Az élmények kiszélesedése

Juhász Gyula 1906 nyarán tehát készen áll az évek óta lázasan tervezett szerepre, a modern magyar irodalom szolgálatára. Nem érett költő, de telve van harci kedvvel és bizakodással. Dokumentumok bizonyítják, hogy valamit a tanügyi hatalmak is megsejtettek ebből. Valószínűleg ezért nevezik ki segédtanárnak a távoli Máramarosszigetre. És ezzel elkezdődik élete végéig tartó kálváriája: csendes, de szívós viaskodása a korlátolt vidékiességgel, a magányban elhatalmasodó melankóliával, vágyakozása a kultúrát teremtő közösségek után. Tanársága új állomásait a száműzetés új és változatlanul sivár stációinak érzi: Máramarossziget, egy év múlva Léva, 1911–13 között Szakolca. Nem annyira kietlen kisvárosok, mint a költő panaszaiból gondolhatnék. Szigeten és Szakolcán is akad néhány művelt barát, tanítványai szeretik, kedve telik a tanításban is, s a figyelmes olvasók sem hiányoznak egészen. Szigeten nagymúltú iskolák, mozgalmas közélet, több újság érdeklődése övezi, de abból, amire az életét szánta, az új irodalomból, csak erőtlen rezgések érnek el hozzá. Külső munkatársa lehet azoknak a lapoknak, ahol barátai belső munkatársak, figyelője annak, aminek alakítására hivatott.

Abban a nyolc évnyi pályaszakaszban, mely tanári működése kezdetétől a világháború kitöréséig tart, egy időre mégis megszakad a száműzetés: Váradon (1908–11) ismét elemébe kerül. Várad pezsgő közélete: a színház, a kávéházi világ eseményei, a radikális sajtó napi csatározásai, a kultúrába épp csak beszabadult polgárság lázas érdeklődése, a rokon szándékú fegyvertársak, mindenekelőtt Ady közelsége újra felszítja a költő becsvágyát és irodalomszervező ambícióit. Egyik indítója és szervezője a Holnap című antológiával kibontakozó mozgalomnak, mely jelentékeny tehetségek új raját – köztük Babitsot, Balázs Bélát, Dutka Ákost – kapcsolja be az új irodalom szélesedő s mélyülő medrébe. Az antológia a modern és a konzervatív irodalom közötti ellentétek ütköző pontjává válik, s ebben a harcban Juhász az első vonalban áll. A kiélesedő vitákban, melyek a duk-duk affér miatt különösen bonyolulttá válnak, Juhász az ügy érdekeit óvó felelősséggel s Adyhoz méltó partnerként hadakozik (Örökség).

Publicisztikája jól tükrözi ezt a szerepet, de lírájában eleinte csak a nyugtalanság s az ellentmondás halmozódik. A váradi időszak vetése lényegében Szakolcán érik be. Így alkot egyetlen nagy periódust az 1907-től 1914-ig terjedő évek termése az Új versekben (1914). Ennek az új periódusnak legszembeszökőbb nyeresége az élménykör kiszélesedése. Az egyetem s a szűkebb baráti kör belterjes világából új közegbe kerül. Új emberek és ismeretlen tájak nyílnak ki előtte: kopott, elárvult falusi állomások, a Kárpátok havasai, fekete erdői, imádkozó zsidók keleti rítusa, síró anyóka a váróterem nyüzsgésében, Ancsa, a {280.} kis kocsmai szolgáló. Lépten-nyomon az élet hétköznapi dolgai és eseményei öt-lenek fel verseiben: hónapos szobák bútorai, egy bakter éneke, színházi előadások élménye, mámoros éjszakák Adyval. A magány és a távolság miatt a hazai táj emlékei is most rajzolódnak élesebbé képzeletében.

