| 11. TÓTH ÁRPÁD (1886–1928) | TARTALOM | Szemléletének és eszközeinek tisztulása |
Aradon született 1886. április 15-én. Hároméves korában szülei Debrecenbe költöznek. Ott érettségizik a reáliskolában 1904-ben. Ezután a pesti egyetem bölcsészkarán végzi a magyar–német szakot. Betegsége, a tüdőbaj, már ekkor aggasztó méretű. Nyarait főként ezért tölti a szepességi Svedlér üdülőiben. Apja, akinek szobrászi pályája erősen hanyatlóban van, s akinek a költőn kívül még három gyermeket kell nevelnie, nem tudja fedezni a Pesten lakás költségeit, 1909-ben a költő hazamegy szüleihez, s a diplomát többszöri nekibuzdulás ellenére sem tudja megszerezni.
Költészetének gyökereit kutatva a századforduló Debrecenében és a Késes utcai szülői házban sok mindennek a nyitjára akadhatunk. Csokonai, Fazekas, Hatvani virágzó "respublikája" helyén Tóth Árpád gőgös, zsíros cívisek, kapzsi és műveletlen üzletemberek közönyös és álmos Debrecenét találja. A Kollégium jórészt múltjából él, a színház állandó válságokkal küzd. Az irodalomban a helyi Beöthy Zsoltok és Szabolcskák uralkodnak. A családi ház és rosszhírű környéke még nyomasztóbb. "A Késes utca nemtőjétől – írja Nagy Zoltán – két ajándékot kapott a költő: a szegénységet és a tüdőbajt." Mindkettőt súlyosbította a mesteremberi sorból szobrásszá lett, szertelen és indulatos természetű apa művész-kálváriája. Mintha a jobbágy-ősök, a napszámos, cseléd és kézműves elődök végtelen sora húzta volna vissza Tóth Andrást: nagy álmait, átmeneti sikerek után kudarcok és szégyenek csúfolták meg. A bukást a család és az érzékeny idegzetű diák különösen megsínylette. A kurucos nekikeseredések és a fellángolások, melyek napirenden voltak, csak fokozták a beidegződő félszegséget, és kétséget támasztottak az apa esztétikai, szellemi ideáljainak életrevalósága iránt is. Bizonytalanságát csak növelte az iskola felemás légköre: a kiegyezés igenlésével társított buzgó hazafiság, konzervativizmus és liberalizmus kétes egysége, melyet értő, figyelmes és emberséges tanára, Kardos Albert elviselhetővé tehetett, de megváltoztatni nem tudott. A Tóth-háznál megforduló írók, újságírók, színészek szűkös műveltsége, zilált életvitele és hangos önteltsége nem volt valami biztató eszmény az okos, tisztaérzésű nagydiák szemében. Az emberek, akik {335.} körülvették, az eget ostromolták, s jórészt a sárba, homokba fúltak. Sorsukból kevés biztatást meríthetett.
Az egyetemi évek nyeresége a Riedl, a Simonyi-előadások és a Négyesy-szeminárium maradandó élményén túl elsősorban az otthon nyomasztó légköréből való szabadulás. A modern nyugati irodalom és a sarjadó hazai modernség iránt azért bizonyul olyan fogékonynak, mert ezt őszintébbnek érzi a feudális színezetű ágálásnál, giccsnél és retorikánál. A betegség, a mélabú, a halálérzés, még dekadens módon felédesítve is, nála tárt lélekre talált. Nem véletlen, hogy ekkoriban éppen Samain áll hozzá a legközelebb. Rokonának érezhette betegségük azonossága miatt, de rokonok a félszeg érzékenységben, a magános búsongásban, a reménytelenség hangsúlyozásában, a feminin édességű vers kedvelésében. Vonzotta Samain virtuóz festőisége, szimbolikus színkeverése, egzotikus tájakat idéző motívumai. Verlaine-ben is a gyengédség, az érzékenység fogja meg: "Csupa új remegés. Költészete aeol-hárfa, melyre a 19. század bús emberének túlérzékeny idegei vannak húrként felfeszítve." Ismeri már Baudelaire-t, Rimbaud-t, Wilde-ot, Poe-t s az itthoni fiatal moderneket, de ekkor, vagyis pályája kezdetén legnagyobb buzgalommal Samaint fordítja s a Samain-típusú költők bűvöletében él. Úgy belefeledkezik ebbe a kábulatba, hogy nem is érzi, mi a gyógyító és mi a mérgező abban, amitől mámoros. Tény, hogy rövid négy esztendő alatt igazi modern költővé érik. Az avatag epigonságnak nyoma sincs versein, érzésvilága merőben új, látóköre széles, műveltsége alapos, ízlése megbízható. S mikor 1909-ben visszatér Debrecenbe, már idegeiben érzi a Nyugat frontáttörő csatáinak izgalmát is, és mihelyt erre módja nyílik, a debreceni sajtóban maga is frontot nyit az új mozgalom érdekében.
