2. A NYUGAT ÉS AZ "IRODALMI FORRADALOM"

FEJEZETEK

A modern magyar irodalom nem az új századdal kezdődött. Az első években még a századforduló felszíni tespedtsége fogadta az új nemzedéket. Az új korszak nagy egyéniségei később vegyes emlékekkel tekintettek vissza az új század nyitányára. Móricz Zsigmond például így idézi indulása éveit: "Nem volt semmi, de semmi célkitűzés a magyar irodalom köztudatában, nem volt benne az, hogy szabad valamit keresni..." S ugyanakkor az "élet rétjén" a lebunkózott Reviczky tetemét, Vajda János "erdei ágakra kifeszített bőrét", Ignotus izzását, Bródy Sándor erőfeszítését, Heltai Jenő új mámorban felvillanó szellemét látja: felszikrázó fényfoltokat "egy rothadó világ színén, amely még nem érett meg arra, hogy megteremje s dajkálja az újat".

A tespedtség és készülődő izgalom lappangó küzdelmében 1905 hozott drámai fordulatot: ekkor jelennek meg Ady Endre első "új versei". Ezt akkor is szimbolikus erejű irodalomtörténeti eseménynek tekinthetnénk, ha Ady új költészete nem szabadított volna fel azonnal nagy, teremtő energiákat. Pedig az 1905 utáni éveket a magyar irodalom hirtelen meggazdagodása jellemzi. A század első évtizede indította útnak Babits Mihályt, {29.} Juhász Gyulát, Kosztolányi Dezsőt. Kaffka Margitot, érlelte naggyá Móricz Zsigmond prózáját, vezette Krúdyt az egyéni hanghoz, s tette lehetővé az utánuk felbukkanó tehetségek – Tóth Árpád, Füst Milán, Nagy Lajos, Tersánszky és mások – szabad kibontakozását. A korszak gazdagságát nemcsak nagy egyéniségek jelzik: a századelő serkentő mozgalma és folyóirata, a Nyugat, felpezsdítette maga körül az egész szellemi életet.

Ady nemcsak saját nevében vall, amikor 1907-ben ezt írja: "Hiszem és vallom, hogy a forradalmi megújulás kikerülhetetlen Magyarországon. Itt van már a csodálatos, áldott vihar az ő hírnökeivel, szent sirályaival. Társadalomban, politikában még csak a nyugtalanság sikoltoz. De irodalom-ban, művészetben, tudományban már itt van a villámtüzes bizonyosság." Máshol a forradalmi megújulás irányát is megjelöli s a "városos Magyarországétól várja, hogy eldöntse a demokrácia, a kultúra és – ha úgy tetszik – a magyarság sorsát. 1908-ban pedig még nagyobb távlatokat nyit: "Örülök, hogy én írhatom meg véletlenül legelőször, de mindenesetre legnyíltabban, hogy ez az egész új, mai irodalmi kalamajka sohase lett volna meg a szocializmus magyar felnövekedése nélkül ..." Tehát az új magyar irodalom tápláló forrását és egyben célját a polgári demokratikus forradalom meggyorsításában látja, de már azt is sejti, hogy az igazi megújulás híveinek szembe kell nézniük az egyre hangosabb szociális elégedetlenséggel is. Társait aligha jellemezhetnénk ezzel a következetes gondolatmenettel, de a "városos Magyarország" tudatos támogatásában bizonyára egyek voltak vele. Kosztolányi például már 1905-ben valóságos lázadásnak minősíti a századforduló legvárosiasabb szellemű költőjének, Makai Emilnek fellépését s azt mondja róla, hogy "többet tett, mint az a renyhe nemzedék, mely nagyjaink verseit variálja". Az induló Nyugat az ő első verseskötetét is ebben a szellemben dicséri: a fiatal magyar lírát az ő verseivel érzi kiegyensúlyozottnak, mert a modern élet érzéseinek megszólaltatását hallja ki belőlük. Nem szólva a folyóirat későbbi tanulmányairól, melyek programosan fejtik ki a mozgalom várostiszteletét (például Schöpflin Aladár: A város).A korszak új vonásainak összefoglalója a Nyugat volt. Megindulásának időpontja – 1908 – nem esik egybe az 1905-ös fordulóval, de ha figyelembe vesszük, hogy az új irodalom kibontakozását is csak mozgalom biztosíthatta, melynek szerveződése szükségképpen lassúbb folyamat volt, első számát éppúgy korszakindítónak tekinthetjük mint Ady Új verseit, másrészt: amint már az Ady előtti pangó években is elkezdődött az új virágkor szemléletanyagának felhalmozódása, a Nyugat sem teljesen járatlan úton indult el.