Ez az új közeg azonban nemcsak mozgalmasabb, de idegenebb és érdesebb is, mint a korábbi. Nemcsak teret nyit, hanem a készülődés veszélytelen izgalmainak végét is jelenti: ellenfeleket, éber riválisokat, a pőre valóság állandó érzékelését. Az érzékeny és gyámoltalan költő cikkeiben magabiztos ugyan, de belül tele van bizonytalansággal. Álmaiba és emlékeibe menekül, gyerekkora, a szegedi kézművesek békés, egyszerű világába, Gauguin tájainak paradicsomi nyugalmába (Primitiva, Szögedi interieur, Tömörkény Istvánnak), a művészet és a könyvek előkelő, tiszta magasságába (Turris eburnea). "Ódon gemmák és aranymivü hermák – Dekadens cézárának" érzi magát. "Egy zene tán. Mozart ... Egy kép. A Segantini esti tája." Ennyit érez birodalmának, ez, amit fáradt, letört lényéhez méltónak gondol (Ezek enyémek ...). Ábrándjai asszonyától azt várja, hogy Grieget, Chopint énekeljen, képeiben gyakran ötlenek elő olvasmányemlékei. Láthatóan tetszeleg ebben a különösnek, finomnak és előkelőnek vélt élvezetben. Képzelete romantikus természetére vall, hogy az élet közeli övezeteiben is a látványos helyzeteket, a lélekindító pillanatokat, a búcsú és a végrendelkezés megható alkalmait keresi. "Minden verse szép, színes ceremónia" – írja róla Kosztolányi. A testamentumok, az epilógusok szertartásszerű rítussá válnak, az álmok extrém színpadképekké:

Most valahol párisi palotában

Anatole France virraszt együtt velem

S egy nő égő rózsával a hajában

Szivemet csókolja szerelmesen ...

(Éjszakák)

Folyton a "mély" érzés jelenlétét hangsúlyozza, a "nagy" olyan gyakori, s minden összefüggésben felötlő jelzője, mint Adynak. A fátumos hangulatot erőltető sorismétlésekben, a részleges vagy teljes refrénekben, a "Be irigyellek ...", "Be jó volna ...", "Ó szürke semmi ...", "Ó részeg feledés ..."-szerű sóvár, réveteg sorkezdésekben ugyancsak Ady megindultságának külső jeleire ismerhetünk, akár a prófétáié kinyilatkoztatás ilyen gesztusaiban:

Bennem a hinduk bölcsessége szunnyad,

Bennem a hellén aranykor ragyog,

Bennem Páris beteg tüzei gyúlnak,

S pirulnak eljövendő holnapok!

(Áldott végzetem)

Az Ady-versek stílus-rekvizítumai mellett sok más forrásból eredő hatásos fogással is él. Szereti hangzatos kérdésekkel, felkiáltásokkal magáfa vonni a figyelmet; "Ismeritek-e az álmatlan éjet ...", "Nem érzitek a kávéházi bút ...?" Máskor dramatizálja az előadást (Vigasztalásul) , vagy az egész {281.} versen végighullámzó, egyetlen kérdést, esetleg felkiáltást variáló, párhuzamos mellékmondatok lejtőin halad a jelentékenynek vélt zárósorig (Ó asszonyok ..., Mégis ...).

A váradi kulturális légkör is nyilván közrejátszik abban, hogy verseiben a másodlagos élmények olyan nagy szerephez jutnak, s hogy ismét elszaporodnak nála a parnasszista költemények. Juhász Gyula általában könnyen engedett az erős hatásnak. Várad, a láz, a vér, a szenzációk városa őt is felzaklatja. Hasonulni igyekszik, s az említett stílusjegyek mellett elsősorban valódi adottságainak túlhajtásával próbál izgalmas verset írni. Életének felgyorsult irama, érzelmeinek alaktalanul gomolygó feszültsége amúgy is látványos megnyilatkozásokra sarkallja. Érzelmessége amúgy is bő áramát ezért duzzasztja fel szándékosan. A betegség, a haldoklás elomló fájdalmát így festi Meghalni szépen című versében:

Beteg hattyú most készül elpihenni,

A fáradt tájon vár az árva csend,

A szemhatáron tar fűz árnya leng.

A képek fogalmi tartalmához hosszan hangzó mély mássalhangzók társítják a teljes lehanyatlás, az ájulás képzetét. Máskor a jelzők halmozása, a lágy mássalhangzók sokasága miatt válnak túlcsordulóvá, túlérdessé a jelentés révén már amúgy is gyásszal, búval s mámorral telített sorok. Krisztus arcáról pl. mirhaként rebben el a "fény és a mámor", miközben "lenn, ahol a Golgota vet árnyat, | Látta a méla, néma olajfákat, | Hol nemsokára lelke holtra bágyad" (A Tábor hegyén).