Költészetének első szakasza (1907–1913) ezekre az évekre esik, s zárókövét a Hajnali szerenád (1913) című kötet alkotja. E versek költője mintha megadta volna magát a szomorúságnak, beletörődött volna sorsába. Hírlapi cikkeiben friss kedvvel hadakozik az elmaradottság, a tunya vidékiesség ellen, de verseiben mintha megmásíthatatlannak érezné az adott állapotot, a küzdelmet értelmetlennek. "E furcsa, földi létre mivégre kelle lennem?" – kérdezi e korszak egyik legjellegzetesebb versében, a Tavaszi elégiában.
Ez a letörtség állandósulni látszik. A költő szinte elmerül a magamegadó elégiák szomorúságában. A bú tónusmeghatározó hanggá erősödik verseiben. Leggyakrabban ismétlődő szava is a "bús" és a vele rokonhatást keltő "setét", "fáradt", "furcsa", "beteg", "kopott", "csendes", "bágyadt", "hervadt", "elborong", "meghal". A képzeletében feltűnő alakok többségét: a kopott diákot, a szomorú lányt, béna öregembert stb. ugyanaz a költői szándék kelti életre, amely a vers-szerkezetek vonalát lehorgadóvá alakítja: a higgadtabb epikus-leíró kezdetet, a tárgyiasabb képekből szőtt átmeneteket végül a megsemmisítő bánat vagy a halál pátoszába tereli. Ezt a hatást akarja elmélyíteni, amikor hosszú, jambikus sorait a fáradtság hatását keltő spondeusokkal nehezíti. Ezért kedveli a sorközép erős metszését vagy a sorvég nőrímét s kedves sorfajtáját: a nibelungizált alexandrint. A bágyadt monotónia kedvéért él olykor szándékosan szürke ragrímekkel és asszonáncokkal is.
Vágyainak megvalósítására nem érez magában elég erőt (Orfeumi elégia), de erőtlenségének megvallása, a távoli szépségek utáni sóvárgása önmagában {336.} is a hozzá való ragaszkodást hangsúlyozza. Elárvultsága pedig az adott társadalomtól való elidegenedést, közvetve tehát elégedetlenségét jelzi. Belenyugvása pózosan túlzott, mögötte csendes lázadás rejlik:
| Setét csöbrök s olcsó székek között |
| Átballagok nyugodtan: odabenn |
| Bágyadt gázlángok égnek csendesen. |
| Várnak lehajtott fők, gyűrt kézelők |
| S a falra pingált ó, fekete rózsák. |
| Körül szomorú déli zaj csörög. |
| Jó nékem ez a zaj s e sok setét dolog. |
| ... |
| S az én sorom? Néhány szomoru lánynak |
| És fáradt úrnak megtetszik a lelkem |
| Egy-két percre; s unottan és betelten |
| Eldobnak, s hűs klasszikusokra vágynak. |
| Lám, egyedül maradok veletek, |
| Ti gyűrött kézelők és gyűrött vágyak ... |
| (Kisvendéglőben) |
Nem követel s látszólag nem is remél nagy boldogságot a szerelemtől sem. A testi-lelki teljesség helyett erotikus ábrándokat dédelget. A nőtől alig vár többet fűszeres örömöknél (Vergődés, Tárcámban egy kép), de még ezek az örömök is valószínűtlenek számára. Az elérhetetlenség tudata csak remegőbbé, gyengédebbé finomítja a vágyakat, a teljesülés hiánya csak fokozza a sóvárgást. Erre vall az is, hogy az erotika a nem-szerelmes versek képeiben is lépten-nyomon felötlik.
A hanyatló versmenet és a lehorgadást hangsúlyozó szerkesztés, a szétáradó szomorúság s a benne való élveteg elmerülés ugyanarra figyelmeztet, mint a vágyak folytonos újulása: az eluralkodó bánat az egészségesebb érzéseket is önmagához hasonítja. Tóth Árpád ekkor elég elzárkózottan él, közvetlenül nem érdekelt a haladó erők vállalkozásaiban. Fiatalságának energiája felhalmozódik, ezért tolul egész dús érzelmessége ugyanannak a bánatnak széles medrébe.
A versek alkata is világosan tanúsítja, hogy a folytonos lemondás mögött élénk és szomjas nyugtalanság, fiatal hódítókedv rejlik. A témák sokfélesége, a részletek változatossága első látszatra szembeötlő. De van ilyen változatosság a versek jellegét adó érzésekben is: egyszer boldogsággal enyhített fájdalom a belenyugvás (Kisvendéglőben), máskor színesebb derűbe hajló (Látomás), az Ady-ódában viszont komor balsejtelemmel terhes (Ady Endrének).
