| A humanista | TARTALOM | Hatása |
Igazi számadása a Jónás könyve (könyvalakban: 1940), nagy művei közt is a legnagyobb. A bibliai történetben Babits saját emberi és művészi fejlődése összefoglalását találta meg. A küldetése elől futó igazmondó, aki békességre és magányra vágyva "rühellé a prófétaságot", de erős hányattatás után nem térhet ki feladata elől, ez a tiszta művészet ábrándjától az aktív, antifasiszta humanizmushoz pártoló Babits útjának példázata.
A költő – saját közlése szerint – életveszélyes műtéte előtt tervezte és kezdte a Jónás könyvét, tehát még 1937-ben, és a Nyugat közölte először 1938-ban. "A próféta sorsa, a szellem sorsa a világ hatalmaival szemben: lehet-e izgatóbb tárgy a mai költőnek?" – írta művéről Ascher Oszkárnak. Jónás menekülése a tengeren az Úr parancsa elől, bűnhődése a cethal gyomrában, majd prófétálása – eredeti szándéka ellenére – a romlott Ninivében, végül szégyenvallása a pusztában: a Jónás könyve cselekménye híven követi az ótestamentumi történetet:
| Monda az Ur Jónásnak: "Kelj fel és menj |
| Ninivébe, kiálts a Város ellen! |
| Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság, |
| Szennyes habjai szent lábamat mossák. |
A költemény hangütése, indítása is a biblikus történet-mondóé, de épp ez a szerepjátszás, ez a stilizálás figyelmeztet: a történet a példázat leckéjével és a szenvedélyes vallomás hitelével gazdag. A Jónás könyvének, mint minden remekműnek, teljes világképe van, és az elemzés számos réteget talál benne: egyszerre önarckép, lelkiismeretvizsgálat, világnézeti kiállás és egyszeri, a költői remeklés mozzanataiban bővelkedő művészi alkotás.
Babits a bibliai Jónás történetében olyan tragikus "hős"-re lelt, akinek sorsa a példázaton túl is saját alkatának drámájára döbbentette. A hegyre vonulás, a sivatagba húzódás vágyának összeütközése a tanítás vágyával, az igazságkeresés szenvedélyével, a küldetéstudat parancsával: ez magának Babitsnak belső élettörténete is, ahogy erre Sőtér István felhívja a figyelmet. Valóban, ha a mű előzményeit megvizsgáljuk, akkor a költő útja pereg le előttünk korai verseinek intellektuális külön-világától és formai játékosságától a háborúellenes hitvallásokon, a húszas évek restaurációs társadalmában meggyónt verses lelkiismeretvizsgálatokon (Szobafestés, Hajnali gondolat) keresztül az elhivatottságot érző írói, elvi kiállásáig, az Ezüstkornak az erkölcsi felelősség nevében tiltakozó szózatáig, egészen a Jónás könyve környezet-történetéig, s így még féreérthetetlenebb a művel egykorú A madridi levél vagy A tömeg és a nemzet erkölcsi-politikai közösségvállalása.
{269.} De Babits életművében nemcsak a Jónás könyve erkölcsi problematikájának előzménye található meg, hanem több korábbi verséből kiderül, ugyanez az alaphelyzet izgatta, foglalkoztatta régebben is, mikor az előbb erkölcsi feladatvállalás elől rejtőzködő ember sorsában, majd költői látomásszerűen az igehirdető próféta alakjában önnön egyéniségének mintegy ősképét fedezte föl. Már 1927-ben a hivatástudattal viaskodó szavait olvashatjuk fájdalmas mellverő pillanataiban: "Óh, jaj, hova bujhatsz, te magadnak-réme, | amikor magad vagy az ítélő kéme?!" (Psychoanalysis Christiana). Ugyanennek a versnek valamivel korábbi rokonaként egy bibliai prófétáról írt álarcos versében, helyzetdalában a Jónás könyve alapmotívumát is felvázolja: "Mégis megemlékeztél rólam, Isten ... | Hirdesd azért, világosság, sötétség, | az Urat! Hirdesd, pusztaság, folyóvíz | s bölcs cethalak és minden vízben-úszók!" (Dániel éneke).
Természetesen ezek a húszas évekbeli versek elsősorban a katolikus lelkiismeretnek etikai síkon megfogalmazott vívódásai. Igaz az is, hogy a valódi szerepével viaskodó próféta küzdelme mint szerkezeti elem, és a harc eldőlte Jónás lelkében mint a mű erkölcsi tanulsága Babits régebbi ismert kettősségének aktualizált megoldása, azaz választás irodalom és élet, álomvilág és tudat között – természetesen az utóbbiak javára. De Babits nemcsak világszemléletének élettörténetét beszéli áttételes, allegorikus módon a Jónás könyvében, hanem egyéni drámáján felülemelkedve az ótestamentumi históriát a nemzet és az európai civilizáció sorsáért aggódó humanista intő szózatává változtatja.
