Az érett költő
A világháború küszöbén tehát már érett költő Juhász Gyula. További fejlődésének feltételei biztosnak látszanak. Közelebb kerül az annyira kívánt nagyvároshoz is. Egyelőre csak Makóra, – ahová 1913 májusában nevezik ki tanárnak – de itt már segítő, tisztelő barátok várják, és innen Szegedet is könnyen elérheti. Mégis elégedetlen helyzetével. Kötetei is mindig késve követik fejlődésének állomásait, s a többévi hányattatás, az ismétlődő kudarcok megviselik idegrendszerét, kiújul neuraszténiája, s 1914 márciusában ismét öngyilkosságot kísérel meg. Felgyógyulása után, alighogy életkedve visszatér, nyomban kitör a háború. A menetszázados mámor, mint Európa-szerte annyi más írót, eleinte őt is elkapja. Osztozik abban a tévhitben, hogy ez a háború a cári zsarnokság ellen folyik, s lényegében folytatása a szabadságharcnak, törlesztés Világosért (Világosért, Csodálatos napok). Ő is azzal áltatja magát, hogy katonáink a haladás, a kultúra érdekeit védik az orosz fronton, de hamarosan ráébred, hogy értelmetlen, kegyetlen vágóhíd a háború, csak szenvedést és nyomort zúdít az emberekre, s elsősorban a munkásmilliókra (Menetszázad, Koronázás). Erre az időre esik egy fiatal újságírónővel, Eörsi Júliával való kapcsolata. Új szerelem lehetősége dereng fel előtte, de ez az érzés már nem képes az Anna-élmény fokára emelkedni. A nélkülözés, a ráhárult terhes iskolai munkák, a szenvedés mindenfelől rátörő látványa, a háború súlyosodó nyomása alatt ismét összeroppan. 1917-ben a tanítást is abbahagyja s ettől kezdve jórészt újságírásból és verseiből él. Háború alatt írt verseinek gyűjteménye a Késő szüret (1918).
Betegségéből a háború végével megélénkülő politikai zajlás s a forradalmak rázzák fel. Visszanyert munkakedvéről, az oroszországi forradalom iránti érdeklődéséről, politikai aktivitásáról sűrűn megjelenő cikkei tanúskodnak. Ezek többsége éveken át a szegedi radikális polgárság lapjában, a Délmagyarországban jelenik meg. Felújítja kapcsolatait egykori fegyvertársaival, szerepet vállal a szegedi haladó értelmiség akcióiban, s ahogy forradalmasodik a közhangulat, egyre radikálisabban ítéli el most már nemcsak a háborút, de televényét, a kapitalizmust s az általa megfertőzött szellemet is: a zilált, gőgös és élveteg individualizmust, az ingyenélő korcs übermenschek arisztokratizmusát (Bomba helyett bombaszt, Gabriele ďAnnunzionak). A lelki szenzációk iránti csömöre politikai tartalmú elutasítássá tisztul. A munkásság ügye egyre jobban érdekli, megértéssel és bizakodva tekint a dolgozók érdekeit győzelemre juttató új rendszer, a szocializmus elé (Marx Károly). Az osztályharc gondolata azonban idegen tőle. A szocializmustól békét vár, a szelídség, jóság krisztusi szellemének uralmát. Hű tehát magához, de amikor {286.} a nép és a nemzet ügye a forradalom és a diktatúra szolgálatát kívánja, felismeri e fordulatban a törvényt, elnyomja aggodalmait s vállalja a ráeső részt. E termékeny hónapok költői termését foglalja össze Ez az én vérem (1919) címen.
Soha ennyit nem szerepelt a nyilvánosság előtt. Gyűléseken szónokol, előadást tart az ifjúságnak a forradalmi Petőfiről s a modern irodalom nagyjairól, részt vesz a polgári radikális párt megalakításában, tagja a Vörösmarty Akadémiának.
