Költészete az ellenforradalom idején

Juhász Gyula a háborút közvetlenül követő esztendők viharaiból sebzetten, de önérzetében megerősödve – új és gazdag emberi kapcsolatok birtokosaként került ki. Ennek köszönhető, hogy a Horthy-éra első évtizedét még ép lélekkel vészeli át. A szegedi hivatalosak és a náluk is vadabb "ébredők" ellenségként kezelik ugyan, de nevének országszerte egyre jobb a csengése. Munkássága huszonötödik évfordulóján (1923-ban) az ország legjobb költői, Babits és Kosztolányi hajtják meg előtte az élő irodalom zászlaját. Ennél az alkalmi szertartásnál számára még többet jelenthetett az iránta városszerte megnyilvánuló érdeklődés és tisztelet. Ez magyarázza, hogy irodalomszervező kedve ismét feléled. Régi céljának, az irodalom decentralizálódásának az idő is kedvezni látszik. Ezért vállalja el az 1922-ben induló Magyar Jövendő című szépirodalmi és társadalomtudományi folyóirat szerkesztését. Élénk figyelemmel kíséri a közelében élő fiatal költők munkáját. Így kerül meghitt baráti kapcsolatba József Attilával is. Felismeri tehetségét, bátorítja, támogatja, és József Attila is fiúi tisztelettel vonzódik hozzá, az emberhez s költőhöz egyaránt. Első kötetét, a Szépség koldusát Juhász Gyula előszavával indítja útnak, s kapcsolatuk szorosságáról a kötet versei is tanúskodnak.

Személyes ügyei felől nézve tehát biztatónak látszik Juhász Gyula élete. Az ország ügye azonban egyre vigasztalanabb, a képtelennek vélt rendszer megszilárdul, a reménykedők száma egyre fogy, a cselekvésre feszült szándékok elernyednek, a kapcsolatok lazulnak, az éber készenlét termékeny izgalmát a hosszú tűrés állapota váltja fel. A vereség-érzés elhatalmasodik.

Juhász Gyula belső tartalékainak nagyságára vall, hogy ebben a nehéz közegben is, mielőtt megrokkanna, még be tudja tetőzni életművét. Új motívumokkal már nem igen gyarapszik lírája ebben a periódusban, de mélyebbé, súlyosabbá válik, kiérleli a mostoha idő elviseléséhez alkalmas készséget, s ezek koncentrálása révén megszületnek a Juhász-líra legismertebb és legszebb darabjai, közöttük Az isten malmai, A tápai Krisztus, az Új vallomás, a Tápai lagzi, a Magyar tél, Anna örök és Testamentum című versei.

Forradalmi induló bizony nem akad e versek között, s a vereség bizonyossága valamennyire árnyat vet, de szépségük forrása épp az, hogy ettől a vereségtudattól állandóan szenved a költő, hogy az adott állapot felett nem tud napirendre térni. A Nyugat élő nagyjai mindnyájan megszenvedik valamiképpen a forradalmak bukását, de Juhász az Előszó és A vén cigány Vörösmartyjának megrendültségével érzi át a veszteség nagyságát. Míg a kurzus-lapokban s az értelmiség sok fórumán nemzeti szégyenként emlegetik a forradalmakat, Juhász Gyula úgy gyászolja, mintha a szabadságharcot temetné. Nem egy {294.} politikai kísérlet, hanem egy világ pusztulásának érzi a bukást, s nem egy osztály, hanem az ember csődjét látja benne:

Bort, famulus. Bitang az eszme,

Fejedre nőnek a gazok,

Kik indultak veled repesve

Köszöntem az új napot!

Vörös vagy zöld: rongy lesz a zászló,

Az Igazság bukik vele

És arra jó, hogy számadáskor

Bunkó legyen törött nyele!

