Szemléletének és eszközeinek tisztulása

Az érlelődés spontán vágya határozott igénnyé, majd sikeres gyakorlattá válik a világháború évei alatt. A Debreceni Nagy Ujság megszűnése miatt 1913 végén ismét rászakad a költőre a megélhetés gondja. Az irodalmi élet műhelyeihez is szeretne közelebb jutni. Így kerül ismét a fővárosba. Nevelőnek szegődik egy gazdag polgárcsaládhoz, ahol tehetségét megbecsülik, bajaiban gyámolítják. Inkább barátnak érezheti magát, mint alkalmazottnak. Nő a tekintélye, a Nyugat sűrűbben közli írásait, s Hatvany Lajos is támogatja. Új irodalmi társaság vagy folyóirat-alapítási kísérletekben neve a legjobbaké mellett jön számba, de annyira nem érzi helyzetét biztosnak, hogy nősülni merjen. Közben a háború is kitör, betegsége is kiújul. A Tátrában költséges szanatóriumi kezelésre szorul, erre csak Hatvany jóvoltából kerülhet sor. Házasságot is a báró-mecénás támogatása révén köthet, harmincegy éves korában, hatévi udvarlás után veszi feleségül Lichtmann Annát. Mint az Esztendő segédszerkesztője az irodalmi élet centrumába kerül, az állandó kereset is növeli biztonságérzetét.

Helyzete mégsem könnyű. Tudja, hogy megélhetése főként pártfogói jóakarattól függ. Ekkori leveleiből kitűnik: jól tudja, és sértőnek is érzi, hogy sem a Nyugat, sem Hatvany nem tartja őt Kosztolányival vagy Karinthyval egyenrangú költőnek. Mellettük az Esztendőnél is alárendelt szerepet kell betöltenie. A reménykedéssel váltakozó kétségbeesésből a forradalmak rázzák fel. Ismét feléled benne a bizakodás. Ő lesz a Vörösmarty Akadémia titkára. Mindez messzemenően közrejátszik költői pályája második szakaszának alakulásában.

{340.} Az új pályaszakasz termésének zömét a Lomha gályán (1917) s kisebb részét Az öröm illan (1922) című kötetében adta ki. E kötetek nem hoznak gyökeres fordulatot a korábbihoz képest, de nagy előrelépést jelentenek. Kitetszik belőlük, hogy a debreceni újságíróskodás haszonnal járt. Oláh Gáborral és Nagy Zoltánnal ekkor létesült barátsága s a Nyugat pártfogása révén magabiztosabbá válik. A napi újságírás érdekeltté teszi az ország dolgaiban. Megnő szemében a politika jelentősége, s az egymásra torlódó események aztán mind szorosabb részvételre kényszerítik. Megszűnik az újságíró és a költő szemléleti különbsége. A költő a maga módján elér az Ady-ódában megfogalmazott ideálhoz. A maga módján, vagyis kissé félszegen, vissza-visszaesve a korábbi passzív szomorúságba. A versek íve még itt is gyakran aláhanyatlik, s a befejezés többször torkollik lemondásba (Rímes, furcsa játék, Rezignáció, Esti ének, Lámpafény stb.). A sűrű, monoton bú azonban már oldódóban van. Egyrészt úgy szabadul tőle, hogy mintegy tárgyias formákba hűti: parnasszien szonettekben idegeníti el magától, másrészt – és ez a fontosabb – úgy, hogy kilép zárt világából. Figyelmét a maga sóvár ábrándjainál valódibb varázslat kezdi igézni. Ráébred a természet egészséges, üde, meghitt életére. Örömét leli a csendes erdei tűnődésben. Közelhajol a dolgokhoz, reális, nappali világításban látja őket. Érteni kezdi az élet apró mozzanatainak biztató üzeneteit; az évszakok váltakozásában munkáló törvényt is (Erdő, Obulus, Őszi kérdés, Tavaszi sugár, Április). Áhítatos életvágyát az így benépesülő elevenebb világba vetíti ki. A belső mélység a rezzenő hársaktól az égi végtelenig táguló külső világ realitásában válik érzékelhetővé.

