Etikai nézetei

Eső korszaka a világháború befejezéséig, a forradalom bukásáig tart. Hírét s nevét ekkor alapozza meg; sajátos írói helyét ekkor foglalja el. Eszmeileg e korszak csúcsára háborúellenes novellisztikájában és publicisztikájában jut el, a baloldali magyar irodalommal egy táborban. Szatírája és fantáziája ekkor a legélesebb: humanista tiltakozást szólaltat meg. Írói hitvallásáról fontos dokumentum a Prológus – egy látomás keretében mutatja meg az írót, akit a háború szolgálatára akarnak kényszeríteni. Karinthy válasza az, hogy aki ember és felelnie kell a lelkéért, az nem írhat "prológust" a háborúnak. Az 1917 júliusában készült Együgyű monológ azt árulja el, hogy a háború feltárta előtte az egész társadalom válságát s megkérdőjelezte az adott viszonyokat. "Az állam és a rend, úgy, ahogy ma ismerjük, valóban az egyetlen elképzelhető formája az emberek együttélésének?" – kérdi s a válasza nyilvánvalóan tagadó.

Háborúellenes kiállásának legfontosabb következménye: etikájának tisztulása, megszilárdulása. A Legenda az ezerarcú lélekről nagyon világosan fogalmazza meg az élmény és megrendülés morális következményét: "Ami rút és formátlan, annak éppoly kevéssé van joga az élethez, mint a rossznak és kártékonynak – ami különben egy és ugyanaz. Íme az én etikám."

Hőse, Telma Titusz, nagy feltaláló. A lelket szabadítja ki a földi porhüvelyéből, s ez halhatatlan szellemként vándorol testről testre. A fronton nagy zavart támaszt; megölt katonák alakjában támad fel, s az Egyesült Államok elnökének ad ultimátumot: a világbéke érdekében.

A Telma-szimbólum persze kettős értelmű. Megbúvik benne az a kiélesedett individualizmus, amely ugyancsak felizzott Karinthyban a háborús tömegpszichózis s a hadsereg mint kollektív gyilkoló tömeg láttán. "A társadalom én értem van, én egyéniség vagyok" jelszava, melyet így az Új görbe tükörben vallott, már feltűnik a Krisztus vagy Barabbás (1918) kötetben is. Persze itt egy párbeszédben vitatkozik egymással a társadalmi és az önös szemlélet. A zsarnok és a költő vitájában elhangzik az ellenvélemény is: "... aki csak az 'ént', magamat, az egyént tartom valamire, az a legnagyobb zsarnokságot jelenti."

{361.} A példák azt mutatják, hogy Karinthy etikájának erősödése egyszersmind megszülte benne az individualizmus válságát is: még itt, világnézeti fejlődésének csúcsán sem képes szabadulni ettől az ellentmondástól.

Ekkor azonban még az ellentmondást kisebbíti, sőt másodlagossá teszi az a hit, melyet Az ezerarcú lélekben végső ítéletként kimond: "Mindannak, amit a Természet produkál itt a Földön, itt a Földön vannak meg az eszközei, s nem lehet akadálya annak, hogy az ember megtalálja ezeket az eszközöket."

Karinthy 1918-ig eljut – háborúellenessége révén – egy gyökeres társadalmi átalakulás áhításához. A Nyugat polgári szárnyával együtt: forradalomváró. Álom című, 1918 márciusában közzétett írásában már megvalósulóban érzi az Eszmét s az új rendet: szemtanúja, majd részese a Nemzeti Tanács megalakulásának. A Tanácsköztársaságtól azonban individualizmusa idegenítette el: az átalakulást inkább polgári formában tudta volna vállalni.

A forradalom bukása után válságba kerül. Egyéni tragédiát is megélt: első-felesége, Judik Etel 1918. október 28-án meghalt. Ekkori naplójegyzetei (köztük a Bogának becézett kedves halálakor a híres bejegyzés: "Úgy érzem, agyamban daganat képződött ... amikor ő meghalt.") fokozódó kétségbeeséséről, kiábrándultságáról számolnak be. Mint kortársai közül annyian: a forradalom bukásában a polgári radikalizmus reményeinek összeomlását is látta, eltűntét annak a hajdani békeidőnek, mely tele volt kíváncsisággal, lázadással, várakozással és reménnyel.

A dilemma, amelyet átél, jellemző kortársaira is. Már a forradalom alatt latolgatta a választás kényszerét s azt, hogy neki "két rossz", forradalom és ellenforradalom között kell döntenie. Igen, vagy nem című cikkében így írt: "Én nem mondok igent és még kevésbé nemet – mert igen és nem határozatlan habozás volna a határozott és egyedül biztos kételkedés mellett."

