A humanista

Babits őszinteségét, jóhiszemüségét bizonyítja azonban, hogy már a Baloldal és Nyugatosságban külön helyet szán a népi íróknak, és nagy megértéssel ír az ő alkatától tulajdonképpen távol álló mozgalom friss törekvéseiről. Bennük már pontosan azt üdvözölte, ami valódi emberi-művészi céljuk volt: a művészi irány változásában a társadalom szerkezetének megújulási vágyát közvetíteni. "A nép versével a nép lelkéből jön be valami az irodalomba: nagyobb egyszerűség, nagyobb tisztaság" – írja helyeslően 1932-ben Illyés Három öregéről a Nyugatban.

1933-ban jelenik meg fantasztikus regénye: Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom. Az erkölcsi felelősség itt a wellsi utópiák műfajába öltözik: {263.} a mű az író figyelmeztetése a háború és a kultúra pusztulása felé rohanó emberiségnek. A háború ellenes versekkel, a Fortissimóval egy gondolatkörből született, de epikumának már a két világháború közti kor szorongása ad tápot. Az örök harc korában falu és város kihalt, minden ép férfi a fronton, a nők, gyermekek, nyomorékok és hadi lógósok a gáztámadások elől "lég-barlangok"-ba húzódva töltik életük nagyobb felét. A termelés csak a háborút szolgálja, a család keretei felbomlottak, a kultúra igénye is megszűnt. Elzát és Dezsőt csak az érzelmek homályos emlékei hajtják egymás felé az állandósult háború korszakában, amikor nincs már szerelem, csak a katonautánpótlást biztosító fajfenntartás. Babits a kép reménytelenségét hangsúlyozza Elza kudarcával: a lány pilóta lesz és az ellenséghez röpül, hogy így törjön ki társadalma törvényei közül. De ott is ugyanaz a sors vár rá: ezúttal övéi ellen kell vezetnie gépét. A regény megjelenésekor már Schöpflin a Nyugatban rámutatott, hogy Babits nem a múlt háború mintájára festette körképét, hanem inkább negatív értékű utópiát ad a megvalósult militarista, nacionalista jelszavak koráról, – az Elza pilóta az imperializmus látomásszerű kritikája. Igaz viszont, hogy e társadalom "katonai szervezetének" mintáját keresve liberális előítélettel azonosítja a szovjeteket és a fasciókat. A keret-történettel Babits azt a látszatot kelti, mintha meséje csak egy nagy feltaláló "kis Föld"-jén, mesterséges bolygóján játszódnék, de ezzel a művészi fogással is csak a regény prófécia-jellegét fokozza. Az Elza pilóta szép példája annak, hogy Babits kísérletező kedve világnézetének tisztulásával miként nyer magasabb rendű értelmet.

A harmincas évek Babitsának közvetett világnézeti megnyilatkozása világirodalomtörténete. 1934 könyvnapjára jelenteti meg a 19. századig, a következő esztendőben a 20. századtól az író közelmúltjáig terjedő kötetet. Az együttes kiadás újabb egy év múlva lát napvilágot (Az európai irodalom története, 1936). Világirodalmon az európai irodalmat érti vagy azokat a jelenségeket (kisázsiai eredetű homéroszi költészet, amerikai irodalom), amelyek az európai kultúrából nőttek ki. Már maga ez a szemlélet individualista koncepciót rejt magában. A mű nem is irodalomtörténet a szó közhasznú értelmében, hanem a tudományos szempontokat – történelmi, szociális mozzanatokat, művészi életet – háttérbe szorítva az író személyes hangú hitvallása az irodalom egyetemes és változatlanul hatékony értékeiről, – "egy ízlésforma önarcképe", ahogy Halász Gábor kritikájának már címe is jellemzi az 1935-ös Nyugatban. Műfaja az olvasó-naplóhoz áll közel, Az európai irodalom története mégis céltudatos humanista állásfoglalás az európai kultúra egysége, a szerves és egyetemes emberi fejlődés mellett a nacionalizmus bel- és külföldi fellendülése idején. "Az európai hagyomány ereje egyre csökken, a nemzetek szellemi téren is ellenségek módján akarnak farkasszemet nézni, irodalmi kultúránk a fölbomlás tüneteit mutatja. Világirodalomtörténetet írni sohasem volt korszerűtlenebb. És sohasem volt aktuálisabb" – a bevezetőnek ezek a sorai hadüzenetet jelentenek az uszító sovinizmusnak, a "Herrenvolk"-elméletnek. Még az az arisztokratikusnak tűnő elve, hogy az irodalmat elsősorban a nagy írók, a remekművek hegyvonulatának tekinti, az egyéni szellemi erőfeszítést a fajtól, a ködössé vált nemzetfogalomtól függetleníti, még ez is fajelmélet-ellenes, bár kétségtelenül individualista szemlélet jele. Végsősoron klasszikus ízlés nyilatkozik meg ebben a szemléletben.