Miközben szeme rányílik a hétköznapiságban rejlő költői lehetőségekre, s nyelve már-már igenlésre fordul, a háború egyre szűkebbé zsugorítja a teret, ahol a szelíd tünődésnek és áhítatos örömnek még helye lehet. A főúri márvány paloták és mesés hajóutak ezzel értelmüket is vesztik, s megnő a természetes, egyszerű életértékek, a birtokolhatóból hirtelen bizonytalanná váló örömök jelentősége. Nagy elődei, Csokonai, Fazekas botanizáló szenvedélye éled fel benne. "Zsongító mérgű" altatók helyett jóízű mezei álmokra vágyik. Régi békés otthonok kéklő füstje dereng képzeletében. Vad mámorok helyett a tiszta nyugodt öregség képét idézgeti, s előkelő missek helyett – ahogy írja – "szeretnék átölelni ma egy embert".

A bánat most is rá-ránehezedik, de már sokkal realisztikusabb a tartalma. A korábban élveteg halálhangulatok baljós háborús komorsággal telítődnek. Az elmúlás a maga kegyetlenül nyers mivoltában válik fenyegető közelségűvé:

Szúró zaj sír a légben, az utakon, a szél

Arcomba mintha fájó cserepeket söpörne,

Az ég kék fedelét egy zord ütés betörte,

Oly vak fényű az utca, oly baljóslatu mély.

És kinn a fák alatt, ott is valami titkos

Bűn sejlik, szőke lombon rőt foltok éktelenje,

Ó, jaj, véres kezét a síró lombba kente

Valami óriás, valami szörnyü Gyilkos ...

(Szeptember)

{341.} A korábban oktalannak és időtlennek tetsző magány-érzés most szociális tartalommal súlyosbodik:

Be árva most a lélek: el innen! menekül,

Ázik s fázik szegény, ó, hova lett fölénye?

Csatangol a sötétben Isten bús, kósza lénye,

És didereg az utcán kócos, kivert ebül ...

(Éjféli litánia)

Ahogy az eltúlzott fájdalom helyébe valóságos bajok tolulnak, úgy az első kötet álutakon és közvetlenül is eluralkodó képzelgését most egyre határozottabb tartalmú reménykedés váltja fel. A versek egy csoportjában eléggé bizonytalan még ez az átváltás. Az Esdeklés például látszatra éppoly elesetten kérleli a reményt, mint a Hajnali szerenád kötet Ó, Vigasz című szonettje. Az egyezés azonban csak látszólagos, mert az a vigasz, amit a korábbi vers idéz, csak afféle kegyes "cirógató", "csacska istenasszony", akit az erotikus képzelgés hívott életre; játékos kárpótlás, egyfajta narkotikum. Igaz, hogy az Esdeklés "Reménye" is "altató" és "áltató", de a kérlelésben, másutt pedig a meg-megújuló kérdésekben (Az új tavaszra, Rezignáció, Október) frissesség lüktet, az ismétlések vallató nyomatéka világossá teszi, hogy a korábban bevégzettnek vélt sors most a döntés előtti állapot izgalmával terhes.

A kétség és a bizakodás alkotta pólusok között, épp mert mindkét lehetőséget teljesen átérzi a költő, megnő a feszültség. Ebből adódik, hogy e korszak érzelmi élete jóval dinamikusabb az előzőnél. A feszültséget és a mozgalmasságot csak fokozza, hogy a reménykedés egyre konkrétabb tartalmat kap, a vágyak egyre céltudatosabbak. Így jut el a nyíltan színt valló nagy költeményekhez, melyekben hitet tesz a haladás, a béke és a forradalmak mellett. A debreceni hagyomány értékes elemei is ekkor válnak költészetében ható tényezőkké.