(Madách Sztregován)

Bizonyos, hogy ebben a keserűségben a diktatúra iránti ellenérzés is jelen van. Forradalmi naptár című ciklusában s újságcikkeiben is (Grófi blokk) többször beszél a forradalom magapusztító "szertelenségéről", de az a Madách, akinek szerepében kétségbeesését kibeszéli, az adott állapot miatt jutott a lelki dúltságnak ama végső pontjára, ahol már csak átokra és káromkodásra képes a lélek, mert ép értelemmel elfogadni nem tudja azt, ami bekövetkezett. Innen e megrázó erejű költemény emberi jelentősége.

A Madách Sztregován a friss megrendülés, a még elviselhetetlen fájdalom verse. A rommá lett ország és az iránta közönyös lelkek ellentéte más verseiben (Két élő halott) is jelzi, hogy milyen gyötrelmesnek érzi Juhász a valóság és a remények közötti űr növekedését. Az egymást követő kietlen hónapok során aztán lehiggad ez a szenvedély, a Vörösmartyra emlékeztető arányok is módosulnak. Szó sincs azonban arról, hogy a költő beletörődnék az adott helyzetbe, csak az történik, hogy a heveny indulat oldódik valamelyest. A tiltakozás veszít hevéből, de ereje nem vész el, egyenletesebben szétosztva a belső tartás lényegévé állandósul.

Világosan jelzik e folyamatot az új szerepek, melyekben a költő érzéseiről, helyzetéről s az ország állapotáról adekvát módon tud vallani. Akár Tóth Árpád kései lírájába, a húszas évek során Juhász Gyula költészetébe is benyomulnak a népi magyarságnak először Ady által mozgósított alakjai: a betyárok, kurucok, mezítlábas szegénylegények, kifosztottak, rászedettek, űzöttek. Eleven sebként sajog bennük a hajdani virtus, a letűnt szebb világ emléke (Tömörkény asztalánál). Téli ködben baktatnak a semmibe (Az ivó), fanyar bor mellett siratják a rommá lett országot és a ronggyá lett zászlót (Magyar mezítlábas), vagy a csatavesztés éjszakáján várják a győztes urak bosszúját, az üldöző kopók s a baljós holnap közeledtét, esetleg egy végső nagy csata új alkalmát (Dózsa után).

Hasonló érzések öltenek formát a történelmünk mondai rétegéből életre keltett alakokban is. A napimádó, önfeledten nótázó dionüszoszi elődök helyett most az ellenálló, a csatát vesztett, de a hitét konokan megőrző pogányságot idézi Juhász Gyula. Thonuzóbát, aki a képmutató és háborút szító új istennel szemben élete árán is hű marad a maga életadó és igaz istenéhez. Kupa vezért, akit úgy sirat el, mintha Adyt, a végső reményt "vérigék" és a "csodák" jelképét búcsúztatná (Ének Kupa vezérről). Öregapjának most Lehelt, az ellenség által foglyul ejtett kürtöst vallja, aki a győztes idegennel s a fenyegető {295.} halállal szemben is az egykori szabad hazát siratja vissza (Gyászinduló). Ezt, a visszakívánkozást az álmokkal, ringató zsongással teljes ősi világba az minősíti, hogy a kőbörtönök s a közöny fojtogató gyűrűjéből akar menekülni a költő (Turán után), hogy szabad, tiszta forrásra vágyik, akár a Cantata profana legényei (vö. Bartók Bélának). Mikor a regös szerepében kelti életre a mondák álomvilágát, "világbíró Etelét" s az "arany gímet", az emlék fényénél megejtőbb a szorongató kétség: egyáltalán, tudnak-e osztozni az emberek az ő sóvárgásában, hogy egyáltalán "szabad-e regölni" (Regös az udvarban). Hiszen a "Szent arany gím, régi kedvünk, | aki fénylett, aki eltünt". A szeri puszta halálos csendje s a hét vezér emléke az igazi vezér hiányát juttatja eszébe:

De jaj, hol van ma ama hét vezér,

Hol egy is, egy csak, aki nem beszél,

De vérét a serlegbe önti és

A néppel együtt győzni, veszni kész.