A húszas években ez a – csírájában már meglevő – szkepszis lesz úrrá rajta. A Capillária előszava (a német kiadáshoz 1925-ből) egy utólagos életrajzi jegyzettel így világítja meg a háború utáni helyzetet: "Ezt a kis szatírát zaklatott idegállapotban és keserves életkörülmények között írtam néhány évvel ezelőtt ... Abban az időben jobb szerettem volna boldog regényt, kacagtató színdarabot, vagy szép verseket írni a magam és mások vigasztalására."

Maga a regény azt mutatja, hogy Karinthy, az eszméket oly könnyen befogadó lélek, most minden ideából és eszméből kiábrándult: a tudomány és a lélektan képviselőiből, az emberi haladás lehetőségéből egyaránt. A korabeli kritikák – a Kötéltáncról Nagy Lajosé, a Ki kérdezett? (1926) című cikkgyűjteményéről Németh Andoré – megállapították, hogy Karinthy válságba jutott: racionalizmusát kezdték ki az események. "Mint társadalomgondolkodó Karinthy az aufklärista eszméknél tart és ez ma kevés. Nem csoda, hogy maga sincs megelégedve ezekkel az eszmékkel s kevésbé hiszi, hogy lényegesen módosíthatnák az emberi társadalmat" (Németh Andor).

Erre az időre esik részvétele az Ady-revízióban. Az 1928-ban Kaczér Vilmos szerkesztésében meginduló A Toll című lap munkatársa lesz – ez a folyóirat közli Kosztolányi hírhedt cikkét a háborúelőtti korszak legnagyobb költőjéről, Adyról. A cikk, melyet Karinthy ebben a revízióban írt, nyilván a jóbarát, Kosztolányi védelmében született. Mégis összerímel ekkori gondolkodá-{362.}sával: ebben az eszmefuttatásában is, mint többi művében, elszakad a háború előtti ideáloktól, s ahogy egy cikk írja róla, "rezignál".

A harmincas évek, az előretörő fasizmus változtatja meg újra Karinthy szemléletét: felpezsdül benne a harcos kedv, győz rajta a morális kötelesség. Az a kiábrándulás, mely korábban kísértette, most sajátos alakot ölt. Kiábrándulását a polgári demokráciából azzal indokolja már, hogy a fasiszta diktatúrát hatalomra engedte: s Thomas Mann hatására ismét a tiltakozó lélek szerepét vállalja. A rezignációt legyőzte humanizmusa, s kijelenti: "ebben a pörben (mármint a fasizmus ellen) nem jogunk, de kötelességünk a tanúzás". (l. még Reklám és propaganda című cikkét: PN 1933. május 7.)

Fasizmus-ellenessége éppoly polgári, mint annakidején antimilitarizmusa volt. Ha az utóbbit individualizmusa árnyalta s gyengítette; most újra ez a gondolat támad fel benne erővel, mint később kortársában, Babitsban. A fasizmusban egy kissé a "tömegek lázadását" látja ő is, bár a Tömeg és demokrácia című cikkében éppúgy különbséget tesz "csőcselék "és "tömeg" között, mint Babits "tömeg" és "nemzet" között, s ebből a különben igaz és finom disztinkcióból eléggé kitetszik Karinthy individualista beidegzése s gyanakvása mind a degradált tömeg, mind a közösségé szerveződő embercsoportok iránt.

Fasizmus-ellenessége, életének utolsó periódusa mégis koronája az életműnek. Épp egy olyan könyvvel tetőzik ez a korszak, melyet nemcsak a Karinthy-oeuvre legjobbjának, hanem esztétikailag is példaadónak kell tartanunk. Az Utazás a koponyám körül mind világnézetileg – bizalmával a tudományban – mind politikailag – egyes megjegyzéseivel a német birodalom és a fajüldözés ellen – mind pedig esztétikailag: a realizmushoz való közelítésével teljes értékű művet szült annyi félbemaradt kísérlet s torzó után.

A Karinthy-pályakép szakaszai tehát nagyjából egybeesnek az egész korszak történelmi és irodalmi periódusaival. 1908–19-ig, az első, felfelé ívelő szakasz; 1920–33-ig a második, ellentmondásos és depresszív időszak, s a harmadik 1933-tól haláláig, 1938-ig: a megújulás tragikus, a betegség árnyékában felizzó lobbanása.