Legárulkodóbbak mégis a képek. A jellegzetesen Tóth Árpád-i képekben a hasonló fölébe nő a hasonlítottnak, gyakran egész kis színjátékká lombosodik. Az Esti könnyek első versszakában olvassuk:
A "ledöfött vágy" és az "átszúrt katona" között csak a hangulati hasonlóság alapján létesül kapcsolat, de az átlényegítő képzelet a "vágy" jelzői révén ("vérző", "ledöfött") a hasonlóban megidézendő komor képet a "vágy" erotikus tartalmához hangolja. Így az érzés tőle nagyon is elütő anyagon tud diadalmaskodni. Az eképpen megduzzadt hasonlat tehát nemcsak a képzelet irányát, de az érzések bőségét és átható erejét is szemlélteti. A szelíd, magamegadó költő valósággal tobzódik ebben a képrajzásban (Szeptemberi szonett, Esti szonett). A hangsúlyozott lemondással szemben így tartja ébren a gazdagodás igényét, a sivársággal szemben a színes bőség álmát.
A hasonlatok szerepének ily mérvű megnövelésében kétségkívül az öncélúság árnya is kísért. A színekben való dúskálás, a fény-éhség, a távoli dolgokat összemosó hangulatiság eluralkodása, az áthajlások túlhajtása, a bonyolult alárendelésekkel terhes mondatszerkezetek, s ezek mesteri beillesztése a kiszámított versépítmény egészébe, a hivalkodó mozaikrímek (halk szél-arcéi, ébredő szem- és redőtlen, ósdi rom- ó síron stb.) a zeneiséget nagy mértékben felfokozó alliterációk együtt részben az impresszionizmussal rokonítják, másrészt mutatványszerűvé teszik a Hajnali szerenád verseit. Nem kétséges, hogy a hangzás, a látvány s a hangulat fontosabb e kötetben a gondolatoknál.
Természetes következménye ez az esztétikai szintre korlátozódó hódításnak, de Tóth Árpád élveteg szépségkultusza lényege szerint mégis más, mint a szokványosan értelmezett impresszionizmus, illetve l'art pour l'art. A tobzódás – képben, zenében, hangulatban – és a dekadens ízekkel átjárt mívesség nála nem csupán menekülés, hanem a belső nyugtalanság és gazdagság meg-megnyilvánulási módja is. Igaz, a dekadenciába hajló modern európai líra s főként a francia költészet túlérett, fűszeres ízeit ő is épp olyan mohón élte fel, mint Babits vagy Kosztolányi, de felélte, vagyis asszimilálta, beleoldotta a maga gazdag fiatalságába. Nem jóllakott velük, hanem fogékonyabb, telhetetlenebb lett általuk.
A Hajnali szerenád, ez a fáradtságot és letörtséget hangsúlyozó kötet így egész sor új nyereség foglalata, hanyatlás helyett felfedezés. A benne kirajzolódó lelki tájak nemcsak ismeretlenek, hanem az egységes tónus ellenére is mozgalmasak. A buja, színes képrajzásban, a sokféle nyelvi leleményben, a komponálás biztonságában, fordulatosságában, a meglevő és kifejező zengésekben, a nyílt és bujkáló megfelelések izgalmas üzeneteiben, a sajátos Tóth Árpád-i strófa változatosságában rejlő szellemi mohóság és friss találékonyság világos jelei a holnap felé lendítő izgalomnak s az alkotó erők bőségének. Bármily fontosak is e versekben a formai bravúrok, érzelmi töltésük sohasem szikkad ki, a játéknál mindig lényegesebb bennük a líraiság. Előadásmódja bármily bonyolult is, mindig szelíd, tiszta és ünnepélyes; a meghitt, emberies szféra lényegében zavartalan marad. Képzelete is ezt a hangulatot erősíti, mert miközben megsápasztja a realitást, finomabbá és légiesebbé is szelídíti (Intérieur). A felfokozott zeneiség is általában az ünnepélyes megindultság {338.} kifejező eszköze: "Elébed szőke szűzet ma százat küldenék" – alliterál az Ady-ódában, s a zenei nyomaték révén elragadtatássá tudja fokozni a hódolatot.
