pl. a nőemancipációra irányítja a figyelmet. Rácz Nelli, Imrus édesanyja, a feudális nőnevelés és erkölcs áldozata: férje ellen táplál indulatokat társadalmi elnyomottsága miatt, de ábrándjait sem kellő öntudattal, sem kellő életismerettel nem tudja ellenőrizni, és Hintáss Gyula ködös nagyotmondásainak, fellengzésének könnyen kelepcéjébe esik. Amikor a férfi rossz vonatra ülteti, hogy megszöktesse, a következő állomáson még leszállhatna, de fél a pletykától, és inkább sodortatja magát a nagyobbik rossz, a biztosra vehető tragédia felé. A Halálfiai cselekményének tragikus görbéje még jobban szembe tűnik az egyetlen szilárd pont, Cenci néni, keménysége, földőrző és családmentő matriarkális hősiessége mellett. A nemzedékek kilátástalan kitörési sorozata az egész történelmi Magyarország reménytelenségének leckéje.

A regény társadalomképében gyakori az együttérző hang is, Babits kritikája nemegyszer gyászbeszéd osztályának rokonszenves vonásai fölött. A nemzedékek hanyatlásának nem ad kellő ellenpontot sem Cencinek az élet törvényei szerint halálba tartó akarata, fukarsága, sem a mindennapi feladatokat vállaló Imrus kiegyezése. A Sziget és tenger Babitsában még meglevő elzárkózási hajlam, a hegyre húzódás sem jelenthet gyógyírt egy osztály válságára, s így az író sajátos ellentmondásként, korai reformizmusában csalódva eszmei fejlődése során a filantrópia új reformizmusához érkezik el. Író és ábrázolásának viszonya fejeződik ki abban a vitában, amely a regény megjelenésekor a Nyugatban Ignotus és Tóth Aladár közt lefolyt. Ignotus az elbeszélés pátoszát, az együttérzést marasztalja el egy radikálisabb társadalomszemlélet nevében, Tóth Aladár viszont épp a nemzetnevelő tendenciát ismeri föl a szubjektív írói megjelenítésben.

A Halálfiai szociális önbírálata és eposzi részvéte ellentmond egymásnak: magyarázata nem utolsósorban a regény művészi koncepciójában és írója alkotásmódjában rejlik. Babits hősei passzívak. Még tetteik is, mint Hintáss érzelmi félreértésen alapuló nőszöktetése, Imrus szándéktalan váltóhamisítása, tulajdonképpen ál-cselekedetek – nemcsak társadalmi értékük, hanem az egyén törekvései szempontjából is. Olyan írói történet közegében, ahol a szereplőket a nagy kritikai realista regényekkel ellentétben, sem tevékenység, sem gyakorlati szellem, sem szenvedély nem mozgatja, krónikásuknak is kevés figyelmet lehet az eseményekre, sőt még a párbeszédekre fordítania, és ábrázolásának legfontosabb eszköze az elemzés. Babits a magyar regény történetében szokatlan részletező lélekrajzzal jellemzi hőseit, alakjai azonban csak töpren-{260.}genek, vágyódnak, terveznek és lehorgadnak, így lelki állapotokat világít meg sokoldalúan, de nem mutat be fejlődő jellemeket. Ezért hiányzik a Halálfiaiból a drámaiság vagy szélesebb sodrú epikum; így lesz a mű "küzdelem az epikával", ahogy ezt Kolozsvári Grandpierre Emi! 1943-as Magyar Csillag-beli cikke már címében is jelzi. A krónikás magatartásából érthető az is, hogy Babits nemcsak hősköltemények párhuzamaival, költői képeivel eleveníti meg a magyar kisvárosi sorsokat, hanem időnként ironikusan fricskáz is egyet alakjain. Prózai stílusa, ez az alkatában intellektuális, szervezetében lírai nyelv, a hangulatkeltő érzékletességet a belső életet közelítő kifejezésekkel váltogatva ezúttal éri el legnagyobb stiláris gazdagságát. Hat évig készült a Halálfiai. Az értékelő és ítéletmondó magatartását Babits, mint idealista gondolkodó, belső törvényeiből, szigorú erkölcsi felfogásából alakította ki, és nagy regényén kívül a többi műfajra is átviszi, melyben ez idő tájt tevékenykedik. Ennek megfelelően esszéiben az önarcképfestő elemet az értékrend kialakítására törekvő kritikai mozzanat váltja föl. A Nyugat 1923-tól megindult "Könyvről-könyvre" rovatában szívesen mutat be jelentkező új tehetségeket, s ha nem éppen ő a felfedezőjük, mint pl. Sárközi esetében, irodalmi helyüket, mégis az ő kritikája jelöli ki elsőként. Idősebb költőkről, Kosztolányiról, Tóth Árpádról haláluk alkalmából ír összefoglaló értékelést. Az író irodalmi születése és a fejlődésben betöltött szerepe érdekli, portréiban is az irodalom vezető törekvéseit, hatóerőit igyekszik földeríteni. Az irodalmi vezér szerepének vállalására készülődik. Új klasszicizmus felé (1925) című esszéjében először az irodalom baloldali értelmezésétől határolja el álláspontját. Eszménye az időtlen, örök érvényű művészet, mely – szerinte – nem arra hivatott, hogy az adott kor gondjaira visszhangot adjon.