E nagy versek között az Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz az első, melyben az egyre terhesebbnek érzett "ócska bú"-val, egyéni bajainak untalan panaszolásával szemben rátalál a kor nagy közösségi mondanivalójára. Rátalál, tehát nem csupán megismétli, amit Ady és mások már korábban felismertek. Az ő számára a nemzet remélt újjászületése az egyetlen és utolsó alkalom, hogy saját veszendő élete is értelmet kapjon, hogy kisszerű nyűgeiből kiszabadulhasson. Ady harcainak java már lezajlott ekkor, Tóth Árpád most ébred rá e küzdelem személyes és közösségi lehetőségeire. Innen a Kőmíves Kelemenné-misszió vállalásának ráeszmélésszerű, egyéni pátosza:

Oh, mester! ím a késő famulus

Megért: ha minden más kötés laza,

Mi még a léthez fűzi ferde, bús

Mikrokozmoszunk: ő, a szent haza!

Túl csókon, könnyön, lázon és önzésen,

Túl önmagunkon, tisztult órák hozzák

Képét, magány s csönd, – s megindultan, szépen

Utolsó álmunk: boldog Magyarország!

...

Vemhes az Idő új honfoglalással ...

{342.} Ez a költemény 1913-ból való, s értelmének tiszta fényében válik egészen világossá, miért kérdezgeti, kérleli ekkori verseiben Tóth Árpád egyre vallatóbban a holnapot, a Reménységet, s mért vált át himnikus, zsoltáros hangra, amikor az ifjúság angyalához fohászkodik:

Szent Ifjuság!

Oh, hadd legyek még harcos fiatal!

(A rubinszárnyú Cherubhoz)

Az élet természetes örömei, a realitás iránt frissen sarjadt fogékonyság mellett ez az eszmei természetű nyereség, az "új honfoglalás" lehetőségéből fakadó hit magyarázza Tóth Árpád nagy béke-verseinek hitelességét. Eleinte csak azzal tüntet, hogy nem azonosul a menetszázados mámorral, a hőskultusszal (Elégia egy elesett ifjú emlékére, Katonasír). Gyenge és elvont tiltakozás ez még, de így is kivételes érdem, ha meggondoljuk, hogy a Nyugat írói közül többen, élükön Ignotusszal, a nagy élmények, az emberi és nemzeti lehetőségek hatalmas forrását vélik felfedezni a háborúban.

Közben rohamosan nő az elesettek száma, fokozódik a nélkülözés, előrevetíti árnyékát a vereség, közeledik az összeomlás. Tóth Árpád, aki bírálataiban egyre keserűbben tör pálcát a háborút igenlő álköltészet felett, 1917 márciusában megírja Arany János ünnepére című költeményét, amelynek szépségét és feszítőerejét éppen az adja, hogy a megidézett előd és a maga nemzedékének ügye között a költő eleven kapcsolatot létesít. Fájdalmukat a háború egyetemes borzalma és a szabadságharc utáni állapot hasonlósága teszi rokonná: mindkét esetben a nemzet "új honfoglalását" taposták el. Arany patrióta-gyásza, az agyonszavalt A walesi bárdok példája azért kaphatott új ragyogást, mert az 1917-ben helytálló költő a Budapesti Hirlap Ady-és Babits-ellenes támadásai közepette nagyon is magáénak tudta érezni Arany érzéseit és sorsát, s ezáltal tudta a maga ügyének nagyságát is hiteles összefüggésekbe állítani:

Bántják ma is a költőt, hogyha szíve

Túlcsordul a szörnyű kínok között,

Lészen, mint ősi mondánk csodagíme,

Magyar Meótisz lápján üldözött!

Örök sors! Fut a bús gím, fedve vérrel.

S nyomán a nyilas Hunor és Magyar

Önkénytelen is szebb tájakra ér el,

Miket előle még vakság takar ...

(Arany János ünnepére)

A vers igazi béke-vers. Azzal a reménnyel zárul, hogy a megidézett előd tiszta szellemének jegyében feloldhatók a véres ellentétek. Értékét azonban mégsem az adja, hogy e remény jogosult-e, hanem az, hogy a költői világkép határai kiterjednek általa. A versnek a jelen legfontosabb törekvése immár vitathatatlan értékű ügyekkel forr össze: a nemzetietlennek rágalmazott moz-{343.}galom példaképéül egyik legmagyarabb költőnket állítja. Hasonlóképp ver hidat múlt és jelen közt a Csokonait és a Berzsenyit idéző versekben is (Két régi költő).