(A szeri pusztán)

Ezekben az években, ha nem is maradt magára Juhász Gyula, de visszaszorult egy szűk értelmiségi kör keretei közé. A munkásosztállyal kötött szövetségének intézményes kötelékeit széttépte az ellenforradalom. A mozgalom apálya miatt is fogytak az összetartozás megvallásának élményszerű alkalmai. Ennél fontosabb azonban, hogy a húszas évek közepe táján a magyar közállapotokat bizonyos feudális sajátságok jellemezték. A szegények kiszolgáltatottsága, a győztes urak tobzódása, egy új udvaroncsereg: a dologtalan tisztviselő réteg felduzzadása, a vitézi érdemek, a származás jelentőségének túltengése, a munkásosztály bénultsága, a parasztság mozdulatlan földhözragadtsága úgy hatott a forradalmak vívmányai felett őrködő költőre, mintha Zápolya idejébe zuhant volna vissza az élet, s a társadalom visszazüllött volna az időtlen magyar Ugar állapotába. Ez a romlás már nem egy osztály, hanem egy egész nemzet létét teszi kétségessé a költő szemében is. Ebben a helyzetben: a tehetetlenség és kisemmizettség érzéseitől szorongatva, a jó ügy sorsának, a maga veszély-tudatának és nem szűnő bizakodásának tárgyiasítása végett szükségképpen fordul Juhász Gyula egyrészt a történelemnek ama rétegeihez, melyek a népi forradalmakat követő helyzet képeit kimondták, másrészt a mozdulatlan, gyanútlanul veszteglő, de titkokat is rejtő magyar vidék felé. Része lehet ebben a parasztság iránt országszerte megélénkülő figyelemnek, Szabó Dezső rajongó és indulatos agitációjának, s mindenek felett annak a helyzetbeli hasonlóságnak, mely az elesett, védtelen parasztság és a magányra kárhoztatott, meghurcolt "falusi költő" között kezdettől fennállt.

Ebből az élménykörből származó legszebb versei között A tápai Krisztus képviseli azt a típust, melyben a társadalmi realitás: a nép kifosztottsága és az ország állapota a maga nyers mivoltában érzékelhető. Külsőre nincs ebben a költeményben semmi rejtelmes, lírája mégis többrétű, hatása bonyolult. A kezdő szakaszok szenvedő Krisztusa még szelíd mosollyal nézi a falu robotoló zsellér-népét. De ez a meghitt közelség s az együttérző figyelem a konkrét {296.} társadalmi problematikát máris egy kétezeréves nagy ügy, az ember-megváltás ügyének érdekkörébe kapcsolja, s ugyanakkor Krisztust nemcsak a magyar szegénység gondjainak tanújává, de számadójává is avatja. A vers centrumában a hazai hangulat s az általa magasabb jelentőségre jutott igény ölt formát:

A magyar Krisztus, a falusi szent

Hiszen nekik is megváltást izent.

A jóságos mosoly a vers során testvéri biztatássá, s ezután szoros sorsközösséggé válik: Krisztust és a falut ugyanaz a zord idő veri. S mikor már az amúgy is áttetsző képeket a költő feloldja ("És folyton buzgó öt szent sebei | Nem a magyarság sorsát hirdetik?"), akkor még egy meglepő kérdés következik: "És ki segít már, ha ő sem segít?". Ő, vagyis az öt sebből vérző, ugyancsak viharvert, a néppel azonos sorsú "magyar Krisztus". E váratlan fordulat révén azonban új mélysége támad a versnek, s ebből egyszerre csap ki a reménytelenség miatti kétségbeesés, a lehetetlennel is mérkőző hit s a remegő aggodalom a népért, amelynek érdekét a krisztusi ügy erkölcsi-szellemi tartalmával áthatva avatja magyarságában is egyetemessé és emberivé a költő.

