Az induló Nyugat

1908. január 1-én jelent meg az első száma és az 1941. augusztus 1-i számával szűnt megindulásakor Ignotus volt a főszerkesztője, szerkesztőjeként pedig Fenyő Miksa és Osvát Ernő szerepelt. Valódi irányítója azonban Osvát Ernő volt.

Osvát neve a magyar irodalom történetében "a szerkesztőt" jelképezi. A "hőskorban" egyetlen lapalji megjegyzéstől eltekintve soha semmit sem írt a Nyugatba. Nem csupán önzetlenségből: műfaja, létformája volt a szer-{32.}kesztés. Puritán jelleme, elvhűsége, megvesztegethetetlensége, értéktisztelete az új magyar irodalom bírálójává tette. Ítéleteiben – szerkesztői munkájában – a szellemi függetlenség és a mindenek fölé emelt művészi igény elve vezette. Kortársai amikor emlékét idézik, világnézeti pártatlanságát emelik ki: csak a művészi értéket tartotta szem előtt. Ha tehát az esztétika alapkérdésére adott válaszát nézzük, a l'art pour l'art hívének látjuk. A Nyugat története azonban, mely hívebben kifejezi, bonyolultabb képletűnek mutatja irodalomszemléletét. Mert a Nyugat nemcsak a l'art pour l'art-eszményhez közelebb álló Babits és Kosztolányi fóruma volt, hanem elsősorban Ady Endre dobogója. S Osvát fedezte fel Móricz Zsigmondot, Karinthyt, Tóth Árpádot, Nagy Lajost, Balázs Bélát, Füst Milánt, Tersánszkyt, Szabó Dezsőt, Nagy Zoltánt; Osvát adott lehetőséget a kibontakozásra Kaffka Margitnak, Gellért Oszkárnak; Osvát szabadította fel a korábban jelentkezett Krúdyt, Szomoryt, Schöpflint, és adott hátvédet az addig társtalanul küszködő Szép Ernőnek, Juhász Gyulának, Somlyó Zoltánnak, valamint Ignotus és Hatvany irodalmi harcainak. A Nyugat vállalta Babits és Kaffka írásait a "véres csütörtökről", az akkor még teljesen névtelen vidéki tanár, Szabó Dezső forradalmi hangú nyílt levelét Tisza Istvánhoz s Ady és Babits háborúellenes verseit. A Nyugat kiérdemelte 1919 bukása után az ellenforradalmi, konzervatív kritika ítéletét, mely a forradalmak előkészítőjének minősítette.

Ez ellentmondás, de a kor ellentmondása, melyben egymásra torlódtak az elmulasztott és új feladatok. Pontosabban fogalmazva a Nyugat eklekticizmusáról kell beszélnünk, melyhez a becsületesen tájékozódni vágyó polgári szellem jut el, midőn fontosabb számára az élet szava, mint világnézeti rendszerének épsége.