Másik kiemelkedő béke-versében – Elégia egy rekettyebokorhoz – a felfedezett élet nevében, az öntudatlan, üde és boldog tenyészetet átérezve méri fel a veszteséget. De a vers hatásában a záróképek egyetemes halál-víziójánál az "ember-utáni csend"-ben felderengő "Béke" azért erősebb elem, mert a gondolatmenetet már áthatotta az élet áhítása. Kínok és szörnyűségek után, túl minden veszteségen s a dermedt csend ellenére is hinni tud a méltóbb újrakezdés lehetőségében.

A természet romolhatatlan életét nemcsak passzív hangulataiban csodálja meg. A kívülről kapott egészséges impulzusokra – épp a forradalmak hatására – belső meggyőződéstől fűtve, hittel válaszol. Az Elégia egy rekettyebokorhoz záróképének özönvizébe még a "kalózok" és a "könnyes árvák" egyaránt belefúlnak, s az ember utáni csendben egyetlen lótusz ajka nyílik életkezdő mozdulatra. Néhány hónappal később már vallja, hogy "még jönnek új, igaz, jó emberek!"

Hidd, ó hidd: vár miránk egy szebb lét tiszta orma,

Amelyhez fölemeljük a sok bús földi dolgot,

Emberré lelkesülni és vélünk lenni boldog,

S nincs Gazság, Bűn s Iszony, mely onnan elsodorna ...

(Egy régi ház előtt)

Reményei most a legerősebbek. A költőt teljesen eltöltik a társadalmi változások izgalmai. Március című versében pl. a természet újulását teljesen a társadalmi újjászületés villamossága hatja át: "A földnek a Tavasz telefonál ... S a város, ez a bús, tüdőbeteg | Gyári munkás is mozdul ... És mámoros, gyulladt dalokba kezd." A jelentéstöbblet, mely a természeti képekbe nyomul, már jelképértékűvé avatja e képeket s magát a Tavaszt az emberiség tavaszává.

Innen már csak egy lépést kellett tenni a korszak eszmei szempontból egyedülálló teljesítményéhez, Az új Istenhez. Egy lépést, de ezt a lépést nem volt könnyű megtenni. A Nyugat vezető költői közül Ady és Juhász Gyula kivételével mások nem is tették meg. Olyan, aki szembefordult volna a Tanácsköztársasággal, nem akadt, de vállalni többen is csak fenntartásokkal tudták. Tóth Árpád hitet tesz mellette. Pedig nem volt forradalmár, de a háború okozta szociális és erkölcsi leromlás benne is megérlelte azt a meggyőződést, hogy csak gyökeres társadalmi fordulat hozhat újjászületést. A "sápadt Nyugat" ellenében a "piros Kelet" remélt győzelme Tóth Árpád számára a halálra unt dekadencia feletti győzelmet, a "dionüszoszi" élet valamely lehetőségét is jelentette. Mindennél fontosabb azonban, hogy az adott állapotban maga a nemzeti megmaradás is csak egy, a testvériség szellemében történő új világrend-teremtés során látszott lehetségesnek. A"kicsiny, árva, magyar jaj-patak" számára csak a világforradalom nagy árjában remélhetett menedéket. A reményekre nehezedő kétség magyarázza a vers sokat vitatott vallásos-egyházi képeit, egész előadásának biblikus-zsoltáros pátoszát s a mitikus elvontságot {344.} is: amit remél, amiért és amihez imádkozik a költő, annak teljesülése a csodával látszik határosnak.

Tóth Árpád költői pályájának ez a második szakasza a legmozgalmasabb. A belső feszültség itt a legkiélezettebb, az eszmei emelkedés íve itt a legmeredekebb. Érthető, ha ekkori stílusa nem annyira egynemű, nem annyira kiegyenlített, mint a korábbi vagy a későbbi. Az érés jelei azonban e tekintetben is szembeszökők.