{264.} Az európai irodalom történetének az a különös szerep is osztályrészül jutott, hogy – egy évtizedes kisebb viták után – Babits és az őt követő nemzedék esztétikájának és irodalmi helyének tisztázására szolgáltatott alkalmat. Halász Gábor, az "értelem keresője", akinek legkedvesebb százada a 18. század, a felvilágosult tiszta ész százada, bírálatában elismeri ugyan Babits és társai útmutatását pl. az antiromantikus törekvések megítélésében, irodalmi legendák szétfoszlatásában (1. Byron irodalmi rangja), de a műben az alanyi állásfoglalást találja jellemzőnek, személyes rokon- és ellenszenveket lát az értékelésben, és Babits ifjúsága eszményeinek, a századelőnek, a szecessziónak túlértékelése ellen emeli fel szavát. Nem késik kimondani ítéletét a műről: "szigorúan magánügy". Halász bírálata új, korszerűbb meglátásokra hivatkozik, de ő maga indul ki lélektani relativizmusból, és így saját szemléletére derít fényt, amikor Az európai irodalom történetében csak a lírai indítékokat veszi figyelembe. Babits válaszában a proteusi egyéniség és a pedagógus döbbenete tanulságos. A megrögzött kísérletező, aki korszakáról korszakára megújítani próbálta szemléletét és tanítványaitól is akart tanulni, fájdalommal és elutasítóan néz szembe azzal a váddal, hogy minden stílusváltozata csak a maga körén belül mozgott. Másrészt a kritika a szenvedélyes tanítót sérti benne, mert úgy érzi, neveltjei lázadnak föl ellene. Amikor a nemzedékváltás szükségessége ellen tiltakozik, Halászékat – jellemző módon – ha nem is epigonoknak, de "kiteljesítők"-nek, "alkalmazók"-nak nevezi, s azáltal, hogy esszéista nemzedéknek tekinti őket, kezdeményező szerepüket vonja kétségbe, és tantermébe tessékeli vissza csoportjukat. Babits válaszában együtt vannak irodalomszemlélete főbb vonásai: az irodalmi vezérszereppel párosult tanítói magatartás, legszemélyesebb ízlésének is értékké objektiválása és a történelmi folytonosságba vetett meggyőződése. Amikor saját kora irodalmát figyelmen kívül hagyja, és biztos rangsorolást csak a múlttá távolodott értékeknek kíván adni, arisztokratizmusáról tesz ismételt tanúbizonyságot.

Eleven, alakuló lelki-szellemi életének egységét igazolja a Versenyt az esztendőkkel (1933) első darabjaival kezdődő és halálával záruló lírája. Maga az a tény, hogy Babits életének külső és belső alakulása immár nyomon követhető, új fejlődési szakaszának jellemző vonása. Humánusabb lett, nyíltabb saját élete dolgaiban, érzékenyebb és közösségibb környezete, hazája és az egész emberiség sorsának vállalására. Ars poeticája együtt változik életfelfogásával. A kötetnek a húszas évek végén írt darabjai még visszatérést mutatnak régi kedves témájához, és a személyiség, élet és tudat kettősségének problémája foglalkoztatja a freudizmus megújult hatására írt álom-verseiben (Az álom kivetett, Álmok kusza kertjeiből). Ez idő tájt lírája is kifejezi a hegyre húzódás, a korból kivonult független erkölcs eszményét:

Hozza postámat a posta: mennyi hír, divat!

Engem nem visznek magukkal, föl nem oldanak.

Mindegy! a világ süllyed vagy én lettem halott:

akként élek mint akik már Változatlanok.

(Holt próféta a hegyen)

{265.} Filozofikus gonddal az önismeret verseit írja arról, hogy a jelenlevő szerelem is megvalósulhatatlan (A kedves arcképe), arról, hogyan próbálja szárnyát riadtan a költészet a prózai világban, stb. Megnyugodott tekintete észreveszi a világ részleteinek gazdagságát. Igaz, leírásai hamar benépesülnek a bölcselő elme képzeteivel (Vers a csirkeház mellől), és verses elbeszélésben az élet apró tényeit, jelenségeit antropomorf izgalommal festi (Verses napló). De tanul Illyés kényelmes, már-már társalgó nyelven írt, tompán rímelő alexandrinusaiból, hogy a mindennapi beszédet idéző hangon szóljon az olvasóhoz (pl. Gondok kereplője). Formai változatossága ezúttal is a témák változatosságát hivatott kifejezni.