A Nyugat-nemzedék nagy költői közül ő azonosul a legodaadóbban az októberi forradalommal, a Tanácsköztársaságot is ennek szerves és kikerülhetetlen folytatásaként vállalja. Fenntartásai a diktatúrával szemben megmaradnak ugyan, de a jövőről, a leendő társadalom erkölcsi szellemi rendjéről való elképzelései szocialista jellegűek (Gorkij üzenete, Az igazság úton van, Agyagbálvány). S ezekben az elképzelésekben egyre inkább előtérbe kerül az új közönség, a munkásság. Miattuk, érdekükben vállalja a szegedi színház vezetését, s az akkor létesült szövetséget a Tanácsköztársaság bukása után is ugyanazzal a hűséggel őrzi, mint Ady vagy Anna emlékét. Eljár körükbe, cikkek sorát írja a Munka című baloldali napilapba. Rá jellemző módon, nemhogy sorvadna, hanem épp akkor mélyül el, lombosodik ki benne az összetartozás érzése. Pedig ekkor Szegeden már szervezkedik az ellenforradalom, s aztán kezdetét veszi a leszámolás. A haladó írók többsége már csak hallgatásra, jajongásra vagy mentegetőzésre képes, keresi az önigazolás lehetőségét. Juhász Gyulának eszébe se jut, hogy amit tett, megtagadja. Évek telnek el, míg a vereség ténye s az ellenforradalom realitása visszavonhatatlan evidenciává válik szemében, s ezt érzéseivel is tudomásul veszi. Az ország már didereg, de ő még lázban ég, belül éli a forradalmat. Ezért, amint a váradi termés a szakolcaival lett egész, úgy teljesedik ki az ellenforradalom kezdetén írt versekkel az a periódus, mely a háborúval indul.
Ennek az új időszaknak a legnagyobb meglepetése, hogy a félénk, zárkózó, gyámoltalan költő az edzett harcosok szívósságával áll helyt. De ha tudjuk, hogy az emberi szolidaritás érzése magas hőfokon s milyen állandósággal égett benne, akkor természetessé lesz, hogy épp ekkor érzi magát elemében, mikor legbensőbb szándékai előtt tér nyílik, mikor felgyűlt érzéseit nagy emberi-társadalmi vállalkozások vitorlájának feszítheti. Számára nemcsak belátás és tisztesség dolga a helytállás és a hűség, hanem életének egyetlen nagy lehetősége. Már Váradon – épp az Anna iránti szerelem idején – reméli, hogyha a teljes élet birtoklására nincs is esélye, ha karja gyenge is az ölelésre, azért "jövőt, világot, embert" még tudhat ölelni (Alvás előtt). Mikor ennek nagy alkalma elérkezik, lélekben már készen áll. Jórészt ez magyarázza, hogy a nyers aktualitás most hihetetlen gyorsasággal válik a sajátos Juhász Gyula-i világkép szerves részévé, s hogy annyi a kimagasló, szép vers ebben az időszakban.
Most bizonyosodik be, mennyi életrevaló készség szunnyad a puha mélabú mögött, hogy a halk és ringató dal mélyén valóban "ott zsongott mégis a forradalom" (És mégis). A legjellegzetesebb Juhász-alkotások, a tájversek példázhatják legérzékletesebben azt a gazdagodást is, mely Juhász érzéseiben és szemléletében ekkor végbemegy. Egyik legismertebb költeménye, a Magyar nyár 1918 például e periódus termése. Látszatra egész világ választja el {287.} a korai tájversektől. Azokban (Tömörkény Istvánnak, Tiszai csönd, Magyar táj, magyar ecsettel) a mélabú ezüstje vagy alkonya párázza be a csöndes, békés tájat. Az élet alig mozdul. Ápoló, pihentető nyugalom lengi be a napos földeket, sárguló fák, gyászos jegenyék, halkan növő füvek, öreg tanyák népesítik be. És a Tisza a maga állandó díszleteivel: füzeseivel, mozdulatlan hajóival s a felette lemenő nap által violára festett felhőivel. Életjelek csak nagy messzeségből érnek ide, ahogy a költő írja: "rekedten iderémlenek", s csak egy tücsök válaszol rájuk valahol. Ismerős alföldi vidék ez, de valószínűtlenül távoli és álomszerű is, mintha a világ peremén lenne. Csöndje állandó, határa az égi végtelenbe vész. A Magyar nyár 1918 című költeményben festett táj már egészen más. Vegetációja buja, a túlérettség már-már elviselhetetlen terheivel súlyos. Légköre a robbanás előtti pillanat forróságával és feszültségével terhes.
