{35.} A Nyugat környezete

A mozgalomnak a sodrása is nagy volt. Már a Nyugat megindulása után két-három évvel rokon szellemű folyóiratkezdeményezésekre figyelhetünk fel: 1910-ben megindul a Renaissance, 1911-ben az Auróra, 1913-ban pedig a Május. A Renaissance ugyan Ferenc Ferdinánd támogatásának köszönhette létét, szerkesztői – Révész Béla és Zigány Árpád – azonban utat nyitottak a a haladó gondolatnak. Modern, egyetemes igényű folyóiratot adtak az olvasónak, mely az irodalom és a művészetek mellett a társadalomtudomány és a politika kérdéseire is kitekintett. Cikkeit Jászi, Kunfi, Bresztovszky Ernő írta, kritikai rovatában Bölöni György és Pogány József volt a hangadó. Ady itt tette közzé Petőfi nem alkuszik című tanulmányát, s itt kapott nyilvánosságot Nagy Lajos említett novellája: Egy délután a Grün irodában. De a folyóirat szépirodalmi rovatát általában is a "nyugatosok" uralma jellemzi. Az Auróra (szerkesztette Cserna Andor) még fontosabb helyet foglal el a Nyugat környezetében. A Hatvany és Osvát között kirobbant konfliktus után a Nyugat hívei közül sokan – főképpen a fiatalabbak és a radikálisabb szelleműek – itt kerestek táborozó helyet az új magyar irodalomnak. A konfliktus nyomán felszínre került szerkesztési elvek vitája is itt kapott legnagyobb teret. Ezért találjuk munkatársai között Balázs Bélát, Lengyel Menyhértet, Kosztolányit, Biró Lajost, Lesznai Annát, Lukács Györgyöt, Tersánszkyt, Kaffka Margitot, Karinthyt, Nagy Lajost, Juhász Gyulát és Somlyó Zoltánt. Figyelemre méltó, hogy Bartók Béla nevével is találkozunk szerzői között. Mindebből azonban már kitűnik, hogy ez a két folyóirat nemcsak a "nyugatos" szellem terjedését jelzi: ama belső elégedetlenséggel is összefügg, melynek első tünetei a mozgalom vitái voltak. De ez magyarázza életképtelenségüket is: a Nyugat programját csak részletekben akarták módosítani, e részletekkel viszont azt az egyensúlyt veszélyeztették, melyet a Nyugat az új magyar irodalom különböző törekvései között megteremtett.

A rövidéletű Május (szerkesztette Paizs Elemér és Kázmér Ernő) már messzebb néző kezdeményezés. Néhány nyugatos író is szerepel lapjain, de karakterét Szabó Dezső programcikkei alakítják ki. Szabó Dezső nyitja valamennyi számát. Gondolatmenete új koncepciót vázol fel: az expresszionista-aktivista kísérleteknek igyekszik utat törni. Nem véletlen, hogy Kassák Lajos is a folyóirat munkatársai között található. Már csak azért sem, mert a Május kezdeményezését következetesen, végletesen és eklekticizmus nélkül ő viszi tovább. Két folyóirata, A Tett (1915) és a Ma (1916) nemcsak a konzervatív esztétikával szakított, hanem a Nyugat impresszionista-szimbolista forradalmával is.

A forradalmakig azonban A Tett és a Ma mellett is a Nyugat maradt az életerős új magyar irodalom reprezentánsa. Nemcsak a nemzedéki különbség magyarázza ezt. Ma már látható, hogy Kassák csoportjának irodalomtörténeti jelentősége nagy, hiszen a világirodalmi fejlődés időszerű szakaszához vezette el irodalmunkat. De visszapillantva azt is felmérhetjük, hogy ez a szakasz csupán összekötő út volt: az említett követők is csak iskolának tekintették. Művészi hitvallása, mely arra volt hivatott, hogy a forradalmi mondanivalókat lefordítsa az irodalom nyelvére, csak az eszközök gyarapítását szolgálta, a lényeget tekintve nem tudta áttörni közvetlen előde világnézeti határait: életszolgálata elvonttá vált, s formakereső gondja irodalmibbnak mutatta {36.} ellenfeleinél. Hogy hol és mikor törnek felszínre a tehetségek, többé-kevésbé objektív okok döntik el. A század első két évtizedében a magyar társadalmi és történelmi helyzet bonyolultsága miatt a Nyugat-mozgalom adhatott legteljesebb képet életünkről, s még a forradalmakat megelőző éveket is hűségesebben fejezte ki a "klasszicizálódó" Ady, mint a Ma új költői, kik nagy kortársukat a romantikusok közé utasították.

Továbbá: az utolsó háborús évek radikalizálódó szellemét a Nyugat is tükrözte. Nemcsak belső fejlődése, hanem kisugárzó hatása is ezt mutatja. Az Esztendő (1918–1919), a Pesti Napló irodalmi folyóirata, mely Hatvany, Karinthy és Kosztolányi szerkesztésében jelent meg, a Nyugat új eredményeit kamatoztatta.

A Nyugat-mozgalomnak ezt a nagy erejű áramát a hivatalos irodalom már képtelen volt megállítani. Pedig tett kísérleteket. 1909-ben a katolikus Életet bevallottan a Nyugat semlegesítésére hozták létre. Szerkesztői – Andor József és Izsof Alajos – igyekeztek igazodni a korszerű ízléshez – helyet adtak néhány Nyugatos írónak is, vállalták Kosztolányi modern fordítás-gyűjteményének kiadását –, de szükségképpen szembenálltak annak szellemével. Folyóiratuk így hamar hanyatlásnak indult s lesüllyedt az új törekvések agresszív ócsárlói közé. Testvérlapja, a Magyar Kultúra (1913) – Bangha páter elindítója – már ezt a felszínes korszerűséget se vállalta: a konzervatív, klerikális szellem rideg szálláshelye volt. A kor legigényesebb konzervatív folyóiratát, a Magyar Figyelőt (1911) ugyancsak a Nyugat reakciójának tekinthetjük: Tisza István alapította, és nemcsak szerkesztője, Herczeg Ferenc segítségével igyekezett megtörni az új magyar szellem lendületét, hanem közvetlenül, a folyóirat cikkírójaként is. A Magyar Figyelő ellentámadása – akárcsak laptársaié – zajos és kíméletlen volt, mégsem tudott a tehetetlen védekezésből kitörni: az élő irodalom javára nem támaszkodhatott, érvelése tehát elvonttá vált, s még így is legtöbbször irodalmon kívüli szempontokhoz kellett folyamodnia, melyek azután nyíltan megmutatták avult társadalmi és politikai szándékait.