Mindez együtt kissé szenvelgővé és modorossá teszi emez időszak verseit. Maradandót leginkább azokban a tárgyias darabokban alkot ekkor, melyekben a megidézett alak, életkör vagy esemény sajátos természete ellenáll az ellágyító, elédesítő hajlamnak (Bujdosó Balassi, Az Iza partján, Ódon ballada, Tiszai csönd, Tömörkény Istvánnak, Ovid levele Júliához). Ahogy fájdalmat és mámort egybe játszik, ahogy élvezi a szomorúságot, rabságát az elefántesonttoronyban, abban kétségtelenül a kor dekadenciája kísért. Juhász azonban ekkor is érzi, hogy az élveteggé dagadt bánat, a műélmények s az általuk inspirált képzelgés öröme szerény kárpótlás, asztalról lehullott morzsa az élet áhított adományaihoz mérten. Kedvteléseire ezért telepszik rá a bánat, bágyadt passzivitását ezért törik meg időnként az elégedetlenség energikus gesztusai:

És mindig versek, mig mások szerettek,

Szereztek, vettek, éltek és akartak!

Irodalom. Ó keskeny börtönablak,

Melyen keresztül a szép völgybe néztem,

Hol sírva várt rám özvegy, árva éltem.

Irodalom. Megöltek és nem éltem.

(Egy öreg költő írja ezt)

{282.} Ez a felismerés újabb fájdalom forrása, de eloldozza Juhászt a meddő álörömöktől. A politikai harcok izgalma, a közelgő fordulatok előérzete (Io Peán!, Piros remény) meggyorsítja ezt a folyamatot. Ekkor válik számára problémává, hogy a munkás, akinek érdekeivel a magáét azonosnak érzi, mit ért meg a fájdalmak és álmok közösségéből a "szelid szonettek szende tejüvegén keresztül" (A munkásnak). A könyvekből sarjadt elképzeléseket, érzi, szembesítenie kell a valósággal, önmaga álmait lehetőségeivel. Az Anna-élmény maga is elég volna, hogy helyzete végiggondolására kényszerüljön.

Sárvári Anna, a nagyváradi színház könnyűcsókú színésznője egy életre szóló érzéseket ébreszt Juhász Gyulában. Ennek fénykörében végképp értelmüket vesztik a gemmák és hermák, az üvegházi tenyészet, a koholt mámorok és halott szépségek. A folytatás messzebbható jelentőségű, mert azt a sejtést, hogy nem mer élni az élet áhított adományaival, hogy félszegsége, gátlásos élhetetlensége sorsává állandósítja alkalmi vereségeit, az Anna-élmény tudatosítja Juhász Gyulában. Ez a szerelem ugyanis csak vágyakozás maradt. Tartalmas kapcsolatra Anna nem látszott méltónak, az olcsó viszonytól pedig a költő riadt vissza. Alighogy elkezdődött, a kudarc árnyéka máris belepte. Ez az első veszteség, melyet visszavonhatatlannak érez. Eleinte lázad is ellene, küzdelme a hús-vér asszonyért a váradi Anna-versekben még drámai erejű (Vigasztalásul, Annára gondolok, Anna után, Megölt szerelem sírkövére). S mikor kudarca mégis bizonyossá válik, az történik vele, mint annyi nagy költővel: a vereséget nyereségre váltja. Pontosan úgy, ahogy egyik maganyugtató versében jósolja:

De azért, én lelkem, még nincs veszve semmi,

Ennyi gyöngeségből kell erőre kelni,

Ennyi szomorúság, ami tégedet vert,

Ötvözi ezüstté a költőt, az embert!

(Magamhoz, nyárvégi estén)

Így válnak a váradi évek Juhász érzelmi életének termékenyítő iskolájává.

Lemond a színésznőről, "eltemeti" Sárvári Annát, s megteremti képzelete Annáját, aki "szép volt, nemes volt, tiszta, mint a hó", Annát, aki a végtelenség s A hegyi beszédben érzékelt áhítatos, sugaras világérzés jelképévé válik, foglalatává mindannak a szépségnek, aminek átérzésére a költő képes.