Babits magánélményeinek humanizálódása mögött is állásfoglalás van, örök erkölcshöz igazodó konzervatív szemlélődés. De a "különös hírmondó"-t, aki a politika, az érlelődő háború helyett az őstermészet híreire kíváncsi, éppen mély erkölcsisége készteti, hogy prófetikusan, mégis egyre határozottabban szembenézzen az erősödő fasizmussal, az imperialista fegyverkezéssel:

Én már összeomlott városokat látok.

Vad paloták helyén csöndes romhegyeket,

s betonok gőgjéből törmeléksziklákat.

Szakadt drótok lógnak, mint a tavalyi gaz

s messze tereket fed a vasak selejtje:

feledt célú gépek hullamezeje az,

ahol a rozsdának nyil virágoskertje.

(Az Isten és ördög ...)

Hitler hatalomra kerülése után Babitsnak az írónak, a gondolkodónak és az embernek nap mint nap állást kellett foglalnia a fasizálódó magyar közélet kérdéseiben. 1934-ben a Magyarország körkérdésére válaszolva a válságos korviszonyokra hivatkozik, és első ízben tör lándzsát az író politizálása mellett, bár ekkor is az író erkölcsi felelősségét hozza fel érvül. Olvasmányokon, morális elveken edződött pacifizmusa a mind feszültebb háborús légkörben most már tudatosabb világnézetként újul fel, és a Nyugatban ő maga kezdeményezi az ankétot: Mit tegyen az író a háború ellen? (1934 december). Amikor Németh László ködös "hígmagyar – mélymagyar" ideológiáját a magyar irodalom fejlődésére is kiterjeszti, Babits tudósan fejtegető, mégis erősen polemikus tanulmányban cáfolja meg tételeit (Pajzzsal és dárdával). A spanyol polgárháború eseményeire is fölfigyel. A madridi levélben ugyan a spanyol főváros ostromán mint egzotikumon csodálkozik, de rokonszenve, megbecsülése a köztársaságiak iránt itt is kiütközik. Az Anschluss alkalmából ismét szembefordul a fajelmélettel, s a nácizmus és a német terjeszkedés hazai veszélyére is felhívja a figyelmet, bár ezúttal is hangoztatja arisztokratikus tömegellenességét (A tömeg és a nemzet). A nácizmussal és hazai szálláscsinálóival szemben aktív ellenállást hirdet, és az értékek őrzője, a patrióta vállalja az antifasiszta harcot. "A kis nép ... feladata tehát őrizni a múltat, a magáét és magában a világét. Ez a múlt jelenti az eszményeket, amelyeket egy nagyon is dinamikus újkor felszabadult cselekvési vágya talán már semmibe vesz, – jelenti a jog állan-{266.}dóságát, az erkölcs szentségét, az igazság érvényességét s egyúttal a magunk életét is" (A magyar jellemről, 1939).

Ahogy Babits képtelen teljesen feloldódni a látványban, a valóság színeiben, és idillnek induló, leíró stílusban kezdődő versei csakhamar saját drámája felé, és a háborútól, fasizmustól fenyegetett emberiség elégiájába fordulnak, talán a görögökön tudatosított, mélyen gyökerező sorsérzése kap újra meg újra hangot.

A rügy a fán – mint ifju arcon

a pattanás – kiütközött.

Vén életemmel sántikálok

a csecsemő zöldek között.

Botom dühödten üt a fűbe,

szívem irigy és izgatott:

ez a szerény tavasz kicsúfol,

hogy telhetetlen agg vagyok.

(Botozgató)

Humanizmusának tragikusabb zengést, még dísztelenebb, még hitelesebb szavakat sugall a költőn elhatalmasodó halálos kór. Egész életében betegségekkel küzdött, de a szívós test, a csak szellemi értékekre tekintő akarat és a példaadó elhivatottságot érző lélek ellenállt. 1933-ban kezdődik nagy betegségeinek megszakítatlan sorozata. Szívbántalmait még viszonylag könnyen kiheveri, de 1936-tól egyre súlyosbodó, halálfélelmeket hozó légzési nehézségek gyötrik:

Mert orv betegség öldös íme engemet

és fojtogatja torkomat,

gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm

zihál, s mint aki hegyre hág,

mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel

kifulva, akként élek én

örökös lihegésben.