Már a századvég polgári szellemű folyóiratai is elődeinek tekinthetők (A Hét, 1890; Uj Magyar Szemle, 1900). A század elejétől kezdve pedig megjelennek azok a folyóiratok is, melyek nemcsak a nemesi Magyarország, hanem az átmeneti korszak szelleméből is igyekeznek kitörni. 1904-től kezdve majdnem minden évre esik olyan lapalapítás, mely – legalábbis ma úgy látjuk – a Nyugat előtörténetéhez tartozik. Az első, az Uj Figyelő csak az előfizetési felhívásig jutott el (1901), ez a felhívás azonban fő szerkesztői elvként a szellemi függetlenséget jelöli meg. Aláírói között már feltűnik Osvát Ernő és Fenyő Miksa. Osvát nevének felbukkanása nem volt véletlen: ő, aki addig a Magyar Hirlap, A Hét és a Magyar Kritika fiatal munkatársai között szerepelt, már az Uj Figyelő kezdeményezésével is bizonyára elégedet-{30.}lenségét fejezte ki. Erre vall, hogy csakhamar újra találkozunk nevével: 1902-ben átveszi Basch Árpádtól a Magyar Géniuszt, az akkortájt divatos képes családi lapok egyikét, s igyekszik új tartalommal megtölteni. Munkatársai a későbbi Nyugat-tábor kialakulását jelzik: szerkesztőtársa Gellért Oszkár; leggyakrabban szerepeltetett írói Cholnoky Viktor, Fenyő Miksa, Kaffka Margit, Kemény Simon, Krúdy Gyula, Nagy Endre, Szini Gyula; közli Ady egyfelvonásosát, A műhelybent; a külföldi irodalomból azokra a törekvésekre figyel fel, melyeket Oscar Wilde, Sully Prudhomme és a skandinávok képviselnek. Vállalkozása ugyan törvényszerűen bukáshoz vezet, – 1903-ban Gellért Oszkár már csak egyedül próbálja fenntartani a folyóiratot – de az új magyar irodalom kísérletező energiáit nem lehet többé lefojtani. 1903-ban megindul Bródy Sándor Jövendője, mely az irodalmi forrongás hátterére is fényt villant, és a társadalmi elégedetlenség megszólaltatására is vállalkozik. Így jut el Ady Endréhez, Szász Zoltánhoz, Erdős Renéehez, Szomory Dezsőhöz, Oláh Gáborhoz, Csizmadia Sándorhoz, a külföldi írók közül pedig Tolsztojhoz, Gorkijhoz, Ibsenhez és Anatole France-hoz, sőt, túl az irodalmon Marxhoz, Engelshez és Klara Zetkinhez. 1905-ben ismét Osvát Ernő kezdeményez: megindítja a Figyelőt, a Nyugat legjelentősebb előfutárát. Voltaképpen a Magyar Géniuszt folytatja, – elsősorban annak munkatársi gárdájára támaszkodik – de a jövőért küzdő céltudatosságára vall, hogy az időközben feltört új tehetségekre – Kosztolányira, Hatvanyra, Révész Bélára – is felfigyel. S Ady, aki A műhelybentől az Új versekhez érkezett, a Figyelőben válik igazán Osvát munkatársává. Ez a folyóirat már pontosabban és láthatóbban jelzi azt az új szerkesztői elvet, mely az irodalmi forradalmat támogatja: elsősorban a polgárosult Nyugatra figyel, igyekszik megismerkedni az európai eszmeáramlatokkal, rendszeresen feldolgozza a nagy haladó – főleg francia – folyóiratokat, s gazdag és igényes kritikai rovatában a magyarországi viszonyokhoz képest meglepő mozgékonysággal követi a világirodalom fejlődésének irányát. S hogy ez nem puszta külföldieskedés, a folyóirat szelleme mellett a szerkesztő programcikke bizonyítja: a magyar tehetségek pusztulásáról szól ez s a középszerűség uralmáról, majd mindkettő fő okáról, a közönyről, mely nemcsak a környezetből árad, hanem a harcot feladó alkotókból is. Osvát tehát a minőségért vívandó küzdelemre hívta fel új szándékú írótársait, s ezzel elindította azt a láncreakciót, mely a Nyugat-mozgalmat társadalmi forradalmak előkészítőjévé tette. S amikor tizenegy szám után az anyagi források hiánya ismét visszavonulásra kényszerítette, Osvát a Figyelő kétségtelen erkölcsi sikerére visszanézve várhatott készültebb időkre.