Az igazi Anna, alighogy megjelent, máris emlékké távolodott, s a költő láthatóan növelni igyekszik az űrt az emlék és a jelen között, mintha az eszménnyé lényegített alakot féltené a modelltől. Juhász költői jellemének egyik legfontosabb tulajdonsága nyilvánul ebben a távolító igyekezetben: a veszteségek nyereségre váltásának sajátos módja. Felismerte életidegenségét, erőtlenségét arra, hogy hódítson és megtartson hatalmat, asszonyt, dicsőséget, de a jussát nem adja fel. Aminek birtoklására magát érdemesnek érzi, veszteséggé lényegíti. Mert ami elveszett, vagy amit eloroztak, a lélekben mindig jobban őrizhető, mint amit el sem értünk. Emlék című versében írja:

Mi remény volt régen,

Emlék ma csupán,

De legalább sírhatsz

Tűnt szépek után.

{283.} A birtoklásnak ez az illúziója dermesztő kétségeket old fel a költőben, s megteremti az élet visszaperlésének érzelmi bázisát.

Elsősorban ezért válik uralkodó attitűdjévé az emlékezés, legtermékenyebb állapotává a csendes tűnődés és a nyugodt szemlélődés. Ez az oka annak is, hogy érzelmi életének Váradon támadt ellentmondásai Szakolcán oldódnak fel, hogy élményeiből itt érlelődik a magvas, tiszta mondanivaló. Itt írja gyönyörű Anna-verseit, köztük a legszebbet, a Milyen volt címűt.

Juhász Gyula könnyen alkotott. Futó benyomásait néhány óra alatt verssé kerekítette. A váradi élet zaklatott, sodró irama nem is hagyott elég időt a vers kihordására. A Milyen volt című költemény tökéletessége is olyan, mintha spontánul és könnyen szakadt volna ki, de az előzményekből kiderül, hogy ez a tökély összegezés eredménye. Hangja az a végső tisztaságú hang, amelyhez csak hosszas kísérletezés után juthatott. Amor című költeményében például a Mária-himnuszok áhítatával, a Profán litániában a virágének és Balassi gyöngyöző hódolatával érzékeltetheti a lombosodó, színeváltó élményt. Korábbi Anna-verseiben már felötlik a "derűs déli táj", az "ősz", a "szőke fénnyel égő" csillagok, a nyári rét. A csillagok kihamvadóban, a nyár múlóban, az őszi egek fénye "violán túl ragyogó színekkel" s a távolság képzetével összeforrtan. Van verse, melyben ugyancsak jelen vannak a jólismert esdeklő kérdések: "milyen volt ...", "Hol van Bicének szőkesége ...", s olyan is, amelyben Anna a romolhatatlan fiatalsággal és a végtelenséggel azonos.

A Milyen volt mégsem pusztán az előző motívumok összegezése, hanem foglalata mindannak, aminek az érzelmek váradi iskolája után a költő birtokosa lett:

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár

S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,

De ha kinyílnak ősszel az egek,

A szeptemberi bágyadt búcsuzónál

Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,

De tavaszodván, ha sóhajt a rét,

Úgy érzem, Anna meleg szava szól át

Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Alig van vers, mely szerzőjére jellemzőbb volna. Halkszavú és elégikus. A "Milyen volt" és a "nem tudom már" háromszoros ismétlődése az emlékek elfakulását hangsúlyozza, a messze ég, az egykori tavasz, a visszarévedés képzete a távolság nagyságát. A képek centrumát alkotó főnevek elvontságában is ott kísért az elérhetetlenség érzése. A strófakezdő sorok szárnyszegett "már"-ja elhaló sóhajjá nehezíti a tűnődést. Sóhajjá, melyben a reménytelenség s a belenyugvás bánata remeg. Ez a vers egyik szólama.