| Pipacsot éget a kövér határra |
| A lángoló magyar nyár tűzvarázsa. |
| A Tisza szinte forr, mint néma katlan, |
| Mit izzó part ölelget lankadatlan. |
| Selyem felhői sápadt türkisz égnek, |
| Bolyongó vágyak mély tüzében égnek. |
| S a végtelen mezőkön szőke fényben |
| Kazlak hevülnek tikkatag kövéren. |
| Fülledt a csönd, mint ha üres a kaptár, |
| Keleti lustán szunnyad a magyar nyár. |
| Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma |
| És föllángol e táj, e néma, lomha? |
| Ha megutálva száz here pimaszt már, |
| Vihart aratva zendül a magyar nyár? |
A rendkívüli feszültség önmagában is jelzi, hogy ez a láz már nem egy táj forrósága, s a "magyar nyár" szókapcsolatban – mely a vers centruma is – a jelző értelme önmagában is jelképes, társadalmi érdekű jelentőséget ígér. A befejező sorok nyílt kitörése a versben meg is valósítja a forradalmat, s bizonyossá teszi, hogy ennek villanyossága halmozódott a táj feszültségében.
Ez a vers Juhász Gyula életművének egyik ormát jelenti. Hasonló természetű művet keveset írt, de színvonal tekintetében a korábbi tájversek sem alábbvalók, sőt éppen a költemény ismeretében válik nyilvánvalóvá, hogy a szelíd búsongással átszőtt versekben mennyi ígéretes adottság rejlik. Az 1918-as vers felől nézve már a legkorábbi tájversek végtelen csendjében is észrevehető valami többlet: a cselekvés, a méltó élet igénye. Ennek hiánya sajog e versek szomorúságában, az árvaságig növő magány képeiben:
|
{288.} Magam a parton egymagam vagyok, |
| Tiszai hajók, néma társatok! |
| (Tiszai csönd) |
Nem rév ez a táj, bármily gyógyító is, mert minden ízében benne rezeg a "hívó távolok" vonzása. Emiatt nézi a füvek növésének hallgatására kárhoztatott árva költő, hogy az esti felleg "hogy indul el a hallgatag hegyeknek". Ezért a sóvárgón vallató kérdések:
| S a fáradt csónak vajjon hova ballag |
| És töredéke honnan jő a dalnak? |
| (Tiszai tájak) |
Ez magyarázza a végtelenség perspektívájának állandóságát. A kitágult térben súlyosabb a magány, a teljes némaságban távolról is hallható az élet üzenete, s mennél messzebbről jön, minél elhalóbban, annál remegőbb a hiányérzés, amit tárgyiasít. Az idilli est hálóját e versekben "nagy barna pók szövi", a szürke fűzfák egyre komorabban "guggolnak a bús víz holt ága mellett" (Magyar táj, magyar ecsettel), s a távolba nézve hallgatják a hozzájuk szürendő gramofonzenét. Az ugyancsak "csöndesen" és "magányosan" tengődő parasztok életét "nem érti senki sem" (Tömörkény Istvánnak). Várakozás van ebben a hallgatásban. Hogy milyen természetű, már 1909-ben jelzi a költő:
| Be jó is volna tihozzátok állni, |
| Valami nagy, új aratásra várni, |
| (Tömörkény Istvánnak) |
Itt még reflexiószerű a szándék, a "nagy aratás" álma, másutt légiessé finomulva rezeg, szinte felismerhetetlenül, a Magyar nyár 1918-ban aztán éretten és hiánytalanul objektiválódik. A kapcsolat azonban az 1909-ben s az 1918-ban írott versek között nyilvánvaló, s méginkább az, ha közbeiktatjuk a közbeeső láncszemet, a Vidék csöndjéből 1917-ben felszakadó panaszt:
| Mint a bakter kicsi háza mellett, |
| Szalutálok tünő életeknek. |
| Piros zászlót lengetek hiában: |
| Forradalmas, titkos, régi vágyam. |
Ami korábban anyagtalan sóvárgásként volt jelen az idilli képek rezgéseiben, itt már határozott elégedetlenség. Innen már csak egy lépés a Magyar nyár 1918. A táj ugyanaz, de az ábránd követeléssé sűrűsödött, az ezüstös és violás fények forradalmas tüzekké lobbantak. S ahogy a táj mozzanataiban nyomon kísérhető a metamorfózis, úgy követhető a közvetlenül valló versekben is a lélek feltöltődésének folyamata.