Babitsnak a nem hivatalos irodalomban elért vezető szerepét méltányolja Berzeviczy Albert, az Akadémia elnöke, mikor a Kisfaludy Társaság elnöki székében elmondott beszédének "intelmeit" részben hozzá intézi. Babits válasza (A kettészakadt irodalom, 1927), majd egy napilap kérdéseire adott nyilatkozata némiképpen felemás magatartás benyomását kelti. A hagyományok tisztelete, a nemzeti folytonosság tudata az irodalmi egység helyreállítására, s így a hivatalos irodalommal egyezkedni késztetik, bár megalkuvásra semmiképpen. Elvei és az általa képviselt irány rehabilitálását látja majd abban, hogy a Kisfaludy Társaság ismét meghívja 1930-ban tagjai sorába: Babits a megválasztást elfogadva is eszményeihez, irodalmi értékrendjéhez reálpolitikus óvatossággal ugyan, de ragaszkodik. A kettészakadt irodalom gondolatmenetének jellemző mozzanata az Ady-kérdésben elfoglalt álláspontja. Babits megvédi Adyt, mint igazi radikális hazafit és a nemzet valódi érdekeinek képviselőjét, de ahogy Földessyvel folytatott vitájának egy mondatában annak idején elkülönítette Adyt a forradalomtól (Tanulmány Adyról, 1920), ezúttal – nyilván a Nyugat elszigeteltségének megszüntetése végett – éles választóvonalat húz az egész Nyugat köre és a forradalom közt. De Adyhoz és költészetéhez immár rendíthetetlenül ragaszkodik, mert a halott nagy költő igazolásában az egész modern magyar irodalom s ezen túl egy európaibb magyarság-tudat érvényre jutását látja. Ezért utasítja vissza Kosztolányi együttműködésre szólító felhívását is az úgynevezett Ady-revízió ügyében.

{261.} Irodalmi vezető szerepének tudatosodásáról és válaszúton álló világnézeti fejlődéséről egyaránt tanúskodik Az írástudók árulása (1928) című tanulmánya. Julien Benda, a híres racionalista francia kritikus, előző évben tett közzé egy azonos című könyvet. Ebben az antiintellektuális és pragmatista irányok, így egyrészt Bergson és író-tanítványai, pl. Proust, másrészt a reakciós francia kritika éles kultúrfilozófiai bírálatát adja. Babits tovább megy Bendának már az ő Veszedelmes világnézetével is oly rokon gondolatainál, és az író egyedül lehetséges álláspontjaként a jelentől független, erkölcsi tartalmú racionális vizsgálódást fogadva el, nyíltan támadja az ösztönéletet bálványozó modern nacionalizmusokat. Babits polémiájának éle mindenekelőtt a faji mítosz korai irodalmi megnyilvánulásai ellen irányul, de elhatárolja magát minden politizáló művészettől, a progresszív világnézetektől is, mert bennük a tényekhez, a történelemhez kötött gondolkodásmódot fedez föl. A kétfelé hadakozó tanulmány élethű arckép a húszas évek Babitsáról. Arisztokratikus idealizmussal ítéli el az élet mindenfajta betörését az eszmék és a művészet "tiszta" világába, és ebből a szempontból egyenlőségi jelet von bal- és jobboldal, szocializmus és nacionalizmus közt. De már a közösség: magyarság és új magyar irodalom nevében beszél, tehát kilépett individualizmusa csiga-házából, és kollektív felelősséget érző polemikus pátoszában a későbbi antifasiszta magatartásának előképe is benne van. Ugyanakkor szilárdan hangoztatja egyik leglényegesebb tételét: elit-kultuszát.

Irodalmi vezérszerepének két esemény, két fontos irodalmi hadállás elfoglalása adja meg a döntő súlyt: a Baumgarten-alapítvány születése és a biztos szemű, de diktátor hajlamú Osvát halála után a Nyugat szerkesztői asztalának átvétele.