A Nyugat híveit főképpen a lázadás szelleme kapcsolta össze: valamennyien szembefordultak a nemesi Magyarország társadalmi berendezkedésével és epigonizmusba merevedett kultúrájával. E tekintetben tehát A Hét íróinak rokonai. Miért kerestek mégis új utakat, miért elégedetlenkedtek Kiss József népszerű lapjával? A változás szükségességét és bonyolultságát végletesen példázza az Új Idők, mely indulásakor – a maga módján – szintén a polgárosodás: a dzsentri polgárosodásának és a polgár dzsentrisedésének a híve, a Nyugat hőskorában pedig az irodalmi progresszió egyik leghangosabb ellenfele. A Hét természetesen nem azonosítható az Új Időkkel, de hasonlóképpen bizonyítja, hogy az elkésett magyar polgárosodás történetében meglehetősen különböző utakra és célokra kell figyelnünk, s számolnunk kell az előrehaladás tempójának változásaival és egymást észrevétlenül váltó szakaszaival. A századvég magyar polgári irodalma megelégedett a mellérendeltségi helyzettel: egy különleges városi irodalmat teremtett a hivatalos irányzattal szemben, melynek fő jellemvonása a vidékiesség volt. Írói tehát specialistákká lettek: jól ismerték a városi élet felszínét, sőt észrevették koruk köznapi tragédiáit is, de mondanivalóikat nem tudták a nemzeti élet távlatába emelni, nem tudtak hangot adni az egész polgárosodó Magyarország problémáinak. Maga Kiss József is sejthette ezt, amikor enyhe öniróniával szólt lapja bátorságáról: "Sokszor szerettem volna nekik odakiáltani, mikor a nagy kurázsinkat magasztalták és félelmetes harckészségünkről dithirambusokat zengtek: szemfényvesztés az egész! Ti azt hiszitek, hogy én vad oroszlán vagyok, pedig én csak Zuboly vagyok, a takács!" A Nyugat {33.} ama polgári réteg felnövekedését jelezte, mely már szűknek érezte a kiegyezés biztosította kereteket és valódi társadalmi változást akart: azért emelkedhetett A Hét fölé, mert elsősorban Ady révén a polgári forradalom ügyét támogatta, s az Ady Endre-i szintézis megteremtésével a korabeli magyar sorskérdések megszólaltatójává tette az új irodalmat. De jelezte a polgárság túlérettségét is, másrészt kimutatta azt a reakciót, melyet a munkásság politikai és társadalmi fellépése kiváltott. Íróinak lázadása tehát többfelé nyitott utat: volt, aki végigkövette az elkésett polgári forradalom logikáját s a szocialista gondolat kapujába érkezett; mások megálltak a reformok bizonytalan határainál, s néhányan osztályuk dekadenciájának csupán passzív tükrözői. Ez magyarázza a Nyugat páratlan ellentmondásosságát és színességet: itt, Ady szavával, valóban "összeszaladt ősz, tél, tavasz, nyár".

A mozgalom ars poeticája sem egységes. Ady és Móricz irodalmi forradalma nyilván hatásosabban és céltudatosabban szolgálta a társadalmi progressziót, mint Babits és Kosztolányi esztéta hitvallása. De leegyszerűsítenénk az új magyar irodalom képét, ha a két irányzatot ellenségesnek vagy egymástól távolinak minősítenénk; a Nyugat társadalmi igényű törekvéseit halvány határvonal választotta el a tiszta művészet megnyilatkozásaitól, s a két csoport – valamint a kor – a két célt gyakran egy ponton látta. Ignotus például azt vallotta, hogy "a művészetnek semmi egyéb törvénye nincs, mint ez az egy: tudd magad kifejezni!" De szerinte "az, hogy valamely időben, függetlenül az időtől, ennek tartalmától, politikai és gazdasági állapotaitól, l'art pour l'art mit érzünk szépnek, az mégis csak ettől az időtől, ennek tartalmától, politikai és gazdasági állapotától függ". A szellemi függetlenség látszólag apolitikus elvét is hasonlóképpen értelmezi: aki az irodalom szabadságáért harcol, az a nemzet szabadságának is katonája" – mondja. S láttuk: Ady is, amikor arról beszélt, hogy az új irodalom a társadalmi nyugtalanság előhírnöke, az egész mozgalomról szólt. Kaffka Margit pedig – Ady követője a Nyugat táborában – a részletekben is egynek látja a két törekvést. Egyik korrajzszerű regényrészletében ekképpen, magyarázza az újfajta verseket: "Nézze, itt ez a vers ... ez semmi ugye, ki gondol itt komoly ügyre. De sose olvastuk s így mondva, ilyen furcsán! Végre is elfogadjuk és a többit is ... És egyszer, tíz év múlva, tán ezek a megdolgozott lelkek termőföldje lesznek a politikai vagy társadalmi forradalomnak ..." Mindez nem jelenti, hogy az egység teljes és zavartalan volt. Kiélezett helyzetekben, vízválasztóként ható művek megítélésekor a l'art pour l'art hitvalláson gyakran áttetszett a társadalmi forradalomtól való megriadás. Ady már 1908-ban panaszkodni kénytelen: "Nekem még a Nyugatban sem lehet mindent megírnom, mert megcenzúráznak ott is." Legforradalmibb verseinek a Nyugaton kívül keresett fórumot. Nagy Lajos azzal kapta vissza Osváttól az Egy délután a Grün irodában című elbeszélését, hogy az még nem irodalom, ha a társadalom arcába vágunk. Másrészt viszont, amikor a társadalmi reakció együtt támadta Adyt és Babitsot, a mozgalom nemcsak az irodalmi szabadság, hanem a forradalmi líra védelmét is vállalta.