Eleinte csak panasz telik tőle, aztán a részvét erősödik fel. A sebesült katonát, a hősi halottakról szóló jelentéseket ő az anyák és a hadiárvák szemé-{289.}vel-szívével érzékeli (Anyák, A muszka). Ha színészbarátja megsebesül, az gyötri, milyen érzés lesz többé nem játszania, miként élhet majd kar és szem nélkül, akinek a "gesztus" jelentette az életet (A rokkant színész). Az ismeretlen katona halálhírére a haldoklás pillanatainak szörnyűsége, a soha nem birtokolt szépségek miatti vádló keserűség úgy tör rá, mintha maga lenne szenvedő részese. Szemében "árva hősök", "bús vértanúk" a háború áldozatai. Megrablottak, akár ő, de látja, hogy ez a rablás már nem a sors, hanem a "here pimaszok" vétke. Eredendő hajlama a testvériségre, amely emlékekbe itatódva szelídült álomszerűvé, most tudatos szolidaritássá erősödik. Erre a pontra a Nyugatnak csaknem valamennyi jelentős írója eljutott a háború végén. Kit az események sodortak, kit a belátás vitt. Juhász azon kevesek egyike, aki érzelmi életének szerves fejlődése révén ért el ehhez a magaslathoz. Ennek köszönhető, hogy nemcsak publicisztikáját, de verseit is a teljes odaadás indulata hatja át. A hangváltás spontán természetességgel megy végbe lírájában. Világos jele ez annak, hogy egész emberségével készen állt a fordulatra, hogy a forradalmat legszemélyesebb ügyeként vállalja. Emez időszak egyik legmegrendítőbb versét, az elmegyógyintézet lakóira emlékező Az élő halottak házát így fejezi be:
| Én láttam őket, nem felejtem őket |
| S tudom, tudom jól, hogy ki bűne ez! |
| És hogy miért lett földünk temetőkert |
| S szivünk halálos gyászos és sebes. |
| Tudom, tudom jól. El volt rejtve mélyen, |
| De az ítélet trombitálni fog. |
| Már látom a jelet a hajnalégen, |
| Piros pecséttel nyílik a Titok! |
A vétkesek ismerete s az ellenük folyó harcban való részvétel s ennek kérlelhetetlen logikája őt is támadásra és védekezésre kényszeríti (Egynémelyekről, A vén cigánynak) . Felgyorsul érzelmeinek áramlása, szenvedélyesebb lesz a hangja, fokozódik az aktualitás iránti érzékenysége. Versein érződik, hogy nem csupán az állandósult érzelmesség, hanem életbevágó ügy táplálja az ihletet.
Juhász Gyula ekkor a leghatározottabb, a legerősebb. Jól mérhető ez például testamentumszerű versein. A végrendelkezés kezdettől fogva jellegzetes gesztusa. Szerette és szereppé is avatta a búcsúzást. Verseit gyakran véli utolsó nótának, szívesen képzeli magát lefelé ballagó tétova utasnak, pillangónak, sóhajnyi léleknek, akinek útja erre tévedt, aki árnyak és alkonyok díszletei között köszön el a világtól (Ezek enyémek, Epilógus, Megyünk a völgybe). Amit itt hagy, sokáig magánjellegű veszteség: "földi jó", "asszony, szerelem, boldogság", művészet (Lassan búcsúzom). Még az 1916-ból való Testamentum-ban is ott kísért az egyéni alulmaradás, a versenyből való kidőlés miatti egyéni fájdalom, s az 1918-as év egyik legszebb darabja, a Búcsú is még csupa tétovaság: "Mit is daloljak néktek, emberek?" – szomorú kétkedés önmaga jelentőségét illetően: "Talán nem is kell még búcsúzni se? | Hisz észre sem vett engem senki se." S szelíd felpanaszolása kudarcainak, kivetettségének, megtaposott ártatlanságának:
|
{290.} Csak egy könny voltam, aki porba hull, |
| Csak egy sóhaj, ki égbe szabadul. |
| Csak egy csók, aki hideg kőre lel, |
| Csak egy szó, kire visszhang nem felel. |
| Egy pillangó, ki csillagot keres |
| S elgázolja egy durva szekeres. |
Minden egyes sor a vágyak végtelen szerénységét hangsúlyozza, s a szigorú grammatikai párhuzamosság révén valamennyi mozzanat egyetlen esdeklő szemrehányássá áll össze: ennyiben sem lehetett része. Az 1919 elején írott Testamentum viszont már önérzetes költőt mutat. Költőt, aki Vörösmartyra emlékeztető hittel és méltósággal beszél az eljövendő boldog emberek közösségéhez. Nyomatékkal, mint aki tudja, hogy értik és figyelnek szavára, s akarata törvényerejű:
| Nektek hagyom, ha innen elmegyek |
| E búcsúzót, jövendő emberek! |