1927-ben meghal Baumgarten Ferenc Ferdinánd, magyar származású német esztéta, és vagyona jelentős részét magyar irodalmi alapítvány létrehozásának céljaira hagyja. Az örökhagyó anyagi szükséget szenvedő, elveikben meg nem alkuvó tehetségek támogatását tűzte ki célul. Baumgarten végakarata az alapítvány vezetőjéül, kurátorául – Basch Lóránt ügyvéd mellett – Babitsot jelölte ki. A kurátori tisztség évi jövedelme leveszi a költő válláról az anyagi gondokat, A Baumgarten-rokonok pörösködése és a jobboldali sajtó támadása után, két év múlva kezdődik az alapítvány tevékenysége: egy tanácsadó testület véleményének meghallgatása után évdíjakat, majd később jutalmakat is osztanak ki. Babits mint a Baumgarten-díj valóságos odaítélője, különleges hatalomhoz jutott, és kivételes helyzetével közvetve és közvetlenül befolyásolja az irodalmi életet. Jobboldali írók jutalmazásától, az alapító szándékaira is joggal hivatkozva, következetesen elzárkózott. A baloldali irodalom érdekeit képviselve egyre gyakrabban kellett küzdenie a kultuszminisztériummal mint felügyeleti hatósággal – több-kevesebb sikerrel – Kassák, a kommunista múltú Pap Károly, Illyés vagy a származása miatt nem kívánatos Vas István díja miatt. Apolitikus ízlése azonban rányomta bélyegét a döntésekre: távol tartotta a szocialista irányok méltánylásától. Egyéni sérelmeken és félreértéseken kívül ez is közrejátszott abban, hogy József Attila nem kapta meg, időben és megfelelő fokozaton, a Baumgarten-díj elismerését. Pedig a díj már tekintélyt is jelentett. Babits is így látta, amikor például 1930-ban Németh Lászlót épp a Baumgarten-díjjal próbálta végleg a konzervatív irodalom táborából a Nyugat körébe {262.} vonni. Az újabb nemzedékek, a díjban is reménykedve, igyekeztek ízléséhez idomulni, és Babitsnak a jelen méltatlannak ítélt harcai felett álló ezoterizmusa a forradalmi irodalom kibontakozásának mintegy fékezőjévé is vált.

Mint a Nyugat szerkesztője tudatosan és tervszerűen irányította a céh közvéleményét. 1929 végén Móriczcal társtulajdonosként vették át a folyóiratot; Babitsra hárult a vers-, tanulmány- és kritikai anyag szerkesztése. A két különböző szerkesztői felfogás azonban csakhamar súrlódásokhoz vezetett. Babits 1933-tól már csak maga szerkeszti a folyóiratot, mely ettől kezdve az új líra és az úgynevezett esszéista nemzedék porondjává lesz. Babits úgy vélte, novellát közöl a heti és napi sajtó, az ő feladata a mostohább műfajok istápolása. Volt ebben az elhatározásban személyes elfogultság is az élethez közelebb álló műfajjal szemben, mint ahogy az ő irányítása alatt a Nyugat – Móricz felfogásához viszonyítva is – veszít radikalizmusából.

A Nyugat kettős vezetésének időszakában Móricznak a társadalmi hatású írásokat szorgalmazó szerkesztési elveivel szemben Babits kezdetben a "tiszta" irodalom elvét próbálja érvényesíteni. Ezüstkor (1930) című tanulmányában részben az Új klasszicizmus felé programját fogalmazza meg újra, amikor a századelő elefántcsonttornyát siratja. Sőt, most még élesebbnek látja az ellentétet a művészet és a kor között. De a tanulmány születésének időpontja arra figyelmeztet, hogy amitől Babits önmagát és a művészetet elhatárolja, az elsősorban a fasizmus, az új barbárság; az Ezüstkor több részlete odavág "a faj sáfárszellemének", mely "a háború lángjaival", "gyilkos gázokkal" fenyeget, s nem véletlen, hogy a pusztulás fogalmára a "Götterdammerung"-ot használja. De ebben az időben Babits a szocializmustól is elhatárolja magát. Vezető szerepre törekvése is közre játszik abban, hogy a Kisfaludy Társaságba történő megválasztásának esztendejében liberális erkölcsi gondolkodásának "szalonképes" látszatot igyekszik adni, és Baloldal és Nyugatosság (1930) című írásában csak a századelő liberális színezetű baloldaliságával azonosítja magát – és, önhatalmúan, az egész Nyugatot. Ez a tanulmány nyílt szembefordulás a baloldali írókkal, akiket egyértelműen epigonoknak tart; figyelembe kell azonban vennünk, hogy a szocialista írók zömének emigrációja idején, amikor József Attila pályája kezdetén áll, és Kassák távolabb került a kollektív célzatú irodalomtól, Babits csak a jelen levő tehetségekkel érezhette egynek a szocialista irodalmat.