Mindezeket figyelembe véve érthető, hogy a Nyugat történetének fő eseményei a viták: azok a külső és belső ellentétek, melyek útját kísérték, szükségképpen nyílt összecsapásokhoz vezettek. Az irodalmi háborúskodás első nagy ütközete a Holnap körül robbant ki. Ezt az antológiát a nagyváradi {34.} fiatal írók köre, elsősorban Juhász Gyula szervezte meg. Két kötete (1908–1909) a Nyugat szellemét tükrözi, hiszen Ady a vezéralakja, kinek gazdagon illusztrált költészetéhez jól illeszkednek Babits Mihály, Juhász Gyula, Balázs Béla és a helyiek, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Miklós Jutka versei. A körülötte kialakult vita jelentősége abban áll, hogy az első kötet megjelenése után ismerte fel igazán az irodalmi reakció Ady és az új irodalom korszakváltó szerepét. A Budapesti Hirlap, az Új Idők, a Budapesti Szemle támadásaiban és a Holnap védelmére kelt Nyugat öntudatos válaszaiban már nem a részletkérdések és elsősorban nem is az irodalmi problémák, hanem a kor fő társadalmi ellentétei kerültek felszínre. Az új irodalom ellen felhozott vádak – a hazafiatlanság, erkölcstelenség, érthetetlenség – a hivatalos rend és irodalom minden újtól való félelmét leplezték le. Jellemző, hogy alig volt konzervatív kritikus, ki ne hozta volna kapcsolatba az új irodalmat a szocializmussal.

A Holnap-vita egyik köz- vagy utójátéka a duk-duk-affér (1908), melyet Adynak az Új Időkben közölt nem éppen szerencsés cikke váltott ki, s szinte egyidőben a hivatalos irodalom ellen folytatott harccal a Nyugat belső ellentéteire villantott fényt. Mert igaz, a folyóirat joggal érezte elpártolásnak Ady bíráló szavait az ellentábor egyik vezérlapjában, de Ady elégedetlensége mögött sem csupán kicsinyes és személyes okok húzódtak meg. A vita háttere – a tisztázó levélváltás – azt bizonyítja, hogy már az Uj Idők ingerült cikkecskéje is kitörési szándékot közvetített abból a szűk körből, melyet a Nyugat jelentett költővezérének.

Hasonló gondolatmenetet követett a Nyugat legnagyobb belső vitája, mely Hatvany Lajos és Osvát Ernő szerkesztéspolitikai nézeteltérése körül zajlott (1911–1912). Hatvany, aki nem sokkal az indulás után vállalta a Nyugat anyagi támogatását, szerette volna népszerűbbé tenni, anyagilag biztosabb alapokra helyezni s egyben aktuálisabb és életszerűbb problémák felé terelni a folyóiratot; Osvát újabb és újabb felfedezettjeinek seregével szemben még hangsúlyosabbá akarta tenni Ady centrális szerepét, s azt javasolta, kapcsolják magukhoz az előző korszak olyan egyéniségét, mint Bródy Sándor. Osvát mereven védte szerkesztői elveit és teljes önállóságát, s a vita végül – ha fel is vetette a Nyugat elvi problémáit – személyeskedésbe fulladt. (Még Hatvany és Osvát párbajára is sor került.)

A következő években ismét a külső ellentétek kerültek előtérbe: megindult a Nyugat és a Budapesti Hirlap hosszan tartó pere Ady és Babits háborúellenes versei körül (1915–1916). Ez azonban már a költők életrajzához és életművéhez vezet. Aminthogy a Nyugat története – indulása után hamarosan – a századelő egész új magyar irodalmának történetévé tágul.

A hivatalos irodalom folytonos támadásai azonban már nem állíthatták meg a Nyugat előretörését: sőt a viták voltaképpen a folyóirat mozgalommá növekedésének legfőbb szervezői voltak. S ezt a szellemi folyamatot gyakorlati tevékenység is támogatta: különösen Hatvany Lajos kezdeményezése volt jelentős, mely létrehozta a Nyugat kiadóvállalatát (1910 őszén), s ezáltal bővítette az újszándékú magyar írók megjelenési lehetőségét.