A Figyelő abban is különbözött a kor uralkodó folyóirattípusától, hogy alkotóműhellyé igyekezett válni. Körülötte a magyar progresszív szellemi élet más pontján is alakultak alkotó műhelyek. Ilyen volt a Thália Társaság (1904), mely a konzervatív, akadémikus színjátszásnak hadat üzenve azt a színházat akarta megteremteni, mely egyszerre szolgálja a modern stílust és a népet. Kiemelkedő tagjai: Benedek Marcell, Bánóczi László, Lukács György, Hevesi Sándor. Termékeny közösségek szerveződtek a budapesti bölcsészek körében is. Az Eötvös-kollégiumban a század elején tanul az első nagy nemzedék: Horváth János, Kodály Zoltán, Szekfű Gyula, Gerevich Tibor, Laczkó Géza, Szabó Dezső. Nem mindegyikük útja párhuzamos az új magyar irodalomé-{31.}val, de valamennyiüket jellemzi a nagy igény és az európai látókör. Négyesy stílusgyakorlatain pedig felvonul a korabeli ifjúság és a jövendő szinte minden tehetsége. Négyesy maga közepes tehetségű, Beöthyhez közelálló magántanár volt (egyetemi tanártársai közül Riedl Frigyes, Katona Lajos és Pikler Gyula nála nagyobb hatású volt), de akkor még eléggé liberális, hogy mindent meghallgasson szemináriumán. Így aztán – Kosztolányi emlékcikkét idézve – "aki jól szemügyre veszi ezt a termet, mely az akkori fiatalságot foglalta magában, már megláthatta a jövő keresztmetszetét". Juhász Gyula a szeminárium titkára, s tagjai közül csakhamar hangadóvá válik Babits Mihály, Oláh Gábor, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Csáth Géza, Mohácsi Jenő. Voltaképpen az innen hozott szellem hatása emeli ki az amatőr vállalkozások közül a Virágfakadást (1904–1905) és az egy számot megért Tüzet (1905). Az előbbit Endrődi Sándor fia, Endrődi Béla szerkesztette, aki – ahogy a korabeli kritika ironikusan megjegyezte – írófiak fórumává tette a folyóiratot. De rovatvezetője Juhász Gyula, aki Nietzschéről, a tolsztojánizmusról és a nőkérdésről indít vitát, s kaput nyit Kosztolányi Dezsőnek, Kaffka Margitnak, Benedek Marcellnak, Kárpáti Aurélnak és Csáth Gézának. A Tűz és a Négyesy-szeminárium kapcsolata nyilvánvaló. Egyik szerkesztője, Mohácsi Jenő, aki Hegedűs Bite Gyulával együtt jegyezte a folyóiratot, a stílusgyakorlatok említett baráti körének tagja volt. A munkatársak névsora és a közlemények témája fiatalos, modern szellemre vall. Juhász Gyula az intim művészettől reméli a patetikus múlt kiszorítását és Komjáthy Jenő emlékét idézi lírai rajongással, Babits Mihály Nietzsche-versfordítást közöl, Kosztolányi Bölcsesség című versével szerepel. A szemlerovat Osvát Figyelő-jéről ír nagy elismeréssel.

A Nyugat közvetlen elődje, a rövid életű Szerda (1906 október–november) Ambrus Zoltán és Ignotus vállalkozása. Szerkesztője és tulajdonosa ugyan Gundel Antal, a vendéglős fia volt, de szellemét az új magyar irodalom e két tekintélyes úttörője formálta. Írógárdája nagyjából azonos a Figyelőével. S az új nevek azt jelzik, hogy a szerkesztők még elődeiknél is igényesebb folyóiratot igyekeztek létrehozni: ki akartak törni a literátor szemlélet köréből s az új írók mellett megszólaltatták a fizikus Zemplén Győzőt, a műtörténész Fülep Lajost, az esztéta Lukács Györgyöt, a nyelvtudós Gombocz Zoltánt, a biológus Entz Gézát és a történész Angyal Dávidot.

Vitalitásuk, a fiatal irodalom törhetetlen kísérletező vágyának magyarázatául a polgárosodásra hivatkozni nem elegendő, hiszen A Hét még él. Megnyugtató választ a Nyugat történetéből olvashatunk ki.