Eleinte nehezen szabadul a Hajnali szerenád beidegzett puha és bonyolult stílusától:

Ó, légy hát engedelmes, szavak szeszélyes érce,

A szív, a hű kohó, olvasszon hő folyammá,

S nemes formákba öntve, szelíden hűlj olyanná,

Minőt a gyarló mester édes ihlete érze.

(Szavak szobrásza, én)

Egy elesett férfi emlékének megörökítésére készül itt a költő, de a vers még annyira omlatag és túlédes, mintha a holdról vagy távoli szigetekről ábrándozna. Maga Tóth Árpád is érzi, hogy más hangra kellene váltania. Alázatos, áhítatos és röpítő, szárnyas dal után kívánkozik:

Ajkad egy új, csodás igét keres

Telit, zengőt, a régi szóknál szebbet,

(Az esti felhők ...)

Fokozatosan bár, de rátalál ezekre a szavakra. Abban az értelemben is, hogy szókincsében feltűnő szerephez jutnak a természettudományos vonatkozású szavak, főként a növénytan és a csillagászat köréből valók, s képeiben is a távoli, mesés vidékek képzeteivel szemben túlsúlyra jut a hazai táj, a történelem, irodalom s a köznapi élet: a falu, a város, a nyomor köréből vett nyelvi anyag. Kétség és remény, valóság és lehetőség elemzett ellentéte többek között épp a szókincs polarizáltságában jut érvényre. A nagy eszmék s a történelmi fordulatok forró és áhítatos érzése, a szárnyalás vágya szükségképpen juttatja szerephez az egyházias-vallásos motívumokat, s megváltoztatja a szerkesztés módszerét is. Az izmosodó bizalom és akarat hullámzóbbá eleveníti a verseket, az ideológiai felszárnyalás emelkedő vonalat ad, s a legjelentősebb példák (Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz, A rubinszárnyú Cherubhoz, Arany János ünnepére, Óda az ifjú Caesarhoz) pedig hivő, követelő gesztussal zárulnak. A versek műfaji karaktere ekkor általában az elégiától az ódához s a himnuszhoz közelít. Új készségei jóvoltából tudja Shelley szabadságot hirdető Óda a nyugati szélhez című nagy versét ragyogó sikerrel átültetni.

A mozgalmasság és a belső feszültség okozza, hogy az egy fonálból szőtt, bonyolult hasonlatokkal szemben élesebb fényű, egy mozzanatú képek rendszeréből épülnek az ekkori versek, s az életközelség és az eszmei erősödés folytán a hangulati rokonság helyett a tárgyi, fogalmi összefüggés kezd szervező elvvé válni. A természetesség igénye észlelhető a modorosságszámba menő inverziók, meglepő képzésmódok ritkulásában, a mondatszerkezetek tömörebbé válásában, s főként abban, hogy a versformák közül nagyobb szerephez {345.} jutnak a zártabb, fegyelmezettebb versbeszédre kényszerítő szonettek, kevesebb a nibelungizált jambusi sor, s az időmérték lüktetőbb, olykor már-már lobogó. Az antik szerkezetek (Lomha gályán, Óda az ifjú Caesarhoz) jelentkezése s velük az ó-klasszikus és magyaros veret szintén a belső szigorodást jelzi, akár a puritánabb rímelés. Meglepő, gazdag összecsengésekben ugyan ez a kötet is bővelkedik, de határozottan kevesebb a szándékosan hanyag asszonánc és az ínyenc mozaikrím. A Rímes, furcsa játék tobzódó rím-bravúrja egyben e bravúr karikatúrája is. Az eszmeileg legteljesebb versekben pedig (Az új Isten, Március) a költő teljesen el is hagyja a rímeket, ezzel is jelezvén, hogy minden eddiginél fontosabb, nagyobb horderejű mondandóra talált. Nem véletlen, hogy a szerkesztésben észlelhető fordulat is ezekben a legteljesebb.