A tápai Krisztust régebben Juhász katolicizmusának dokumentumaként tartották számon a katolikus írástudók, pedig itt van a helye a tájversek közt, a Magyar nyár 1918 él benne tovább. Itt kap igazán értelmet, a tápéi árvaságban, ahova csak az álom és a mítosz szárnyán ér el a jóremény:

Kántálnak a három királyok

S velük a jámbor pásztorok,

A söntés mélyén egy elázott,

Elbúsult zsöllér tántorog.

Könnyes szeme bámulja báván

A betlehemi csillagot,

A jó reményt, mit körülállnak

Szegények, árvák, magyarok!

(Betlehem)

Feljegyezték Juhász Gyuláról, hogy 1916 nyara óta olykor ki-kirándult a Szegedhez közeleső kis faluba, Tápéra. A kirándulások élményéből fakadt írások eleinte szinte riportszerű közvetlenséggel rögzítik a látottakat. Egyik 1920-ban írott rövid rajzában (Tápai lagzi) a lakodalom etnográfikus leírása közben ötlik fel ez a mondat: "A beszéd sora sok mindenre kerül ... csak politikáról nem esik itt egy szó se. Az az urak dolga ..." – vélik a parasztok. Ez a látszatra jelentéktelen tapasztalat, néhány éven belül gyötrelmes nagy élménnyé érik a költőben. Ennek gyümölcse a Tápai lagzi:

Brummog a bőgő, jaj, be furcsa hang,

Beléjekondul a repedt harang,

Kutyák vonítanak a holdra fel,

A túlsó parton varjúraj felel.

{297.} Brummog a bőgő, asszony lett a lány,

Az élet itt nem móka s nem talány.

A bort megisszák, asszonyt megverik

És izzadnak reggeltől estelig.

De télen, télen a világ megáll

És végtelen nagy esték csöndje vár,

Az ember medve, alszik és morog.

Benn emberek és künn komondorok.

Brummog a bőgő, elhervad a hold,

Fenékig issza a vőfély a bort,

Már szürkül lassan a ködös határ,

És a határban a Halál kaszál ...

Ez a vers már nem egy valóságos lakodalom képe. Itt már a vaksággá fokozódott gyanútlanság üli a lagzit. Tápé az ország jelképe, s voltaképpen a mulatság sem lagzi, hanem halotti tor. A képek egymásutánja nem a közvetlen szemléletben van; a költő befelé hallgatódzik s baljós jeleket hall. A zenéből csak a bőgő vésztjósló brummogása hallatszik, mintha egy nép haláltáncának ritmusát diktálná. A repedt harang kondulása babonás félelmet sugall, a holdra vonító kutyák tűzvész vagy földrengés, mindenképpen országnyi katasztrófa közelségét jelzik.

A második szakasz a vers ürügyéül szolgáló alkalomra, a lagzira utal, de második sorában már az egész paraszti élet nyers és súlyos valóságát, monoton ritmusának időtlenségét érzékelteti, s noha a harmadik strófa az előzővel feleselő tartalmat ígér, valójában ez is a tengődő élet egyik, talán legjellemzőbb fázisát jeleníti meg. Ez a tengernyivé mélyített csend, a medveálom öntudatlan kábasága egy pillanatra mintha feloldaná a baljós nyomást, de ha a mozdulatlanság arányai nem is, az embereket őrző komondorok sejtethetik, hogy a bezárt életek mozdulatlansága s az utolsó óra némasága ez. A záróstrófában újra felmorajló halál-motívum: a bőgőbrummogás s e motívumot kiteljesítő, befejezetté avató jelképes vőfélygesztus, majd az álarc nélkül megjelenő Halál be is teljesíti az öntudatlan mulatók s a kába aluvók sorsát.