A Jónás könyve tehát világnézeti célzatú alkotás, és ha nem is oly nyílt, harcos politikai kiállás, mint ahogy Ady szövegezte a maga háborúellenes vagy forradalmi verseit, a mind nyíltabb fasiszta diktatúra hatalmának növekedése idején nem kisebb bátorságra vall. Ezért a mű mondanivalójához csakugyan az első lépcsőfok a küldetésvállalás, maga az erkölcsi közösségvállalás ténye:
| mert vétkesek közt cinkos aki néma. |
| Atyjafiáért számot ad a testvér: |
Jónás azonban nemcsak elvállalja feladatát, hanem ki is áll Ninive piacára és megjövendöli a közelgő pusztulást. Az ő jós-igéivel Babits a nemzethalál, a világégés valóban látnokinak bizonyult képét idézi fel, – a hajdan apolitikus költő határozott "közéleti" mondanivalót ad hőse ajkára. Lukács György Babits liberális történelemszemléletének korlátaival magyarázza, hogy próféta-hőse csak a pusztulás jövendölésére képes. Amikor Jónás jóslata nem teljesedik be, ezáltal Lukács szerint a költő "a szükségszerűség kvietista megértését" fejezi ki. Pedig Babits történelemfilozófiája épp a prófécia kudarcának elbeszélésében emelkedik egész pályáján nem tapasztalt magasságba. Isten, aki ugyancsak a költő gondolatait-indulatait foglalja szavakba, s ezt Lukács sem vonja kétségbe, így tanítja ki Jónást:
Ez a magasságos szózat Babits humanizmusának legszebb megnyilatkozása. A Város – a haza, Európa vagy európai civilizáció – tenger bűnéért sem érthet egyet a megsemmisülés, az általános háború rémképével, s ahol "egyik-másik | szívben még Jónás szava kicsirázik", már csak miattuk is meg kell menteni a jövővel vemhes emberi társadalmat.
"Hosszú hónapokon át, fél-önkívületben kísértett a szerencsétlen Jónás Próféta alakja, aki a Cethal gyomrában lelte időleges koporsóját." Nem véletlen, hogy a bibliai eseményeket bővítő leírásokban, a fennkölt lírában, fölfölcsapó tragikus pátoszban mélyről jövő, szenvedélyes emberi és művészi tanúságtétel szólal meg. Halálfélelemben fogant benne hősének története, és betegágyán vetette papírra, – ő maga volt, aki elevenen koporsóba szállt. Ezért halljuk a lírai részletekben a megtámadott test kínjaival és lelke árnyaival vívó költő jajszavait:
| Mert dobtál vala engem a sötétbe |
| s tengered örvényébe vetteték be, |
| és körülvett a vizek veszedelme |
| és fű tekeredett az én fejemre, |
| bő hullámaid átnyargaltak rajtam, |
| és Egyetemed fenekébe hulltam |
| a világ alsó részeibe szállván, |
| ki fenn csücsültem vala koronáján! |
A műben szinte mindenütt érezzük a szókincsnek azt az allegorikus kisugárzását, mely a közvetett írói vallomások jellemző sajátsága.
Illyés azt írja a Babits Emlékkönyvben, hogy a beteg költő a Jónás könyvét elejétől végig mulatva, mintegy maga szórakoztatására írta, és ez a közlés nincs is ellentmondásban a mű fájdalmas pátoszával. A hajdani prédikátorok naiv előadásmódját, esetlen rímeit tudatosan archaizálva felidéző stílus maga is groteszk hatást kelt. A nyelvi archaizálás éppúgy jelentkezik elavult szó- és igealakok használatában – "Az Ur pediglen készített vala ..." –, mint például a régies mondatfűzésben: "Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna ..." Derül maga Babits is hősén, és az elbeszélés során felcsillanó humorában utolsó önéletrajzi vonatkozású írásainak emelkedett humorára ismerünk:
| {271.} Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal, |
| Jónás meg visszarugott dupla talppal. |
| S uj fájdalom vett mindkettőn hatalmat, |
| a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak. |
Még egy ironikus önarckép célzatai is kibukkannak Jónás alakjában, akinek az asszonyok "mord lelkét merengve szimatolták", és akit "egy cifra oszlop | tetejébe tettek, hogy szónokoljon".