{284.} A másik ennek épp az ellentéte, s a pusztulás ellen fellebbező hűséget fejezi ki, példázva egyetlen költeményen belül azt a csendes viaskodást, ami a versek egyazon tónusa mögött a költő egész életén át zajlott. Mindhárom szakasz második sorát már ez a fellebbező gesztus hatja át. A "De azt tudom" zeneileg is felesel az előző sorvég belenyugvó sóhajával. A maga jussát tudó lélek újra és újra bizonyítja, mindenekelőtt magának, hogy immár nem lehet kiforgatni jogos birtokából. Anna elveszhetett, de az érzés, amit ébresztett, önálló életre kelt, hidat alkotott a költő szűkös élete s a végtelen lét között. Így több önmagánál: őrzi az emléket s az élet lehetőségeit is jelképezi. Ezért idézi "szőke haj" helyett a "szőkeséget": nem egyetlen konkrét vonást, hanem a lét egészére vonatkoztatható tulajdonságot. Azért elvontak a főnevek is, hogy ne csak egy tájat, hanem az élet nyarát s a lét egét jelentsék. Az első szakaszban a veszendőség képzetét a nyár gyümölcsös pompája, a második szakaszban a "bágyadt búcsúzást" az őszi ég kinyíló csodája hatja át. Az utolsó strófában az ébredő természet ígérettel teljes üzenete hidalja át a távolságot. Ez a messzeség s a csendes tűnődéstől szédülésig fokozódó áhitat már nem csupán az élmény óta eltelt időt jelzi, hanem a sóvárgó hűség erejét is. S az üzenet, mely a végtelen téren is áthallik, nemcsak az emlékekig ér el, hanem a lehetetlen birtoklásának nem szűnő fájdalmas illúziójáról is vall. A "nem tudom már" ismétlésével hangsúlyozott távolság ezzel a feleselő szólammal nyeri el értelmét. A strófák ennek jegyében érnek nyugvópontra.

Az árvaság, a kisemmizettség s a száműzöttség érzése most is ott sajog a versekben, de a költő már ura fájdalmainak, tanulsággá, békévé higgad a gyötrelem. Életének s körülményeinek átértése férfiasabbá edzi. Gesztusai nyugodtabbak, látása tisztább. Újra mámorosan vall az élet szépségéről (Béke, Mégis oly szép ...). A váradi évek alkonyi színei kivilágosodnak, megnő a belátható tér. Érzi ezt maga is, s meg is írja, hogy a győzelemre váltott gyötrődés segítette "túllátni a szűk életen" (Béke). Valójában az élet, a külső világ iránt lesz figyelmesebb. Szeme "a szép, mély, végtelenig" lát, s ezzel egyidőben fedezi fel a közelében levő jelenségeket, dolgokat és embereket is.

Rátalál azokra a képekre, melyekben belső hangoltsága s a társadalom állapota adekvát módon ölthet formát. Így születnek meg Juhász Gyula híres tájversei: a Tiszai tájak, Falusi éjszaka, s a Magyar táj, magyar ecsettel, melyekben a látszatra spontánul felötlő képek egységes jelentésű szimbólumsorrá alakulnak. A közvetlen szemlélet jegye rajta van a képeken, pillanatnyiságuk, mellérendeléses kapcsolatuk is impresszionista sajátság, de az alakítás céltudatossága, a szubjektivitás átható ereje maradandóbbá teszi őket. Kevésbé színesek és a tárgyak feloldása helyett a letisztuló érzés, illetve társadalmi közérzet rögzítésére, erős vágyak, nagy szomjúságok tárgyiasítására törekszenek.

Az egyensúly, az érettség eredményezte formáló készség, a sajátos Juhász Gyula-i alakító metódus bennük a legnyilvánvalóbb. A megnyugváshoz illő szűkszavúság itt válik a Juhász-vers jellegzetességévé.

Ez a vers nem bőségével, hanem súlyával hat. Mondatai a megnőtt teherrel csendesebben lejtenek, rövid úton érnek nyugvópontra, elágazásuk kevés. Az egynemű érzelemmel áthatott elemek mellérendeléses kapcsolással, enge-{285.}dékenyen társulnak egymáshoz. A mondathatár és a versperiódus többnyire egybeesik. Az áthajlás ritkul, s ha mégis előfordul, akkor többnyire a szólamhatáron. A strófa egyben grammatikai egység is, noha eléggé zárt és rövid. Igen kedveli például a kétsoros szakaszokat. A szavak azonban még most is túlságosan hajlékonyan simulnak a puha lejtésű jambikus sorokba, a rímek nem hivalkodnak ugyan, de telt, mély hangzásukkal most is szelíddé lágyítják a verset.