| Ha emlékeztek, mit daloltam én, |
| Ne kérdezzétek majd, ki voltam én. |
| Nem a pacsirta fontos, csak a dal, |
| Mely a nem múló, szent összhangba hal. |
| Én botorkáltam s botlottam sokat, |
| De nem szűntem dúdolni dalomat. |
| Szomorú volt a versem, jól tudom, |
| Csüggedten álltam sokszor féluton. |
| Én vétkem, én nagy vétkem, érezem, |
| Hogy nem láthatta könnyemtől szemem |
| Sokáig a fölpirkadó napot: |
| De ti ezen ne csodálkozzatok! |
| Ha én a gyöngyvirágos hant alatt |
| Nem álmodom, csak fekszem majd hanyatt |
| Kívánom és ez testamentumom, |
| Akarom én, ez így is lesz, tudom: |
| Hogy meg ne értse többé senkisem, |
| Miért vérzett el lassan a szivem, |
| Miért volt nékem fájó, ami szép |
| S a fiatalság tavaszi izét |
| Miért érezte fanyarnak a szám |
| S az, asztal végén, vidám lakomán |
| Mért sírtam én, mint az elátkozott: |
| Ne értsétek meg azt, ti boldogok! |
{291.} Nem kétséges, hogy ebben az esetben is a visszavonhatatlan veszteségek érzékeltetése adja meg a vers fájdalmas tónusát. A "fölpirkadó nap" fényében még koncentráltabban érzi, mennyi kudarc és bántás érte, míg e napig érkezett. A gesztusban, ahogy a maga érdemeinek számontartásáról lemond, az önbírálat soraiban s abban, ahogy a boldog utódokat a maga szenvedéseinek megértése alól felmenti, voltaképpen e szenvedések felpanaszolása az egyik szólam. Ez a testamentum azonban már egy gazdag költő végrendelete. A búcsú fájdalma mellett, vele szervesen összeforrtan, jelen van a teljesedés bizonyossága is. Annak tudata, hogy élete értelmes áldozat volt, általa maga is előkészítője lett az emberséges jövőnek, hogy a társadalmi arányú jóvátétel feloldja az ő fájdalmait is. Olyan dimenzióba emeli az embert, ahol érteni sem lehet már az egykori szomorúság okait. Elmenni készül, de érzi, hogy a jövendő emberek boldogságában ügye tovább él: búcsúja ezért olyan megindító.
Így ünnepelni a jövőt s érezni, hogy benne csak testet öltött álmai révén lehet majd jelen, ilyen méltósággal és hittel azért képes Juhász Gyula, mert erejét megsokszorozta a munkásokkal létesült szövetsége. E kapcsolat során érezhette először, hogy élete fontos az emberek számára. Ettől a bizonyosságtól kapnak szárnyat versei. Innen az állhatatosság, amellyel ápolja és őrzi ezt a kapcsolatot. Érzi, hogy a méltó élet feltételeit őrzi. S nemcsak a magáét.
A háború során ugyanis, mikor a legendásnak tudott vitézség ellenére már előre vetette árnyékát a vereség lehetősége, Juhász érzékeny ösztönnel kezdi keresni a nemzeti lét bizonyosabb alapját. Előbb a művészetben véli megtalálni, a dalban, melyről hiszi, hogy "túlzengi majd a Hindenburgokat" (Szerény gőg). Több verse van, melyben a Gondolatot vallja biztos menedéknek (Bírálat helyett). S a forradalmak idején és közvetlenül utána ver gyökeret benne az a meggyőződés, hogy kard helyett a "kapa és a toll" ideje jött el (Obsit, A munkáskultúráról). Ahogy erősödik a reakció nyomása, Juhász még elszántabban hirdeti a visszavonhatatlannak vélt igazságot, hogy jövő csak egy lehetséges: a munkás milliók jövője. Az ellenforradalom mohó bosszúja: a denunciálások és tülekedések, a kétes érdemeken alapuló új minősítések közepette, tiltakozásul csak a munkára apellálhatott. Innen a demonstráló hangvétel A munka című költeményben: "Én őt dicsérem csak ..." A fajmagyarkodó "hangos senkik", "a pandúr és a lesipuskás" törvénykezése közepette tüntetésszámba ment, mikor a munkát emelte az emberség és magyarság egyetlen mértékévé, s tőle remélte, hogy ledönti a hamis bálványokat, és megteremti a haladás, a szabadság új rendjét;
| A munka a rend és a béke, |
| Az életünknek lelke ő. |
| Csak az bitang és az hazátlan, |
| Ki here módra él magában! |
| (A Munkásotthon homlokára) |
A dicsőítés pátosza s az, ahogy a munka fogalmát a megváltás jelképévé tágítja, világosan jelzi, hogy a munka ünneplésekor a föld alá kényszerített {292.} eszméket is védi, s védi élete fellelt értelmét, helyét a hazában s egyben a nemzet egyetlen lehetséges jövőjét.