Az egykori riport tápéi lagzijának mozzanatai a vers során kiszakadnak összefüggéseikből, a falu életének jelei titokzatos jelentéssel telítődnek, a katasztrófa árnya a végtelenig ér, moraja áthat téren és időn. Négy rövid strófán belül, a falusi élet igen kevés eleméből egy, a társadalom egészére érvényes, nagyarányú látomás születik. Látomás, mely a maga módján a szociográfiákat előlegezi s hatásában is rokon velük: felveri a lelkiismeretet, felelősségre riaszt.

A Tápai lagzi kétségkívül tragikus hangulatú vers. Nyomasztó képeit nem oldja szelíddé a mélabú. Abban az állapotban fogant, amikor önmaga s a nép jövőjét, valamint a nemzet létét fenyegető veszélyek előérzete egyszerre tört rá a költőre. Tragikus légköre maga is az életrehívó érzések feszültségét, az aggodalom drámai felfokozottságát jelzi. Ezeknek az érzéseknek nemességét a vers borzongató szépsége maga is bizonyítja, de vall róluk a költő közvet-{298.}lenül is. Bizonyára nem véletlen, hogy e vers szoros szomszédságában születik meg költészetének egyik legkiemelkedőbb darabja, az Új vallomás:

Minden szerelmet, amely bennem égett,

Mint égi tűz és kárhozati láng,

Melytől kigyúltak bennem messze fények

S ragyogtak földi fároszok gyanánt,

Minden szerelmet most rád pazarolva

Szeretlek nép, munkás és szenvedő,

Te vagy reményem óriási tornya,

Mely mélységekből az egekbe nő.

Te vagy egyetlen és végső szerelmem,

Minden nyaramnál forróbb hevületben

Ölel dalom és csókol énekem,

Anyám te vagy s te vagy a gyermekem!

Minden gyűlölség, amely bennem égett,

Mint ifjú vadság és mint férfi gőg,

Mely boldogított, mint a drága mérgek

A mámoros ivót, halált hivőt,

Minden gyűlölség szálljon most felétek,

Kik a szabad jövendőt félitek,

Kik renyhe jólét párnáin henyéltek

S tagadjátok az egyetlen hitet:

Hogy szent az élet és hogy szent az ember

Ki jövőt épít, mint kor állt a tenger,

Ki a sötét odukból fényre vágyva,

Majd győzni fog a földön nemsokára!

E költemény rendkívüli szépsége még e gazdag termésű időszak nagy verseihez mérten is tartalmaz bizonyos többletet. A dolgozó emberek iránti rokonszenvéről korábban is többször vallott Juhász Gyula, de ez a vers a szó szoros értelmében is vallomás: ellenállást küzd le, amíg felszakad, s nem valamiféle belső gátlást, hanem a köréje sűrűsödő árvaság, a vádaskodás, a közöny és a csend ellenséges közegét. Himnikus forróságát a sorsközösségnek az a frissen átérzett teljessége magyarázza, melynek izzásában a Tápai lagzi szorongató látomása megfoganhatott. És éppen azért új vallomás, mert a néppel való azonosulás révén a hazátlan költő ismét belekerül egy nagy ügy áramába. Akárcsak a forradalmak idején, de most, az ellenséges közeg s a helyzet tragikus kiélezettsége miatt demonstrálóbb a szolidaritás és számadás-szerűbb a vallomás. Kompozíciója szigorú, a két strófa szimmetriáját az átgondolt összefoglalás logikája adja, s szárnyaló soraiban a zengő, forró szavak azért olyan súlyosak, mert egy önéletrajzi regény érzelmi-gondolati anyagát sűrítik magukba.