A költő tehát nem adja meg magát a nyomorító társadalomnak. A sivárság, a haláltudat csak sóvárgóbbá hevíti az álmokat, a vágyakat. A "bús", a "félszeg" s a velük rokon jelzők mellett mindig ott a "halk", a "finom", a "szelíd", a "dús". Az átszúrt katonával, a zajos szatócsnéppel Kleopátra, Kánaán, Párizs motívuma áll szemben. Amikor a gazdag, előkelő élet rekvizítumait – úri parkokat, bánatos szigeteket, mesés hajóutakat, dús lakomákat, márványpaloták misszeit, úrnőket és néger rabnőket – idézi, akkor is a teljesebb életről szőtt álmának keres formát. A sivár albérletekbe, koszos kisvendéglőkbe rekedt ínséges értelmiségi álmodik, aki elég közel él a pénz kegyeltjeihez, hogy az élet lehetőségeit ismerje, és elég távol, hogy magának valaha hasonlókat remélhessen. E felfogásban a tömeg nem a dolgozó emberek, hanem a "zajos szatócsnép", a "lomha elteltek" tömege, s oka annak, hogy az álom, a szépség, a kultúra megfullad (Orfeumi elégia).
Ez a tömegiszony Kosztolányi, Babits, sőt Ady verseiben is fel-felbukkan, s valamennyiüknél nietzschei eredetű. Tóth Árpád egyéni jellegzetessége, hogy őt leglázasabb éveiben sem nyűgözi a barbár féktelenség, keleti pogány élettobzódás. Megmarad saját érzelmeinek határai között, "szebb fényre s jobb melegségre" vágyik, a családi élet meghitt melegére (Egy leány szobájában). Az elgépiesedő élet, a rideg tülekedés közepette Tóth Árpád a tárgyakkal létesít bensőséges kapcsolatot, a kisvendéglő setét csöbreinek és olcsó székeinek vall szerelmet. Ócska ajtók, elsárgult névjegyek és sáros lábtörlők jeleiből olvassa ki azt a rokoni érzést, melyre embersége szomjazik. Mámoros lakomák helyett ilyen igénytelen otthonban keres alkalmi menedéket:
| Szelíd s kecses otthonná bújnak egybe |
| A félszeg és szegényes bútorok. |
| (Intérieur) |
Minden nyereségével együtt eléggé ellentmondásos ez a készülődés. Jelentősége azonban megnő, ha tudjuk, hogy ekkor, a Nyugat frontáttörése idején az önelégült, konzervatív vidékiességgel szemben a passzív fájdalomból kiérződő elégedetlenségnek is pozitív szerepe volt. A birtokon belüliek tunya álharmóniájánál az érzékenység, a tépettség s az időtlenné túlzott bánat is termékenyebb állapotot jelentett. A hazug szeméremmel szemben az érzékiség is lázadásnak, a nemzetvesztő politikával szemben az apolitikusság is tettnek számított. Emberség dolgában a félszeg elzárkózás is fölötte állt a mohó törtetésnek. Az idült retorikával szemben a csendes, szelíd beszéd, a szimpla nótázással szemben a lélek sóvár képzelgését tükröző bonyolultság és a színes, játékos bravúr is hitelesebben hatott.
Tóth Árpád korai eredményeit a Nyugat az egyértelmű nyereségek közt tartotta számon. Félszeg, fáradt, szelíd költőként iktatódott a nagy együttesbe. Egyik első bírálója, Karinthy ugyan már ekkor óv attól, hogy benne az erőtlenség költőjét lássák, mert "az ő versei fáradt szomorúságról beszélnek, s nem szomorú fáradtsággal íródnak". A ráosztott szerep azonban s az ebből származó siker a költőt arra bátorította, hogy magatartásához ragaszkodjon.
{339.} Egészséges költői ösztöne érzi ugyan a maga határait, de azt is érzi, hogy nyereségei közepette milyen veszteség éri. Tóth Árpád tudja, milyen az igazi költőhöz méltó élet. Nemcsak a sóvárgás állandósága, a beletörődést panasszá setétítő bú tanúsítja ezt, az Adyhoz írott szép óda nyíltan is vall róla:
| Ma, ó, áldott költője a vérnek és aranynak, |
| Fáj, hogy csendes dalos vagyok, s hogy nemzetem |
| Kemény fiai közt hirdetlek félszegen, |
| Félénk apostola az én erős uramnak ... |
| (Ady Endrének) |
A harcra még erőtlen költő tiszteletadása ez a költemény a szíve szerint való példa előtt. Arról a tőről fakad, ahonnan a hírlapi cikkek vitázó heve és gunyoros kedve: abból az erősödő felismerésből, hogy a társadalom konkrét bajai sorvasztják a tehetséget és az életet. "Furcsa állapotban vagyok manapság – írja egykori levelében. – Elveim kezdenek lenni. Valóságos Nagy Lajos lett belőlem." Ez az eszmélkedés okozza, hogy elégedetlen a maga megszépített, monoton szomorúságával. Néha már "lim-lom, szép szemét"-jiek, "mihaszna társak"-nak érzi verseit. Épp ez a túlzás jelzi az újulásra való érettséget, a felgyűlt erők nyugtalanságát.
| 11. TÓTH ÁRPÁD (1886–1928) | TARTALOM | Szemléletének és eszközeinek tisztulása |