Ebben az összefüggésben kapnak értelmet a trianoni döntés nyomán fogant versei, melyekben Újvidéket, Szabadkát, Nagyváradot, Máramarosszigetet idézi fel (1. Testamentom, 1925. című kötetében). Élete tájaihoz való hűséget, emlékeihez való ragaszkodást fejeznek ki, nincs bennük semmi gyűlölködés. A szomszéd népek iránt mindig testvéri érzésekkel viseltetett. Ennek az együttérzésnek a találkozás élményével hitelesített vers-dokumentumai pályájának minden szakaszában jelen vannak (A kis Tisza hídján, Florica, Ancsa szolgáló, Tristia, Souvenir, Szakolcai emlék, Olvadáskor, Árvaságom, Balalajka, A muszka). Ancsát, a szakolcai kis szlovák cselédlányt, aki a mulató urak áldozata lett, évek multán is a testvér megindultságával idézi. Magát s a háborúban hozzánk vetődött orosz foglyot "egy isten árva fiainak" vallja. Juhász Gyula jól tudta s verseiben ki is fejezte, hogy ez a rokonszenv politikai jelentőségű, de természetesnek vélte, hogy így van. A Nyugat-nemzedék költője volt ő, Ady legközelebbi rokona, hű fia Európának, aki a háború első hónapjainak naiv buzgalmától eltekintve, mindig azt a jövőt szolgálta.
| Mikor magyarnak lenni annyi lesz majd: |
| Szabadnak lenni, bölcsnek és igaznak, |
| Nem nézni le a dolgos idegen fajt |
| S ököljogot nem adni ősi gaznak! |
| (Salve) |
De amikor a Monarchia romjain támadt új nemzeti államokban a magyarság kerül kisebbségi helyzetbe, sorsa iránt aggodalom támad benne. Ez idő tájban a "hontalan magyarság" és az emberség érdeke egyetlen ügy Juhász Gyula számára. (A vén cigánynak, Szegény katona.)
Bár ilyen tárgyú versei közt egy sincs, amely a magyar impériumot siratná, s távol áll tőle az agresszív, vad sovinizmus is, kétségtelen, hogy ez idő tájban írt verseinek egyike-másika mégis részévé válhatott az éppen lábrakelő irredenta hullámnak. Juhász Gyula, aki általában könnyen átengedte magát az uralkodó közhangulatnak, ezúttal – akarva-akaratlan – a nacionalizmusnak engedett. Ő is a történelmi Magyarország képzetkörében nőtt fel, neveltetésének nacionalista elemei is hatottak, – meg sem kísérelte fájdalmas visszarévedését Trianon okáról az úri bűnökről való tudásával egybeérlelni. A nemzeti kérdést, a határok kérdését, valóságos jelentőségénél fontosabbnak tartotta; a jogos fájdalom benne is tragikus-komorrá nagyítódott, végzetesnek éreztette Trianon problémáját, elfedte előle a társadalmi kérdéseket. S ezen a réven találhatott érintkezést az 1920-as évek elején a nacionalista-konzervatív körökkel, ezért írt a Magyarságba, a konzervatív jobboldali színezetű napilapba is. A kor – és saját egyénisége – ellentmondásaként a nacionalista hangok együtt jelentkeztek lírájában és prózájában a haladó gondolathoz, az októberi forradalomhoz való hűséggel.
Az emberségért, saját élete teljességéért vívott ekkori küzdelme e versek ellenére is a forradalmak tragikus utóvédharca volt. Miközben átszellemülten hirdeti az ember nagyságát (Ó, Ember!), s jövendöli a Szépség és Szabadság {293.} újjászületését (A munka, Ének Arany Jánosról), s nagy célok felé buzdítja a fiatalokat (Dicsőség), úgy hat, mintha a növő kétségeket akarná túlkiabálni. Nem engedi magán elhatalmasodni a vereség tudatát. Érzi, hogy sok forog kockán. De a társadalomban s belül a lélekben már sűrűsödik a kegyetlen bizonyosság. Élete utolsó termékeny szakasza ennek nyomása alatt, ennek jegyében telik el.