Ahány sor, szinte annyi fontos vonatkozás. A "Minden" itt valóban az egész élet felgyűlt érzésfolyamát jelenti. Azt az áhítatos, sóvár szeretetet, mely ha más tárgyra nem talált, A hegyi beszéd tájává, a Szeged környéki világ képeivé vagy Anna emlékévé vált. A "kárhozati láng" a Nietzschén {299.} ittasult ifjonti, vad mámorra utal, a "messze fények" a végtelenség perspektívájának állandó érzékelésére, az "óriás torony"-képben az élet égig tornyozásának folyton kísértő ibseni álmát idézi. Ez a torony azonban már igazi anyagból: gazdag és éltető emberi kapcsolatokból épül. Az 1905-ből való Himnusz az emberhez című vers humánuma teljesedik itt ki, húsz esztendő múltán. Az 1905-ös vers embere még "Istent teremtő földi szellem", kozmikus arányú titán, akit harsogó, mámoros "szerelemmel" dicsőít a költő. Az Új vallomás megindult lírája a szenvedő munkásembernek szól, aki védelmet ad, mint az édesanya, gyámolításra szorul, mint a gyermek, s a vele való kapcsolat nem is szövetség már, hanem kötés, mint a szerelmesek összetartozása. Az az egyetlen bázis, az a "végső" lehetőség, melynek érkezésére – tudjuk – az Anna-élmény óta vár a költő.

A második strófa első négy sorában azokkal a dekadens tartalmakkal számol itt le, melyekkel Kosztolányi a Neróban, Babits A veszedelmes világnézet című tanulmányában végez. A versépítés egyik fényes fordulata, ahogy megszabadul ezektől a dekadens mérgektől. A himnikus zárósorokból felmagasodó ember ismét "szent", mint az ifjúkori ideál, s most is rajta nyugszik a jövő, de nem titáni erején, hanem szorgalmas alkotómunkáján, melynek becsületéért a forradalom óta olyan szívósan harcolt. Az Új vallomás e kegyetlen esztendők mérlege is tehát. A vers felfokozott pátosza, az ismétlés és fokozás sajátos alakzatai egyetlen vallomás-árammá fogják össze a sokágú, gazdag mondanivalót. Egyetlen árammá, melyben még hiánytalanul benne foglaltatik a Tápai lagzi tragikus veszedelmének leküzdésére alkalmas hit és szellemi erő.

E két pólus közötti magasfeszültséget természetesen nem bírhatta sokáig a gyenge idegzetű költő. Érzéseinek drámai zajlása időnként alábbhagy, s ismét átadja magát a csendes meditáció állapotainak. Megkísérelte még egyszer kezéhez szelídíteni a szenvedéseket, behúzódni a lélek tisztására, ahova nem ér el a romok árnyéka és a vadászok dühe (Önarckép). Ülni az élet félreeső szigetén, mint a Szakállszárító öreg gazdája a ház előtti kis padon: "És nézni, hogy a nap mint áldozik". Vállalni a falusi költő szerepét, küldetéssé emelni a kényszert. Nem teljesen új fejlemény ez Juhász lírájában, már szakolcai magányában is hasonlóképpen vigasztalgatta magát (Szép csöndesen).

S ahogy nőttek körülötte a magány falai, s ahogy elzárultak Párizs és a világ felé vezető utak, a szüntelen panasszal és sóvárgással párhuzamosan gyökeret ver benne az iménti sorok szelíd önérzete. Annak tudata, hogy ő a nép közelében élő, sorsában osztozó költő, ő érti igazán s képviseli híven a szegények gondjait. Ez az a lelkiállapot, melyben többi között Arany Jánoshoz, Budapest, Magyarok Pesten című versei születnek. A kivetettség érzése e versek némelyikében daccá változik. Régi idegenkedése a főváros lármájától és talmi ragyogásától, olykor hivalkodó gőggé torzul (Magyar vidéki lélek). Művei többségében azonban, a maga szelíd emberségéhez híven, Budapesten is megtalálja a szenvedésben, árvaságban, szegénységben vele rokon emberek kezét. Vidékiségének önérzetes vállalása védekezés a kisemmizettség érzése ellen, és küzdelem azért, hogy életének értelme ne vesszen el.