A Jónás könyve – világnézeti és önéletrajzi jelentőségén kívül – azért is kitűnő, mert bővérű, realisztikus elbeszélő költemény. Babits látomásszerű képben írja le a vihart, részletező alakrajzzal a rémült hajósokat s végveszélyben feltámadó, naiv fetisizmusukat és Jónás hánykódását a cet gyomrában, majd naturalisztikus hűséggel festi a próféta gyötrelmét a sivatagban. Ninive dekadens világvárosi kavargásának méltó megjelenítésére valósággal egzotikus színeket használ:
| de az árusok csak tovább nevettek, |
| alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek |
| s Jónás elszelelt búsan és riadtan |
| az áporodott olaj- s dinnyeszagban. |
| Másod estére másik térre ére, |
| a színészek és mímesek terére, |
| kik a homokon illegve kígyóztak |
| s szemérem nélkül a nép előtt csókolóztak. |
Az Oidipos Kolonosban megjelenése alkalmából Szentkuthy Miklós a Magyar Csillag 1942-es évfolyamában párhuzamot von Babits e kései Szophoklész-fordítása és a Jónás könyve között, és stílusukban az öregkori klasszicizmus jegyeit fedezi föl: a magamegadó egyszerűséget, a közvetlen prózai közléssel rokon természetességet. A majdnem monoton versforma, a párrímes, jobbára tizenegy szótagos dikció zsongító egymásutánja is ezt az érzést fokozza, s egy-egy tudatosan pongyola ritmusú sor – "mig gőgös Ninive lángja nem csap az égre" – csak erősíti az ősi egyszerűség hatását. Hasonló hatást keltenek a szándékosan suta, archaizáló rímek: "négy-öt – eljött" ; "hullott – gyulladt"; "töknek – cseperednek", stb.
A Jónás imájával 1939-ben egészítette ki művét Babits. Ez a verses fohászkodás epikus szállal már nem kapcsolódik az eseményekhez, – az öreg költő eszmél itt önmagára az elmúlás előtt. Ahogy kendőzetlen panaszkiáltása a régi babitsi mondatfűzésnél is zaklatottabban bukik ki belőle, és az utolsó sorokban valósággal az eszményeihez ragaszkodó költő hűségesküjébe csap át, az emberi helytállás tragikus szépségű, ritka dokumentuma. A stílus még dísztelenebb: az átélés bensőséges hitelét, a költő közelségét sugallja.
A Jónás könyve világnézeti súlyát igazolja a mű akusztikája, a korabeli előadóesteken, összejöveteleken gyakorolt hatása, s a költeménynek ez a mozgósító ereje a második világháború előestéjén, majd a fasiszta rablóháborúk idején megérteti a humanista Babits kiállásának bátorságát és jelentőségét.
{272.} Babits utolsó lírai versei változatok a küldetésvállalás témájára. Talán a vizözön rapszódia az emberiség szabadságvágyáról, az Özönvizet, kőessőt, üstököst a nemzethalál rémképét idézi fel, az Ezerkilencszáznegyvenben a hazát féltő békevágy szólal meg. Hangban, formában újabb egyszerűsödést, a képekben víziók egyetemességét mutató sorok fokozzák a Jónás intelmének hitelét. Ezek a versek jobbára vázlatok, töredékek, többségük kéziratban is maradt. Mégis a lírikus Babits végső fejlődési szakaszát jelentik: eltűnt belőlük az intellektuális költészet csontozata, a tudatos gondolati konstrukció, a költő lazább képzettársítással, még mélyebbről mondogatja megfáradt gyónását.
Élete utolsó eseménye olasz irodalmi kitüntetése, a Dante-fordítását jutalmazó San-Remo-díj. Átvételére feleségével Olaszországba utazik, onnan már csak hosszas haldoklásra tér haza. Ugyancsak 1940-ben a Magyar Tudományos Akadémia adózik életművének azzal, hogy tagjai közé hívja. A halála előtti hónapokban Szophoklész Oidipus Kolonosbanjának átültetésére fogja össze erejét. 1941. augusztus 4-én hal meg a budapesti Siesta-szanatóriumban. Temetésén szinte az egész magyar demokratikus irodalom részt vesz, és a Babits Emlékkönyvben (1942) barátok, fegyvertársak, egyes volt ellenfelek verses és prózában írott végtisztességadása jelzi, Babits elhunytával a humanista polgári irodalom vezető alakját vesztette el.
| A humanista | TARTALOM | Hatása |