(Balázsolás)

Az orvosi diagnózis 1937-ben a légzést nehezítő rosszindulatú daganatot állapít meg, és a következő évben gégeműtéten esik át. A sebészi beavatkozás csak a kezdeti tüneteken könnyít: ezüst-csövecskén át kell lélegeznie, szervezetét felzaklató rádium-besugárzásokat kap, hangját fokozatosan elveszti, és csak "beszélgető-füzetek"-ben érintkezik környezetével. A Nyugat szerkesztését a "második" nemzedéknek az ő számára legkedvesebb, kiemelkedő tehetségére, Illyés Gyulára bízza, bár a folyóirat fölötti áttekintést, a végső döntés jogát még halálos ágyán is megőrzi magának. Végzetes betegségében végérvényesen azonosul az emberi szenvedés tragikumával és a világkatasztrófa előtt álló emberiség sorsával. 1936 és 1941 között éber tudattal, művészi érettsége teljében a lét olyan mélységeibe adatott meg leszállnia, mint a világirodalom nagyjainak, és az emberi sorsról olyan letisztult, bensőséges hangú és ugyanakkor egyetemes érvényű költői üzeneteket hozott onnan magával, mint hazájának és az emberiségnek sorsáról A halottak élén Adyja.

{267.} Babits "őszikéi"-nek gondolatmenete korábbi verseinél egyszerűbb, szerkezete világosabb, formája – ahogy hangsúlyos versei is szaporodnak – a vallomás kendőzetlen közvetlenségével hat. Költői képe is csak annyi, amennyit a változatlanul gazdag gondolati anyag megkövetel. Töprengéseit a végső kérdésekkel szembesített ember megrendülése mondja tollba, s a veszendő élet, az elmulasztott örömök utáni sóvárgás teszi drámaivá:

Csak az én telem nem ily mulandó.

Csak az én halálom nem halandó.

Akit egyszer én eleresztettem,

az a madár vissza sohse reppen.

Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki ...

Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

(Ősz és tavasz között)

Betegsége életútjának mérlegelésére ösztönzi. Szenvedései, halálfélelme elől versben és prózában a zsongító emlékezésbe menekül. "Amint fogy-fogy a jövendő, | egyre-egyre drágább lesz a mult" – írja (Emlékezés gyermeteg telekre), és a Halálfiai egyik mellékalakjának sorsát tovább bogozva, a Hatholdas rózsakertben (1937) ifjúkora, a bortermő Dél-Dunántúl és embereinek ábrázolásához fordul vissza. A kisregény komikus eposzhoz méltó bonyodalom körül forog. Irén, az öregedő vénlány férjfogásának és Gruber Franci, a botcsinálta vőlegény, suta-szerencsés megmenekülésének története s az álmos, pletykára éhes kisváros felbolydulása elevenedik meg a mű lapjain. Babits saját élményét dolgozta fel benne, s az életművében oly ritka humoros alaphang jelzi a feloldódást, amellyel az író önnön életére visszanéz. Az akaratgyenge főhős, akit a megrögzött házasító, a szíves Ilka néni majdnem oltár elé hajszol, maradék elhatározásával megszabadul, s így az író távolságtartó elbeszélése által is hangsúlyozott gyarlósága komikai részvétre indít. Kevésbé elfogult, ironikusabb megvilágítás esik Gádorosra, az áporodott vidéki életre, ahol a magánügyek duzzadnak közéletté, s ahol az emberek látóhatárát teljesen betölti a véletlen odakínálta sors a bor, az asszony vagy akár a köszvény formájában. A Halálfiaiban Babits humora még csak egyik művészi eszköz volt a sok közül, a Hatholdas rózsakertben az estéjéhez érkező ember megbocsátó életérzése.

Még Babits értekező prózája is a kötetlen emlékezés témái felé fordul (l. Keresztül-kasul az életemen című 1939-es cikkgyűjteményét), s ezzel visszatér fiatal éveinek kedves műfajához, az esszéhez, de már nem önmagát keresi más írók álarcában, hanem a kitárulkozás kényszerének enged, és életének leckéiből próbálja levonni az általános tanulságot. Meg-megszólal ezekben az írásokban a történelmi Magyarország, a messzeségben megszépült múlt siratása, de egyértelmű bennük a dzsentri életforma elítélése (Curriculum vitae) és a nem minden elfogultságtól mentes, de semmiképpen sem soviniszta dicsérete Erdély népei együttélésének (Fogaras). Gondolataira, még a Szekszárdi kadarkát dicsőítő sorokra is ránehezedik egy-egy konzervatív eszme, különösen irredentizmusa. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy utolsó éveiben a feleség és a barátok jótékony keze eldugta előle a nagy {268.} megrázkódtatást igérő írásokat, bár elsősorban az irodalmi bírálatokat. A történelem alakulásáról már nem volt teljes képe, a fasizmus szörnyűségeiről is csak részben szerzett tudomást, ez is elég volt azonban lelkiismerete felébredéséhez, erkölcsi világrendjének fellázadásához.