Hasonló jelenségnek lehetünk tanúi azokban a költeményekben is, melyekben a mulandóság képein tűnődik, az "élet örök csodáján", mely változat-{300.}lanul folyik, mint a Tisza (Darvadozás). Hatalmas árjában hadak és csillagok tetszenek fel, tavasz zsendül, és lehullik, elrothad a gyümölcs. Elmúlik a szerelem és a kín, elmúlnak az "életbál" szerencsésebb muzsikusai is (Szép csöndesen), és miként Az Isten malmai című versében írja:

Magam is rögbe térek,

Belőlem fű terem,

Felőlem soha többé

Nem fogtok hallani,

Őrölnek csendesen tovább

Az Isten malmai!

Így állni a halállal szemben, ilyen szelíd méltósággal hajtani fejet a létezés törvényei előtt, önmagában is a lélek erejére és egyensúlyára vall. A vers és e magatartás valódi értelme azonban mélyebben rejlik. Csak egyik oka a megnyugvásnak, hogy az elmúlással a kínnak s a "honfibúnak" is vége lesz (Terzinák). A másik annak a tudata, hogy isten malmai mindent megőrölnek: a pandúrt és a lesipuskást is. Az igazságtalanságok miatti gyötrelem így válik elviselhetővé; a mulandóságban való megnyugvás a kétségbeesés elleni védekezés.

E bölcsességnek nagy része van abban, hogy Juhász Gyulában épen maradt a szelíd derű, hogy a teljes dúltság és a himnikus bizakodás közt hullámzó indulatainak ura tudott maradni. Ez is közrejátszott abban, hogy varázslatos jelenéssé tudta bűvölni a vigasztalan valóságot (Magyar tél). Ezért volt ereje, még az összeomlás szélén is, éberen figyelni a biztató üzenetekre (Virágos barrikádon), remegő áhítattal visszaperelni Anna fakuló emlékét (Anna örök), s lélekben még egyszer végigjárni élete feledhetetlen tájait (Testamentum).

A tartós magány azonban végül mégis kikezdte egészségét s ezzel egyszerre költészetét is. A "szakállszárító" állapot, mely javára volt, míg élményeiből s felgyűlt belső tartalékaiból futotta, mikor uralkodó attitűddé vált, sorvadást eredményezett. A húszas évek vége felé megfogyatkoznak a nagy versek, s a jobbakból sem érződik, hogy életbevágóan fontos ügy intéződne el általuk. Ekkor már nemcsak közlésforma verseiben az emlékezés, hanem jellemző tünete az élettől való távolodásnak. Versszerkezetei fellazulnak, képeinek jelentéstartalma sekélyebb lesz, utalásaik bizonytalanabbak. A tétova hangulatiság s a beidegzett panaszkodás reflexszerűen felötlő szavaiból mindig összeáll ugyan a vers, de átható ereje megcsappan. Ekkor válik kedvenc közlésformájává a rövid hangulatkép, az úgynevezett Japánosan vagy Japáni módon írt vers. Ezek közt is akad néhány megejtően finom és poétikus darab, természeti képeikben sóhajnyi erővel fel-felötlik olykor egy-egy életre, sorsra utaló gondolat, de jórészük alig több vázlatnál. Vers-reminiszcenciák a költő nagyobb szabású műveiből. Hárfa (1929) című gyűjteményében kevés az új vers, a kötet zöme válogatás régi verseiből.

A nagy élmények elapadásának jele az alkalmi költemények elszaporodása is. Verssel ünnepli meg a városból elszerződött vagy nyugalomba vonuló színészeket, jelentős és kevésbé jelentős barátait, ismerőseit, a hazai és a világirodalom élő és halott nagyjait. Verssel köszönti minden évben a tavaszt {301.} és a soron következő jubileumokat. Régen is írt efféle műveket, s azok között is akadt szürke, alkalmi darab, de most aggasztóan megnő az ilyen versek száma.

Siettették hanyatlását a provinciális viszonyok is. Akárhol olvas fel és akármit, mindig" mély hatást gyakorol", verseit mindig "szívbemarkolónak" találják. "Négy kicsiny versikét, négy gyöngyvirágszálat nyújtott, illatát bánatos sóhaja vitte s mindenki érezte a mélységes hangulatban az emberi nagy igazságokat" – írja egyik szerepléséről 1919-ben a Délmagyarország. Ha ehhez a szöveghez hozzágondoljuk annak okkal és ok nélkül való állandó hangsúlyozását, hogy Juhász Gyula milyen originálisan magyar, és hogy a legnagyobb az élők között, akkor már van fogalmunk arról, hogy a vidékre zártság tartós állapota milyen bénítóan hathatott.

Pedig hajlamát a lelkendezésre amúgy sem fegyelmezte eléggé az értelem ellenőrzése, jóhiszeműsége a naivság határát súrolta. Nép- és nemzetszemléletében is ez a naivság konzerválta a romantikus-illúziós elemeket. Ezért hihette, ha csak hetekre is, hogy az orosz fronton Világosért vesznek elégtételt a magyar katonák, hogy önmegtagadás nélkül dolgozhat Pekár Gyulával egy társaságban és Milotay Istvánnal egy lapban, hogy Szent Gallenben járt nomád eleinket nem érdekelte az arany, csak a jó mulatság és a virtus (Ének a víg barátról), hogy Lehel panaszos kürtszavát hallván, sírva fakadtak a győztes németek (Gyászinduló), ezért nagyította fel szemlélete olykor Trianont nemzeti tragédiává. Ezért kárpótolhatta magát olyan sokszor álmaival s hatódhatott meg könnyekig Dankó Pista vagy Szirmai muzsikája hallatán (Dankó Pistának, Mézeskalács).

A hatásoknak általában könnyen engedett. Ifjúkorában a modernség "koholt szeszei" éppúgy beszűrődtek költészetébe, mint a húszas évek frázis-hazafisága. Amit asszimilál, mindig megnemesedik, de erőtlenebb verseiből gyakran érintetlenül hangzik ki egy-egy divatos szólam. Engedékeny volt az alakításban is. A legjobb és legpontosabb kifejezésért nem küzdött meg mindig kellő szívóssággal. Kereső nyugtalanság és formai találékonyság dolgában nem volt olyan serény, mint Babits vagy Kosztolányi. Vojtina új ars poétikája a fiatal költőkhöz címen írt hosszú tankölteménye, találó és magvas gondolatai ellenére is azt példázza elsősorban, hogy az avantgarde zűrzavarában nem tudta felismerni az életrevaló csírákat, noha ekkoriban az ő előadása is puritánabb, természetesebb már, mint korábban. A versírás nem teljesítmény volt számára, hanem élet-szükséglet. Innen ered megejtő spontaneitása, de jórészt ez az oka annak is, hogy életműve igen egyenetlen. Lírájának törzse azonban, míg egészségéből futotta, mindig ép maradt. A húszas évek végén már barátai hiába hitegetik, hiába buzdítják és dicsőítik, a költő is érzi, hogy belső forrásai apadnak, hogy megszürkült benne a világ s csak rutinjából él. "Méltatlan vagyok, nem érdemeltem meg. Tőlem már nem várhatnak semmit. Elfogytak a rímek és megsántultak a versek. Nem is írok többet. Nem tudok írni..." – fakad ki, mikor a Baumgarten-díjat megkapja. Kapcsolata az emberekkel egyre jobban lazul. Ügyeit, levelezését is egyik legodaadóbb híve, a titkárként melléje szegődött Kilényi Irma intézi. Utolsó kötetét barátai rendezik sajtó alá. 1928-ban ismét intézeti kezelésre szorul, s ettől kezdve valóban élőhalott már. 1935-ben még megjelenik egy versgyűjteménye – Fiatalok, még itt vagyok! –, különben menekül az emberek {302.} elől, mintha szégyellné a rajta esett szörnyűséget. Megfontoltan készül az öngyilkosságra, s tervét 1937. április 6-án, a napokon át gyűjtött veronál segítségével véghez is viszi.